Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-29 / 5. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. április 29., vasárnap AMIBŐL MÉG FESTÉKRE SEM TELIK, — AVAGY Mitől művész a művész? — Nem vagyok én tanár, grafikus vagyok... — Ez mit jelent, mi a munkája? — Feliratokat festek. Ilyeneket: hogy férfi és női WC, meg hasonlókat... —Azért gondolom, taníthatja is a diákokat, részt vehet az intézeti kiállításokon... — Nem. Erről szó sem eshet. Talán egyszer a főiskola kollégiumában az én egyik képem is szerepelt a közös tanári tarlaton. A szemben ülő fiatalember uj- jai idegesen vibrálnak. Bele-bele- túr szakállába, elsimítja a homlokába hulló hajfürtöket; néha elmosolyodik, de tekintetében mintha mindig ott bujkálna valami félelem. Vörös András több rangos hazai és európai tárlat résztvevője, díjnyertes festmények alkotója, a Soros Alapítvány ösztöndíjának egyik elnyerője a kaposvári tanítóképző főiskola dolgozója. A Rippl-Rónai Stúdió tagjainak alkotásaiból a Kaposvári Galériában megrendezett kiállításon találkozhattunk nemrég grafikailag és festészetileg is izgalmas, átütő erejű alkotásaival. Úgy tűnik hát, hogy befutott, elismert művész a 36 eves fiatalember. Vagy mégsem? ,,Ha valaki a művészképzésnek nem a hivatalos útján vált önálló alkotóvá, ezzel számol is" — írja Cs. Tóth János a Művészet c. folyóirat februári számában. S hogy ez mennyire igaz, arról Vörös András eddigi életútja is meggyőzhet bennünket. A kaposvári születésű fiú szerszámkészítő kisiparosként került fel a fővárosba. Tíz éven át egy újpesti önképzőkörben igyekezett elsajátítani a szakma fortélyait, a Képző- és Iparművészeti Főiskola tanáraitól. A kurzus sikeresnek bizonyult, mert amikor felvételre jelentkezett a főiskolára, imigyen utasították el: „Aki már így tud dolgozni, az minek jön ide?" Hitte hát, hogy amatőrként befogadja a művészek legitimált közössége, mert hitte azt is, hogy a produktum a meghatározó, es nem a papírforma. E hitében több, kisebb galériában kiállított és sikert aratott munkája is megerősítette. — Legnagyobb hatással Barcsai/ Jenő modellje volt rám—emlékezik. Egy nagyméretű feketefehér tabló elkészítésére inspirált. A 70—80 éves nénike a stúdiumokon sok izgalmas dolgot mesélt. A legnagyobb művészek alkotóműhelyeiben fordult meg, volt miről beszélnie... Tóth Béla szobrászművész szigorúan a harmóniára koncentrált, a Fáklyaklubban pedig Fischer Ernő korrigálta a munkáimat. Az országos amatőrtáborokba Misch Áaám festőművész mellett minden lehetőséget megkaptam az előbb- rejutásnoz. Világlátásom is ott formálódott. Ekkor rendezték meg az országos képzőművészeti tárlatot, ahol nem fogadták el a képeimet. — Mindent meg akarsz nyerni? —• kérdezték. Amatőrként és hivatásosként is kiszorultam a mezőnyből. Sehova sem tartoztam... Aztán elfogadták jelentkezésemet a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába. Ez jelentette számomra a legtöbbet. Igazolta a tízéves kemény munkát, és lehetőséget biztosított ösztöndíjak elnyerésére, külföldi kiállításokon való szereplésekre. Visszajöttem családi okok miatt Kaposvárra. Alkalom adódott volna egy kiállításra, de mikor a zsűriző művész meglátta a képeimet, felordított: „Vigye innen ezeket a...!" Megviselt egy kicsit, hogy a saját városomban így fogadták munkáimat. — Mi az, ami irritálta a művész- társakat? — Nem konvencionálisán festek. Az úgynevezett újszenzibili- tást — újerzékenységet — képviselem. Ez egy erősen radikális vonal, amelynek a követőit a Szovjetunióban, Franciaországban es Olaszországban is elismerik. Végül is sikerült a fiatal művészek fesztiválja keretében, Budapesten az Álmássy téren bemutatnom a képeimet. Egy osztrák úriember megvásárolta őket. Kudarc és önigazolás is volt egyben ez a kis intermezzo... A radikalizmusról faggatom tovább. — Ez egy keményebb vonal — magyarázza. — Színekben, formában és kompozícióban egyaránt. Az orosz avantgarde-aal lehetne kapcsolatba hozni. Most, hogy ösztöndíjasként kijutottam a Szovjetunióba — Moszkvába és Leningrádba —, ez be is igazolódott. A legnagyobb festőművészekkel dolgozhattam együtt. Egy ebédlőasztal térítőjére és vashulladékra festettem. Nagyszerű kiállítás kerekedett az alkotásokból! A francia Antenne 2 készített is filmet rólunk azzal a céllal, hogy nyomon kövesse a peresztrojka alatti képzőművészet alakulását. — Hogyan reagált a közönség az alkotásokra? — Toleránsán. Egyébként ez volt az első kiállítás, amely egyben a politikai nyitást is reprezentálta. A Coca-Cola reklám és a Lenin portré együttes megjelenése önmagáért beszélt. Az olasz műkereskedők, szinte minden alkotást felvásároltak. — Most „restaurálják" Rubljov ikonjait. Rettenetes „élmény"... Részegen, hozzáértés nélkül, durva eszközökkel esnek neki az alkotásoknak. Ezt látva értettem meg igazán, hogyan készíthette el Tarkovszkij egyetlen vágás nélkül a festő életéről szóló filmjét. Nekem is csak egy kamera kellett volna és kommentár nélkül venni a képeket. A moszkvai élmények után Nagykőrösre terelődik a szó, ahol a városi tanács jóvoltából egy hónapig alkothatott. — Ez egy nagyszerű dolog volt — mondja. — A városnak ugyanis nincs pénze arra, hogy újabb művekhez jusson, ezért minden évben meghívja a fiatal művészek egy csoportját alkotóházába. A térítés egy-egy festmény; ezeket a tanács a galériában gyűjti és tárja a közönség elé. Kaposváron is el tudnék képzelni egy hasonló kezdeményezést. Talán a Rippl- Rónai Stúdió munkatársai kezdeményezhetnék..* — meditál. Majd a békési és békéscsabai kiállításokról beszél, ahol az alkotók, a közönséggel együtt készítették műveiket. Vörös András minden gesztusából, szavából sugárzik: jó pedagógusegyéniség. Lehet, hogy nem a hagyományos értelemben, de szabadon és az egyéniség tiszteletben tartásával próbálja átadni ismereteit. A kiskőrösi Cifra-kert csupa üveg oldalú műtermében például kandi gyerekszemek lesték esténként minden mozdulatát. — Kinyitottam az ajtót, mert így gondoltam, nekik és nekem is jobb lesz, ha együtt dolgozunk— mesélj. — És Kaposvár? Mi újság itthon ? — Amikor pár éve kiállítást szerettem volna rendezni, azt mondták: jöjjek vissza tíz év múlva. Tíz év múlva én már nem ugyanaz az ember leszek! Most egy bécs—kőin—budapesti, majd egy kölni egyéni kiállításra hívtak meg, s tálán decemberben a Kaposvári Galériában is lesz önálló bemutatkozásom. Tavaly fölvettek a Soros Alapítvány tagjai közé. A státusz kiváló lehetőséget biztosít, hogy bárhol a világon „lehívják" számítógéppel az anyagomat. A kaposvári festőművész lassan „kiöregszik" a Fiatal Művészek Stúdiójából. Új közösség, új mecénások támogatását várja. Ars poétikáját pedig így fogalmazza meg: — Arra törekszem, hogy mindig tisztességesen és becsületesen dolgozzam, akár WC-felira- tot készítek, akár kiállításra készülök. Jó lenne, ha minden ember előítéletek nélkül, örömmel tudna dolgozni. Mert rohanni és dolgozni kell! — összegez tömören. Hogy miképp lehet ebből a tisztességből és becsületességből megélni? —Úgy, hogy festékre sem telik — válaszol —, de ez senkit sem érdekel. Az a lényeg, hogy milyen a munka, amit az ember produkál! Várnai Ágnes Fotó: Kovács Egy kiállítás hattere TERASZ NAPFÉNYBEN, ÉRDEKES EMBEREKKEL Bizsók László festményeit láthatjuk a Dél-balatoni Kulturális Központ galériájában. Mivel az utóbbi időben Siófokon nem voltunk elkényeztetve igazán jó képzőművészeti kiállításokkal, most különösen örülhetünk egy tehetséges helybéli bemutatkozásának. Annál is inkább, mert — vívódó, filozofikus alkat lévén — nem valószínű, hogy a közeli jövőben ismét rászánja magát a nyilvános szereplésre, amely nem csi- títja, inkább fölerősíti benne a kételyt önnön értékeiben, művészi kifejezőerejében. Mindenesetre most alkalmunk van megállapítani (ezért hát ne késlekedjünk megtenni), hogy egy magasabb szellemiség igénye sarkallja törekvéseiben, s ez hatja át legjobb munkáit, s föltehetőleg ez okozza vélt vagy valóságos kudarcait is. Témáit balladai tömörséggel, látomásos erővel fejti ki, es figyelemre méltó — egy kicsit a nagybányaiakra is emlékezteti) — mély tüzű színvilága. Mindez különösen a Közep-Kelet- Európa utóbbi évtizedeinek egy-egy jellegzetes pillanatát megjelenítő képeire vonatkozik (Gyűlölet, Magyarok,,kijövetele" stb.), balatoni vízióira (Badacsony, Vitorlások) nemkülönben. Végül jegyezzük meg: ha valaki az említett művekben nem venné észre a mesterségbeli tudást, azt a túlságosan is aggályos Bizsók érdekes stílus- gyakorlatokkal győzi meg. Kiállított ugyanis néhány olyan képet (főkent tájképeket, csendéleteket), amelyeket 18—19. századi mesterek modorában festett — megrendelésre. *** — Nem tudom jól tettem-e? — néz rám bizonytalanul. — A stílusgyakorlatokra gondolsz? — Az egész kiállításra. — Szerintem jól tetted. — Örülök, hogy ezt mondod, de hát... Valahol itt született, nevelkedett a víztorony közelében. Mesteremberek, különböző szakmák szerszámai vették körül gyerekkorában. Apja cipész. Az udvarban, ahol laktak, még „éltek" a műhelyek. Két bátyjából is mester lett. Kézügyessége, rajzkészsége korán megmutatkozott, ő lehetett volna a legjobb szerelő, szabász vagy műbútorasztalos a környéken. Rajzolt, festett, faragott, de a saját feje, fantáziája szerint. És megigézték a „titkok és talányok". Egyébként olyan volt, úgy élt, mint a többi siófoki gyerek. Horgászni járt a Sióra, fürödni a Balatonra, de ott volt minden rajzszakköri foglalkozáson is, amelyet egy szentéletű öregember vezetett. A nagybányaiak utolsó nemzedékéből való festőművész: Mu- zsinszky Nagy Endre. Aztán Székesfehérvárra került gimnáziumba, de nem tett érettségit, hanem elment szakmunkástanulónak, ahol jól érezte magát, és kitűnően végzett. Ezután felvételizett a Kandó Kálmán Főiskolára, s annak ellenére, hogy nem volt érettségi bizonyítványa, bejutott a hallgatók közé. Kollokviumait, szigorlatait sikeresen abszolválta, de diplomát nem szerzett. Ezután a katolikus hittudományi főiskola következett, ahol a reál és műszaki tárgyak után jólesett művészettörténettel, filozófiával, teológiával foglalkoznia. Egy ideig — pontosabban 1982-ig — maszek villanyszerelőként dolgozott, hajtotta magát reggeltől estig, mert kellett a pénz, ugyanis házat épített. Aztán gombát termelt egy pincében, s azt írták a személyi igazolványába: gazdálkodó. Közben rajzolt, festett, faragott; figurális- fadomborításait az Artex Külkereskedelmi Vállalat forgalmazta s juttatta el külföldre, főként nyugati országokba. A 70-es évek eleje óta grafikái, festményei is meg-megjelentek a tárlatokon, tavaly óta pedig hivatásos festőként dolgozik a Képcsarnok Vállalat, illetve különböző galériák részére. — És a titok? — Hát ez az! Keresem, hogy megfejthessem. Legalább e- gyetlen titok nyitjára szeretnék rájönni ebben a keserves életben. — Keserves? — Eléggé. 43 éves vagyok. Amióta az eszemet tudom, kapaszkodom, küszködöm, ki akarok jutni valahova. — Hova? — Egy teraszra például. Ahol napfényben reggelizik a család, szépén, nyugodtan, kellemesen. Alkonyaikor pedig érdekes emberek, barátok gyülekeznek a teraszon, körülünk az asztalt, és beszélgetnek. Érdekes emberek. Akiket mindig valami új dologizgat. — De hiszen van már teraszod. Felépítetted Kilitiben a házadat. Szerintem több teraszod is van. — Tévedés. Még nem kész a házam. Pedig csaknem 20 éve építem. Vettem egy öreg pincét is Ságváron, valaha apátsági dézsmapince volt. Beleszerettem. Rendbe kell — kellene — tennem. Van hozzá 4000 négyszögöl földem is. Alig győzöm a munkát. Szőlőt telepítettem, gyümölcsfákat. Nincs rendben még a birtokom, talán sohasem lesz olyan szép, mint amilyennek elképzelem magamban. Valahogy semmit sem sikerül igazán befejeznem... Azt hiszem, a képeimet sem fejezem be. Csak abbahagyom a munkát. — Gondolj a mesteredre, Muzsinszky Nagy Endrére! — Sokat gondolok Endre bácsira. Megfestettem, ahogy a háza előtt üldögél és fejét a falnak támasztja. Az első szobában voltak azok a képei, amelyeket az Evangélium ihletett. A poros utcára tódult ki a fényük. Abba a szobába soha senki sem léphetett be... Bizsók Laci! Benned a titok. Önmagadat kell megfejtened! Szapudi András Fotó: Gáspár Andrea
