Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. március 31., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS gányképü őrmester mindent el­vett tőlem, csak az irataimat hagyta meg, és ami rajtam volt. Veszprémvarsánytól gyalog indultam haza. Szegény édes­anyám, aki már elsiratott, mert úgy tudta, elestem a fron­ton, most örömében, boldog­ságában sírt. Másnap — au­gusztus 30-án — a bratyóm biciklijével átmentem Füredre jelentkezni. Nálam volt a kato­nakönyvem, a zsoldkönyvem, a jogosítványom és az oro­szoktól kapott írás. Egy szúrós szemű, púpos ember — alig érte föl az asztalt — elkezdett csesztetni. Azt mondja: miért vonultam be katonának? Miért nem tagadtam meg a paran­csot, amikor a frontra küldtek?! Elképedtem. Miket beszél ez itt össze-vissza?! Már csaknem megfogtam a grabancát, ami­kor két rendőr lépett a szobá­ba. Vigyázz, Laci, csillapítot­tam magam; még itt tartanak! Hát csak hallgattam, magamba gyűrtem a mérgemet. Nagyne- hezen utamra engedtek. Ott­hon ugyancsak „kellemes” meglepetés várt: itt járt a bíró egy rendőrrel és elvitték a bakancsodat, ezzel fogadott anyám. Naiszen! A bátyám krisztuspapucsa volt a lába­mon, s az is maradt rajta jó ideig. Szóval így fogadtak en­gem itthon. (Lovasi lányt vettfeleségül, 9 holdon gazdálkodott. Kétszer lépett be a tsz-be (ötvenhárom­ban otthagyta a közöst), végül onnét ment nyugalomba. A szövetkezet kovácsa volt. Két fiút nevelt föl.) — Most már csak azt csiná­lom, amihez kedvem van. Hol a műhelyben, hol a szőlőben, hol a pincében. Munka mindig akad, és én úgy szeretek dol­gozni, hogy amikor bevégzem, jólessen az étel és a pohár bor. Valaha sok lovat megpatkol­tam, s ha szükség volt rá, még fogat is húztam. Igaz, egyszer a jó fogát is kirántottam az egyik páciensnek, de nem lett harag a dologból. A szőlőt min­dig egyedül szerettem művelni, segítségre nem tartok igényt. Nekem ne segítsen senki, mert hiába igyekszik, nem úgy csi­nálja, ahogy én szeretem. S abból csak vita, sértődés lesz. Magammal pedig nem vitatko­zom. A zt hittük, a csonttollúak hóförgeteget hoznak ránk és a virágzó man­dulafákra. De az ég kitisztult, s csupán a nótában „fútta be az utat a hó”, hazafelé menet. Erényi Alajos linómetszete: Vízhordó Oláh Zoltán A PILLANAT RAVATALÁN Alkonyul. _ Álmaid homlokára írom fáradt arcomat. Hallod, most temetik valahol az utolsó éjszakát... Minden madár egy imádkozás; ül, repül, majd megpihen végleg a pillanat ravatalán. S az emlékezés ?—kősziklán vízmosás. Szirmay Endre Soroló Fekete hétfőn fekete reggel gúzsba kötöttél könyörülettel Fájdalmak keddjén véres a nyelvem mondanám újra — de néma lettem fekete szerdát zuhog a szívem ki vígasztal meg — marad-e hívem? bánat-csütörtök—kezed levágták Simogatásod hiába várták fekete péntek — az évek rabja éveid láza — remények habja kongató szombat tudod-e dolgod? bánat-énekkel leszel majd boldog jött a vasárnap — a szemed lángol dalolhatsz bátran — a némaságról. M andulavirág-felhőben a lovasi hegy, előttünk a szikrázó Balaton. Csen­des, poharazgató, elmélkedő hely, ahova fölhallatszik Simon László üllőjének gilinggalangja. Megígérte, hogy utánunk jön, mihelyt végez a halaszthatat­lan munkával, ugyanis néhány szerszámot kell elkészítenie a kertet, szőlőt művelő megren­delőknek. Mielőtt felkapasz­kodtunk Gábor barátom (Laci bácsi unokaöccse) terciájához, röpke látogatást tettünk a szál­fatermetű kovács nagybácsi­nál, aki 69 éves létére csupa erő, csupa derű, és a bajusza még csaknem szénfekete. Egy magyar holdon fekszik a portá­ja: emeletes ház, pince, nyolc­száz négyszögöl gyöngyén művelt szőlő tartozik hozzá, s természetesen különféle ólak a sertésnek, baromfinak, no meg a műhely, ahol a saját kezűleg készített kis kohóban izzik a vas. Kilenc darab szerszámot ígért meg mára a kuncsaftok­nak: egy kultivátorkapát, egy csákány-fejszét, öt úgyneve­zett fecskefarkú és egy te­hénszájú kapát (ez utóbbit somogyi kapának is nevezik). Arra azért szakított időt, hogy egy lopó bort fölhozzon a pin­céből, s ha nem szabadkozunk a szokásosnál erélyesebben, az elsőt követte volna a máso­dik, de talán a harmadik is. A szerszámok hamar elké­szültek. Mire a Balaton tükre borongóssá szürkült, s az Igló- di méltóságos úr egykor virág­zó szőlőültetvénye (ma átha­tolhatatlan bozótos) felől meg­érkeztek a csonttollú madarak, Laci bácsi is fönn volt a he­gyen. — No iszen — mondta óvó pillantásokat vetve a virágzó mandulafákra —, még meg­fagynak szegények. Ezek a madarak ugyanis a hideg elől menekülnek dél felé. Eddig csak Bakos Ferenc barátom szép novellájában ta­lálkoztam a csonttollúakkal. Most tele van velük egy man­dulafa. — Pihennek egy kicsit, aztán mennek tovább. Elég ritkán, 4—5 évenként találkozunk ve­lük, de rendszerint januárban. Északon költenek, s azért ne­vezik őket csonttolúaknak, mert a szárnytolluk végén piros szarukinövés látható. A Bakony felől felhők hömpö­lyögnek, az Iglódi méltóságos elhagyott földjét már hózápor veri. Úgy tetszik, jobb lesz ne­künk a pincéhez ragasztott kis szobában, ahol öregembere­sen zsémbel a kályha, s öblös karosszékben üldögélve jólesik a lovasi fehér bor, a beszélge­tés, és esetleg — később — a nótázás. — Bennünket, Balaton-felvi- déki borivókat elkényeztettek a hegyeink—mondja Laci bácsi. — Ami itt terem, azt csak elron­tani lehet. De aki ide született, annak módjában van megta­nulnia szőlő és a bor természe­tét, csak oda kell figyelni arra, amit az apja vagy a nagyapja csinál. Én csopaki gyerek va­gyok, apám a veszprémi angol- kisasszonyok vincellére volt 30 esztendeig, haláláig. Tízen vol­tunk testvérek. A legidősebb bátyám, aki húsz évvel volt öre­gebb nálam, nemrég halt meg; de él még egy 85 éves bátyám Pesten, Alsóörsön egy nővé­rem, és itt, Lovason a húgom. Két szobát laktunk; semmiben sem szenvedtünk hiányt — flancra persze nem tellett volna —; anyám megfoltozta a ru­háinkat, de mindegyikünknek volt ünneplője. Apám szigorú ember volt, csak tiszta munkát fogadott el mindenkitől; nem volt könnyű az ő követelmé­nyének megfelelni. Az apácák egész gazdaságát ő tartotta kézben. Kertészkedett, gyü­mölcsöt, szőlőt, bort termelt, állatokkal foglalkozott, sőt még a fölösleges értékesítése is az ő feladata volt. A gyümölcsöt Veszprémbe szállította, a bo­rért pedig minden évben eljöt­tek a kocsmárosok, és annyit vittek belőle, amennyit kaptak. Az apám termelte, kezelte bort, nem kellett ajánlgatni: híre volt annak messze földön; a bor­versenyekről is mindig szép oklevelekkel jött haza. Mi, gye­rekek, amellett, hogy iskolába jártunk, minden munkában segédkeztünk a gazdaságban; valamennyien megtanultunk fát, szőlőt metszeni, oltani, szemezni, kapálni, kaszálni, állatokkal bánni. És megtanul­tuk becsülni a jó szerszámot, ami igen fontos ahhoz, hogy könnyen és jól dolgozhasson az ember. Én egy évig polgári­ba is jártam, de őszintén szól­va: a teheneket jobban szeret­tem, mint az iskolát, inkább sürögtem-forogtam az istálló­ban, ahol olyan fényesre kellett letisztítani a teheneket is, mint a csikókat. Jól éreztem magam a gazdaságban, de tetszett a falumbéli hentesmester mun­kája is (sokat segítettem neki), és szívesen forgolódtam a só­gorom kovácsműhelyében. Hentes vagy kovács szerettem volna lenni, de apám maga mellett tartott, mert az apácák­kal egyetértésben engem sze­melt ki utódjának a vincellér- ségben. Aztán a sors máskép­pen határozott... Gábor barátom (a 60 éves unokaöccs) hagyománytiszte­lő vendéglátó lévén, gyakran föláll a karosszékből, hogy újra és újra megtöltse a mázas kor­sót. Gőzölgő főtt krumplit, ke­mény tojást, gyönge bőrkéjű sonkát, füstölt kolbászt is tesz az asztalra, mert az erős lovasi bor mellé elkél a jóízű harapni­való. — Eszerint Laci bácsi olyan kovács—mondom —, aki sose volt inas. — Ez az igazság. És tulaj­donképpen ellestem a szak­mát. Azt, amit a falusi ková­csoknak kellett tudniuk valami­kor, a sógoromtól lestem el, a többit a katonaságnál tanultam meg. 1942-ben rukkoltam be, s mondhatom, szerencsém volt. Ahelyett, hogy a gyakorlótéren alakiztattak volna, kitanulhat­tam a sofőrséget és a motor- szerelést. Budapesten, az Aré­na úton levő Puch-műveknél igazán meg lehetett tanulni a szakmát. (Persze, volt, aki csak lógási lehetőségnek te­kintette a társaim közül ezt a megbízást, és esze ágában sem volt odafigyelni a meste­rekre.) A villamosságot a Nyu­gati pályaudvarral szemben levő Bosch cégnél tanultam. Megszereztem a jogosítványt (egyből átmentem a vizsgán), s a zászlóaljparancsnok sofőrje lettem. Ez bizony nagy sze­rencse volt. Különösen akkor értékeltem, amikor 44-ben ki­mentünk a frontra. December 24-én, szentestén érkeztünk vissza Budapestre, amikor a város körül bezárult az orosz csapatok gyűrűje. Kemény hi­deg volt; rettenetes napokat, heteket éltünk át. Végül egy Batthyány utcai pincében, kö­rülbelül 18 bajtársammal vár­tuk meg, amit ránk mért a sors. Volt köztünk főhadnagy is, ren­des ember; nem tudom, ké­sőbb mi történt vele, de szinte valamennyi katonatársam ké­sőbb fogságba került. Enniva­lónk alig akadt, de bort sikerült szerezni. Mit tehettünk? Ittunk, és daloltunk. A zenei kíséretet én szolgáltattam, ugyanis elég jól harmonikázom. Egy reggel eljöttek értünk az oroszok tol­máccsal, és azt mondták, álljuk szépen sorba, aztán majd ha­zamehetünk. A Horthy Miklós körtérre kísértek bennünket, ahol döglött német teherautók vesztegeltek. Engem, mivel bőrruhám volt (s tudták, hogy az a sofőröknek, szerelőknek dukál), rögtön odaküldtek az autókhoz, hogy javítsam meg őket. Nekiálltam dolgozni; öt autóból hármat megbütyköl­tem. Egy alezredes, azt hiszem mérnökember volt, egy hétig foglalkoztatott a lerobbant au­tókkal, motorokkal, majd így szólt: adhatok én neked papírt, de őszintén megmondom, nem sokat érnél vele. Ha elkapnak az utcán, fogságba visznek. Azt ajánlom, maradj velünk, jó dolgod lesz nálunk. Megfogad­tam a tanácsát, és nem bántam meg. Hat hónapot töltöttem velük, s mondhatom, megbe­csültek. Elővettem a hentes- és szakácstudományomat is, vágtam a marhát, a disznót, főztem a kondérnyi gulyást, közben reperáltam a motoro­kat. Ausztriában, ahogy az alezredes megígérte, annak rendje és módja szerint meg­kaptam az obsitot. Elláttak iga­zolvánnyal, élelemmel, talpbő­rökkel, jó lábbelivel, és elindult velem a szerelvény hazafelé. Komáromnál rettenetesen el­fogott a honvágy és a szomjú­ság. Leszálltam a vonatról, odamentem egy magyar kato­nához és megkértem, adja kölcsön a csajkáját, hogy egy jót ihassak. A gyerek meghök­kent, mert orosz ruhában vol­tam, de azért hozta a csajkát. Meghallotta az őrmester, hogy magyarul beszélek, s zord kép­pel fölszólított, hogy igazoljam magam és hozzam a csomag­jaimat is. Bizony megbántam, hogy az anyanyelvemen szó­laltam meg. Az a köpcös, ci­Király Lajos Ingázók Miként is éltek ingázó atyámfiai kik vad kőrengetegben próbáltok szerencsét akár a mesebeli hősök ám a betonóriás elszívja kezetekből az erőt tüdőtöket korommal füsttel és gázzal telíti idegen nőket öleltek otthon család vár s ha hazautaztok egymáshoz sem szóltok mert a távoli város az átkozott kőrengeteg szívetek helyére is vasbetont teremtett « Sehallselát Dömötör, az évi félmilliárd forintos far­it lebonyolító építőipari vál­lalat igazgatója mostanában (szo­katlan módon) elsőként érkezik munkahelyére és utolsóként távo­zik onnan. A bejárati ajtó kulcsát a nyakában hordja, egy madzagra kötve. Beszélik: napközben még pisilni sem mer elszaladni, mert attól fél, hogy közben valaki el­foglalja a székét. Esténként elbor­zadva figyeli a televíziót. A Hír­adóból tudta meg azt is, hogy a pártok javában osztják maguk között a címeket, rangokat. így van már több önjelölt miniszterel­nökünk is. Ez persze nem fontos, de mi lesz, ha valaki majd szemet vet az ő zsíros állására? Tegnap délelőtt történt, hogy fölkereste egy küldöttség. Szóvi­vőjük arcátlanul megjegyezte, hogy a munkások nevében fog szólni. Aztán elmondta: követelik, hogy azonnali hatállyal bocsás­son el 17 személyi titkárnője közül legalább hármat és szüntesse meg az idegenforgalmi, külkereskedel­mi és kertészeti főosztályt. Mert nem igazságos, hogy a kilenc kőműves tartja el a központban adminisztrálgató 450 irodistát. Persze kidobta őket. Mit képzel­nek ezek? Elégedetten figyelte, hogy a küldöttség megszégyenül- ten, tehetetlenül kikotródik szobá­jából. Tán két konyaknyi idő telt el csupán, amikor Sehallselát Dö­mötör észrevette, hogy a kilenc kőműves összegyűlt az ablaka alatt. Először bizony összeszorult a torka a félelemtől, de kisvártat­va rádöbbent, hogy nem feléje rázzák öklüket, nem neki ordítoz­nak dühödten... Lenin szobra magasodott ott, a virágágyások ölelésében. Az igazgató löttyintett még korsójába egy kevéske konya­kot, aztán hallgatózni kezdett. Odakünn egyre inkább elszaba­dultak az indulatok — többen kö­télért szaladtak. Azután a vállala­tuk vezetőit szidva a munkások lerángatták talapzatáról Lenint. Szájuk szegletében győzedelmes mosoly játszott, amikor homloku­9 kát törölgetve körbeállták a por­ban heverő szobrot. Nem kár érte, gondolta magá­ban Sehallselát. Amúgy is a Hor­thy Miklós beolvasztott lovas­szobrának bronzából öntötték. Hátat fordított az ablaknak, leült a székébe, és kényelmesen elfészke- lődött. Aztán gondolt egyet, és előhalászta zsebéből a bicskáját. Megfontoltan elkezdte befaragni nevét az íróasztalba. Épp az „s" betű alsó ívét kanyarította, ami­kor tekintete a konyakosüveg mel­lett álló, bekeretezett fényképre tévedt. Rajta takaros ház (biztos, ami biztos, maszek kőművessel építtette), előterében kert. A kert­ben a családja álldogál mosolyog­va, közöttük egy piros sapkás, sár­ga bugyogós kertitörpe vigyorog idétlenül. Megütközve nézett most rá—a parányi, giccses ,,szobor” az előbb mintha azt dörmögte vol­na gúnyosan, a halhatatlanság magabiztos gőgjével az orra alá: Te jössz, Dömötör! Czene Attila SZAPUDI ANDRÁS Magammal nem vitatkozom Te jössz, Dömötör!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom