Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 31., szombat ÁLLÁSPONTOK Elárvult kútágas mellett gurul a Zsiguli lefelé a lejtőn. A zselici- dombok eső áztatta zöld koszorújának mélyén egyetlen utca jelzi, hogy emberlakta településen járunk. Patca, úgy látszik tavasszal is téli álmát alussza. Sehol egy lélek. Lakatlan, régi parasztházak üveg nélküli ablakai ásítanak; óriási pajták üres csöndje emlékeztet rá, hogy hajdan szép termést takaríthatott itt be a gazda. A romosodó református templom melletti épületben Szászy Zoltánné elöljáró fogad. A középkorú asszony az utóbbi évtizedekben nem tudta hasznosítani mezőgazdasági szakképzettségét, így jobb híján a település vegyesboltját Vezeti. — Elég jómódú falu Volt ez a 60-as évek előtt — mondja —; így aki tehette, Idővel a városba vett lakást a gyerekének. Itt meg csak az öregek maradtak. Pár éve megindult a bevándorlás. főleg olyan városi lakosok jöttek, akik albérletben laktak, de akadtak, akik nyaralónak veszik meg a portákat. Az utóbbi időben azonban nem bocsátják áruba volt hajlékukat az emberek, mert nincs értéke a pénznek. Úgy gondolják, a ház rozzantan is többet ér, mint a forint... — Gyerek? Talán ha hatan indulnak útnak a szennai iskolába egy-egy nap. Egyre nehezebb itt az élet, és már alig akad olyan ember, akire rá lehetne bízni valami tisztséget — teszi hozzá keserűen. A napokban lezajlott választások visszhangjáról, eredményeiről faggatom. — Nézze, itt a Független Kisgazdapárt a legnépszerűbb, főleg az időseknél. A betelepülők inkább a szabad demokratákra szavaztak. Én, megvallom őszintén, az Agrárszövetségre voksoltam. Valahogy több bennük a blzodalmam. A jövő terveiről érdeklődve a falusi turizmusra terelődik a szó. Gyönyörű vidék, közel a város... — Hallottam már róla — válaszolja —, de nálunk ez, sajnos, nem megy. A lakatlan háHogy ember legyen az ember... Az ősök segítenek választani zakat nincs ki rendbetegye, ahol meg az öregek élnek, ott nem olyanok a körülmények, hogy azt a külföldiek elfogadnák. Meg aztán erővel sem bírnák már az idős emberek... Hogy milyennek képzelném el a jövőt? Talán a régmúlt idők faluképét kéne ehhez felidézni. Amikor szép szarvasmarha-állománnyal büszkélkedhettünk... Egyébként még mindig több állatunk van, mint Szerdahelynek, pedig mennyivel nagyobb település az?—fűzi hozzá büszkén. Kukorica, burgonya, lucerna és lóhere, mind megtermett a szép kisgazdaságokban. — De talán beszéljen erről más: Bellái Józsi bácsi, a szomszéd — irányít bennünket kézségesen egy tágas porta felé. — A papát keresik? — érdeklődik a fiatalasszony. Lába előtt apró gyerek téblábol. — Kinn fűrészel... Bellái József letörli homlokáról az eső keresztezte izzad- ságcseppeket, majd határozott kézfogás után a tisztaszobába invitál. Pirospozsgás arcán a 300 éve földművelő patcai ősök edzett vonásait vélem fölfedezni. — Ugyanezen a telken éltek ők is. A házat 61-ben saját erőből épültük, két tehén és borja, meg a teje árából — mondja. — A szüleim és a nagyszülők is mezőgazdasággal foglalkoztak, de mellette faragták a fát is. Kapanyelet, kocsikereket, meg ami mécj kellett a ház körül, a gazdaságban. A 20-as években már volt egy benzines mozgójárójuk. Legutoljára 12 holdon gazdálkodtak: lovakat, teheneket, bikákat, üszőket, disznókat adtak el. A téeszszervezés idejére terelődik á szó. — Vetőgép, eke, kettős eke, szánkó, lovak... mind mentek a közösbe — sorolja. — Egy tehén, két növendék- és egy anyakoca maradt, meg az 1600 négyszögöl háztáji. A feleségemnek egy kateszteri hold illetményföld. Ezzel indultunk. Rá voltam kényszerítve, hogy ácsmunkát is vállaljak. A szennai falumúzeumnak dolgoztam — mondja büszkén, és nem állja meg, hogy meg ne említse: — 1983-ban a müncheni világkiállításon felépítettünk egy ilyen házat. Aztán 1987-ben egy „szegény”, 700 hektáron gazdálkodó német parasztembernek megrendelésre újból összeraktuk. És idehallgasson! — forrósodik föl a hangja —: ott láttuk, mi az, hogy ember egy ember! 100 márkát és azt mondta:.tietek hét végére a kocsi, nézzetek körül az országban!—meséli, s minden eddigi szorongását sutba dobva idézi tovább emlékeit: — 1944—46-ig egy nyugati államban, Dániában voltam hadifogoly, és ott, mint afféle parasztember, azt tapasztaltam, hogy a föld biztonságot tud adni egy családnak a megélhetéshez. Vártam hát, hogy a „magyar hajnal” ismét megvirrad... — A' Független Kisgazda— ??? — Mikor a kis ház elkészült, a polgármester meg a rendőrkapitányság vezetője nagy tisztelettel adták át azt, amit Itthon egy életen át nem kaptam meg: kezet fogtak velem, és megkö- szöntöttek. A 700 hektáros ember is embernek nézett... Úgy érzem, a bensőjét feszítő indulatok talán most törtek ki először belőle egy idegen előtt. — A 9 személyes autóját tele- töltötte benzinnel a gazda, adott pártra szavaztam, ez volt nálunk a családi hagyomány, amióta csak beindult ez a „pártoskodás”, Mert azt be kell látni, hogy az elmúlt negyven évben sem a mezőgazdaságban, sem az iparban dolgozók nem tudnak tisztességesen megélni a munkájuk után. Én ázt várom az új kormánytól, hogy ezt belássa, és tegyen róla, hogy ne így legyen, — Talpra tudna állni ismét a magyar gazda? — Valahonnét olyan hiteleket kéne kapni, amit a megtermelt terménnyel le lehetne törleszteni. Szerintem nyolc—tíz év kellene ahhoz, hogy rendes kerékvágásba kerüljünk. Ehhez 1,5—2 millió forintot kéne egy-egy gazdaságba beruházni, mert ma már a ló is nagyon drága ám! A teheneket meg csak luxusként tartja az ember, mert a ráfordított összeg sem térül meg. Tavaly 16 marhám volt, most csak nyolc. Azt is inkább az asszony kedvéért tartom, merthogy igen szerette őket. Csak úgy tudom elképzelni, hogy lesz valami a gazdaságokból, ha a falu minden javát, amit használatba vagy tulajdonba vett a téesz — nem tudom, melyik szót használhatom —, meg a volt jegyzői, tanítói és papi javadalmakat is viszaállít- ják. Ezek nélkül a falut mint önállóan gazdálkodó települést nem lehet elképzelni. Sajnos, ma már a lakosság sem olyan egységes. A bevándorlók jó része — ők teszik ki a lakosság 50 százalékát — ingázik. Nem tudom, hogyan lesz... — morfondírozik, majd a pajtába invitál, ahol a faragott kerítéshez a deszkákat készíti. Onnan meg az istállóba. A szépen gondozott magyartarka tehenek, boriak tágra nyílt szemmel bámulják az idegent. Figyelmes eb vigyázza nyugalmukat. Várnai Ágnes Fotó: Kovács Tibor ÉNEK A VÉGEKRŐL A* Őrsök szűnnek meg — Változik a határőrizet Számítanak az önkéntes segítőkre Úgy tizenöt évvel ezelőtt a főnököm a kezembe nyomott egy meghívót: a végekre invitáltak. Szeptember 29-én, a fegyveres erők napján kinyitották a lankócerdei őrs kapuit, Diákoknak tartottak bemutatót, játékos versenyekre hívta őket az akkori őrsparancsnok és politikai helyettese. Az erdő közepén levő helyről akkoriban kevesen tudtak, s talán ma is kevesen tudják, hogy néhány kilométerre van — volt —Gyékényestől. Mondom jelen időben, mert amikor ez a riport készült, még létezett a lankócerdei őrs, de mire az írás megjelenik, már csak emlék marad. Az első találkozáskor nem sejtettem, hogy egyszer én is határőrként járom ennek a határszakasznak a csapásait; hogy megtudom, hol is volt az egykori vasútállomás, Góla, hogy megismerem a Dombó-csatomát, az akasztott ember fáját, az elhagyott vadászházat, s géppisztollyal fekszem majd a vasúttöltésnél, mert határsértő várható.,. Most itt ülünk a parancsnoki irodában Jónás Andrással, az őrs utolsó parancsnokával. Az őrsöt felszámolják. — A régi ismeretség okán tegeződjünk. Nyolcvankettő szeptember elején kerültél a Hortobágyról Somogy déli szélére. Most el kell menni. — Azért egészen nem megyünk el még. A lakás egyelőre marad. — Az erdő közepén? Egyedül? — Remélem, nem sokáig. Kékesi Jenó, az egykori kaposvári diák most határőr százados. Régebben ő is őrsparancsnok volt itt. — Neked mit jelentett ez az őrs? — Azt, hogy befogadtak. Mi segítettünk a gyéké- nyesieknek, és a gyékényesiek segítettek nekünk. A határszéli emberek együttműködéséről beszélgettünk Szekunda Jenóvel, a nagykanizsai kerületparancsnokság egyik parancsnokhelyettesével. — Úgy gondolom, hogy a határ menti települések többségében a határőrség és lakosság kapcsolata jó. Te is emlékszel rá, hogy ha kellett, segítettünk a társadalmi munkákban, a kulturális rendezvényeknél és a sportcsapatokban is ott voltak a határőrök. Ha mi kértünk valamit, akkor a falu segített. Gondban vagyok, amikor a határőröknél kopogtatok. El kellene mondanom egy történetet arról, hogy az egyik kollégám sok évvel ezelőtt megírt egy novellát, s ezt egyik folyóirat sem akarta elfogadni. Nem mást állított, mint azt, hogy a somogyi határ innenső oldaláról az ávósok átmentek a túloldalra, hogy rálőjenek a magyar határőrökre, mert így vissza lehet lőni. Talán még megvan íróasztalának valamelyik fiókjában a kézirat. Most már nyugodtan közreadhatná, mert egyre nyíltabban lehet beszélni a határőrségről is. Eddig egyfajta titokzatosság vette körül. Hallani korábbi tragikus eseményekről. Főképpen 1956 őszének és telének okán támadják a határőröket. Ezekről az eseményekről olvashattunk hetilapjuk ma már utcán is kapható példányaiban. Szóval erről is kellene beszélgetni. De kitől kérdezzek? Dr. Pásztor László alezredes, a kerület parancsnokának helyettese abban az időben még diákként a kaposvári flasztert koptatta; az események szemtanúi, részesei nyugdíjban vannak. Volt valaki, aki megpróbálta feldolgozni a kerület történetét. Sok mindent megírt sajátos szemszögből, Ezért elítélni nem lehet. — Alezredes úr, nézzük a tényeket. Beszéljünk a változó határőrségről! Kérdezem már csak azért is, mert a nyáron ellátogathattunk Felsőszölnökre, ahol jugoszlávok, osztrákok és magyarok találkoztak a hármas határkőnél. Székely vezérőrnagy úr, az országos parancsnokuk akkor jelentős változásokat ígért. Megkezdődött az elektromos jelzőrendszer leszerelése Tudott dolog, hogy a déli határon ilyen nem volt. Mi történt önöknél? —- Mindenekelőtt: megszűnt a nyomsáv. A somogyi szakaszon harminc hektár területet adtunk vissza mezőgazdasági művelésre. Ma már nyugbdtan lehet a nyomsávon sétálni, — Ennek a nyomsáv-rendszernek a fenntartásához nagyon sok gép kellett. Mi lett, mi lesz ezeknek a sorsa? — A kerületünknél csak négy traktorról van szó. Ezeket bérbe adjuk, De nem ettől változik meg a határőrség. Mi korábban totális határőrizetre készültünk föl. Több évtizedig nagy emberi és anyagi erőket lekötve igyekeztünk megakadályozni a tiltott határátlépéseket, mert erre volt utasításunk. Évekkel ezelőtt megtiltottuk a fegyverhasználatot, A mi határszakaszunkon is megszüntettük a korábbi közúti ellenőrzőhelyeket, A húszkilométeres mélységből visszavonultunk a határt övező ötkilométeres sávba. Azon túl sem a közúton, sem a vasúton nem igazoltatunk. — Kőszeg városa levetette a határőrváros feliratot. Ezt csak azért jegyzem meg, mert Somogybán is van határőrváros, és majd mindegyik település megkapta a határőrközség címet. Itt senki sem kérte a felirat levételét? — Beszéltünk valamennyi tanáccsal. Eddig senki sem kezdeményezte. — Gondolom, az sem titok, hogy az önök munkáját önkéntes határőrök is segítették és segítik. Voltak önkéntes segítő csoportjaik az ötkilométeres távon túl is, Ezek megmaradnak? — Tisztességgel megköszöntük a munkájukat, a továbbiakban nem kérjük a segítségüket. Új rendszerű határőrizet van kialakulóban. A kormány döntése értelmében a határőrizetben és a határforgalom ellenőrzésében, a határrend fenntartásában hivatásos határőrök fognak részt venni. — Hivatásos állomány? Honnan lesz rá emberük? — Elsősorban azokra a fiatalokra számítunk, akik érettségivel és nyelvtudással rendelkeznek, a határ közelében laknak. Vannak már jelentkezők. Somogybán már két őrsöt szüntettünk meg. Ami megmarad, az a zákányi, a berzencei és,.. Nos, még nem dőlt el, hogy Bolhón vagy Babócsán lesz-e őrsünk. — Babócsán? Új őrsöt akarnak létrehozni? — Talán egy épületet veszünk. Az eladott bolhói őrs árából, Egy sokkal kisebbet, mint ami ott volt. A riport kedvéért magam is felszálltam egy nemzetközi gyorsvonatra. Mert látták, hogy határőrökkel vagyok, a kalauz a jegyemet sem kérte, (Mit gondolhatott rólam?) A bliccelést vállalom, Meg azt a „mesét” is, amit a határőröktől hallottam, Egyre töb lengyel és szovjet turista utazik Jugoszláviába üzletelni. Természetesen nem szeretik őket a szomszédok, így aztán visszaküldik őket. Kollár Sándortól kérdem, hogy az egykori „farmervonatos" vasútállomáson ma mennyi határsértővel és csempésszel számolnak. — Korábban valóban arról voltunk nevezetesek, hogy mi szedtük le a legtöbb elrejtett árut. Nem volt olyan nap, hogy ne szedtek volna össze a kutatók egy csomó farmernadrágot. Ez persze ma már nem divat. A határsértés sem. Az idén egyetlen határsértővel sem találkoztunk. Ha vonatjegyem nem is volt, két útlevél lapult a táskámban. Az egyik a világútlevél, a másik az úgynevezett határátlépési engedély, amely minden magyar állampolgárnak jár, ha az országhatár 20 kilométeres körzetében lakik. Ez arra volt jó, hogy erre háromszáz forint értékben valutát lehetett vásárolni. Lehetett, mert ma már nem adnak rá valutát — hallottuk a legutóbb az OKHB barcsi fiókjában. Más sem igaz. A rádió ugyan bemondta, de március elsejétől mégsem utazhatnak magyar állampolgárok személyi igazolvánnyal Jugoszláviába. Rostosabban: a szomszédok ezzel az okmánnyal is beengednének, de a magyar határőrök ezzel nem engednek ki. A megyei rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztályától megtudtuk, hogy várhatóan a kilencvenes évek közepén megjelenik az úgynevezett Euró- pa-útlevél. Az sem elképzelhetetlen, hogy hamarosan a személyi igazolvány és az útlevél egyazon okmány lesz. Ez persze terv. Amikor február .végén elkezdtük riportunkat, magunk sem gondoltuk, hogy mára másképpen lesz minden itt is. Változnak a napok. Nagy Jenő
