Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-28 / 73. szám

1990. március 28., szerda SOMOGYI NÉPLAP 3 Mi lesz a magyar gazdasággal? Beszélgetés Petschnig Mária Zita közgazdásszal Petschnig Mária Zita közgazdász a Pénzügyku­tató Rt. tudományos főmunkatársa. Arról kérdez­tük, hogy valójában milyen állapotban van a ma­gyar gazdaság, mivel kell a lakosságnak szembe­néznie. Részvénytársasággá alakult a Kaposfarm Sokrétű igények szolgálatában — Konvertibilis valutában fennálló adósságunk terhei eléggé közismertek, s ezt a múlt évben jócskán sikerült megte­tézni. Devizatartalékaink meg­csappantak, és az ország a fi­zetésképtelenség határára sodródott. Talán többen emlé­keznek még arra, hogyan szo­rongatták meg tavaly decem­berben a parlamentet, hogy fo­gadja el a krízisköltségvetést. Mert ha nem..., akkor a Nemzet­közi Valutaalap szóba sem áll velünk, s nyomában mások sem, ekként februárban ösz- szeomlik a gazdaság. Úgy tet­szik, hogy a februárból ha megcsappant pénztárcával is, de épen kilábalunk. Adóssághegy — illúziókkal — Hogy mit hoz a jövő, az meglehetősen bizonytalan. Megalapozatlan illúzió tehát arra gondolni: a választások után nemsokára jobbra fordul a sorsunk. Ellenkezőleg! Őszin­tén meg kell mondani, hogy általában sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Akármilyen kor­mány alakul, az adóssághegyet nem tudja elvarázsolni. —A szovjet export drasztikus korlátozása máris zűrzavart idézett elő az iparban. A közvé­lemény egy része nem érti, hogy azokat a termékeket, ami­ket legalább el lehet adni, még ha Keletre is, miért nem engedik ki az országból? — Az, ami most előállt a ru­belexport leállításával, valóban tragikus. De nem azért, amiért a közvetlenül érintettek érzik. Hanem mert a szocialista ex­portra termelő vállalatok veze­tői évek óta tudják, hogy erről a piacról ki kell jönni, mert előbb- utóbb baj lesz. Nagy baj lesz. A szemellenzős politikáért persze felelősek a kormányok is, akik engedve a vállalati nyomások­nak lehetővé tették, hogy a vál­lalatok a szűkülő belső piacról a nehezen meghódítható nyugati piacok helyett ebbe az irányba meneküljenek. Sőt a Grósz— Medgyessy kormány még báto­rítást is adott a szocialista ex­portnak azzal, hogy 1989-re beígérte a forint leértékelését a rubellel szemben. A Németh- kormány pedig késlekedve von­ta vissza ezt az intézkedést. így a múlt évet 1,6 milliárd rubeles aktívummal zártuk, azaz ennyit kölcsönöztünk lényeg'ében ka­matmentesen, miközben a kivitt termékeknek egyre nagyobb a dollártartalma, azaz egyre több drága hitelen vett nyugati alkat­részt, anyagot építettünk bele. A rubel-exportban keletkezett követelések ugyanakkor hoz­zájárulnak a hazai infláció erő­sítéséhez is, hiszen az ország­ból kivitt áru forintellenértéke fedezetlen pénz, aminek ön­kéntes megtakarítására nemi­gen lehet számítani. Ez év ja­nuárjában már 300 millió dol­lárnyi exporttöbbletet sikerült elérni, s ezt az áradatot föl kel­lett tartóztatni. Annál is inkább, mert nincs remény a behozatal bővítésére. A szovjet—magyar kapcsola­tok további kritikus pontja ugyanis az energia- és nyers­anyagszállítás, Évekig—a népi babonák szintjén is — élt ben­nünk a rettegés, hogy nem sza­bad megsérteni a másik felet, mert akkor „elzárják a csapo­kat”. Ma az a helyzet, hogy nem kell a csaphoz nyúlni; a szovjet gazdaság rettenetes hiányai, ellátási gondjai miatt kell más piacok felé néznünk, illetve új alapokra helyezni együttműkö­désünket. Ez az átállás — bár több milliárd dollárba kerül — el­kerülhetetlen. Elszabadult árak, infláció —A lakosság az inflációt tart­ja a legnagyobb gazdasági csa­pásnak, hiszen ezt a bőrén érzi nap nap után. Egyre erőtelje­sebben követelik az áremelke­déseket követő béreket. Mi ennek a realitása? — Az infláció elszabadulása önmagában teljesen szétzilál­hatja a gazdaságot. Persze az egyes ember szemszögéből ez másként néz ki: emeljék annyi­val a fizetésemet, amennyivel nőnek az árak! Ám ha emögött nincs valóságos többletteljesít­mény, akkor ennek újabb inflá­ciós hatása lesz. A mai helyzet egyik veszélye, hogy a dolgo­zók nyomására, az elégedet­lenséget érzékelve engednek a bérköveteléseknek, s ezt — ilyen körülmények között, ami­kor a jövedelemtermelés szűkül — csak további infláció­val lehet fedezni. Ennek a kiter­jedése a gazdaság összeomlá­sához vezet. A másik veszély közvetlenül is politikai jellegű. Ha ugyanis keményen ellenáll a kormány a bérharcnak, az könnyen politi­kai robbanást okozhat. Helyü­ket, szerepüket keresve a szakszervezetek is ilyen irány­ba feszítik a húrt, s tényleges tulajdonosi érdekeltség hiányá­ban a munkaadók is velük pen- dülnek. (Tavaly a vállalatok gyorsabban növelték a bérkifi­zetéseket, mint a beruházásai­kat.) Bár ilyen irányú vizsgálatokat nem végeztek, nekem az az érzésem: ma a lakosság jelen­tős része abban bízik, hogy a választások után rendeződnek a dolgok és minden úgy megy tovább, ahogy évtizedekig ment. Ha mégsem teljesül ez a remény — márpedig nem telje­sülhet— félő, hogy az indulatok a pártok, általában a többpárt­rendszer és szükségképpen a rendszerváltás ellen fordulnak. S akad, aki érdekelt az indula­tok hergelésében. Most kell fizetnünk a „számlát” — A politikától magukat távol tartók közül nagyon sokan úgy vélekednek, hogy a Kádár- korszak nekik jót hozott. A mai káoszt a hetvenes évek kon­szolidált fejlődésével összeha­sonlítva valóban nehéz elfo­gadható gazdasági érveket fel­hozni a Kárád-rendszer tartha­tatlanságára. — A konszolidáltnak tűnő Kádár-rendszert azok sírják vissza, akik nem tudják vagy — még rosszabb — nem akarják tudomásul venni, hogy az egy­kori viszonylagos jólét számlá­ját ma kell fizetnünk. S lehet, hogy még az unokáink is bele­roppannak. Egy nagy ígérethal­mazban éltünk: ingyenes lesz az oktatás, az egészségügy, a kultúra, egyenlőség lesz a tár­sadalomban; az állam ad, de legalábbis hozzásegít a lakás­hoz, teljes a foglalkoztatottság, stabilak az árak. Egy darabig ezt fenn is lehetett tartani — látszólag — oly módon, hogy a költségvetés fedezte a növekvő költségeket. Addig, amíg létez­tek újraelosztható források. 1956 után például — az enyhü­lés éveiben — jelentős katonai kiadásokat lehetett megtakarí­tani. Munkába lehetett állítani a nőket és a parasztok egy részét az iparba lehetett hajtani. Jó ideig kitartottak az előző rend­szer infrastruktúrájának elemei, az iskolák, kórházak, vasutak, amelyek mostanában fenye­getnek összeomlással. A het­venes években a külső hitelfel­vétel pótolta az ígéretekhez és az ambiciózus tervezők elgon­dolásaihoz hiányzó jövedelme­ket. A nyolcvanas években fel­mutatott növekedés — a jelzé­sek szerint — a szocialistának tartott rendszeren kívüli forrá­sokból táplálkozott. Azokból az erőkből, amelyeket a lakosság a második gazdaságban fejtett ki, hogy mentse életszínvona­lát. Ma már az első és második gazdaságból kiépült kettős rendszer sem tartható. A hely­zetet súlyosbítja, hogy jóllehet már évek óta látni lehetett en­nek a politikai-gazdasági szisz­témának a teljes lehetetlenülé­sét és tarthatatlanságát, 1985—87-ben még egyszer életre pumpálták: a működőké­pesség látszatát keltették azon az áron, hogy három év alatt megduplázódott az adóssá­gunk. Ilyet még egyszer nem lehet megtenni, de már nincs is hitelező, aki erre pénzt adna. — Mit tehet ebben a helyzet­ben az egyes ember, az állam­polgár? — Sajnálatos dolog, hogy mind a mai napig senki sem vál­lalta, hogy teljes nyíltsággal, nem szakmai rébuszokba bur­kolva, hanem mindenki által ért­hetően elmondja, milyen súlyos a helyzet és mennyire nem szá­míthatnak az emberek arra, hogy őket „felülről” megsegítik. Meggyőződésem, ha valaki fe- ketén-fehéren tudja, hogy az a gyár, ahol dolgozik, csődbe ju­tott és vegetálással sincs re­mény a nyugdíjig kihúzni, akkor elkezd gondolkodni: mit tehet­ne. Például a bejáró munkás — több mint egymilíióan vannak— azt mondja: veszek, bérelek ott­hon földet. Ha van valami piaci szakmája, műhelyt nyithat. Összeáll más sorstársaival és kibérel egy üzemrészt vagy üz­letet stb. Egyszóval új életstra­tégiába kezd, amihez esetleg új ismeretek megszerzése is hoz­zá tartozik. De semmiképpen sem várja a sült galambot vagy a „klasszikus” szóhasználat szerint: az aranytojást. Az ara­nytyúkot ugyanis már rég ellop­ták és levágták. A csontokkal meg mit kezdhet? Az emberek életképességét, találékonysá­gát nem szabad alábecsülni. Esélyek a túlélésre — Képes ekkor váltásra, vál­tozásra egy olyen nép, amelyi­ket korántsem vállalkozó szel­lemben neveltek? — Sokat töprengek magam is ezen. A munkatáborokban, a hadifogságban sem képezték ki az embereket megmaradásra, mégis sokan megtalálták a túl­élés fortélyait. Bízom benne, hogy békeidőben jóval többen lesznek esélyesek a túlélésre. Csak az marad meg, az tudja magát, családját elfogadható színvonalon fenntartani, aki vál­tani tud. És nemcsak a munká­ban kell váltani, hanem például a gyerekek nevelésében is. Eddig nemigen volt általános érték a tudás, az iskolai jó elő­menetel. Gyerekeinket épp azért, mert az ország igen nagy bajban van, versenyképessé kell tenni a fejlett országok ha­sonló koroszályaival. Nyelveket kell tudniuk, és számítástechni­kát! Ez legyen a család beruhá­zása! Meg az, hogy elküldjük a gyerekeket Nyugatra tanulni, dolgozni, hogy megismerjék a modern társadalmak, technoló­giák mibenlétét, másként nem tudjuk feltartóztatni a leszaka­dás folyamatát. — Mi lesz azokkal, akik ko­ruk, képzettségük, egészségi állapotuk miatt kiszorulnak a munkaerőpiacról? — Nagyon népszerű most — és sajnos még jo ideig az is lesz — azt követelni, hogy gondos­kodjon róluk az állam, s tegye jobban, mint eddig. Pedig e kö­vetelésnek egy darabig nem lesz sok realitása. A társadalom oly nagy része kerül veszélybe, hogy az már túllép a hagyomá­nyos szociálpolitika keretein. Magunknak kell elkezdeni szer­vezni és újratanulni az elve­szett-elfelejtett szolidaritást. A következő évek egyik problé­mája épp az lesz, hogy növekvő — és a hazai viszonyok közt nagy — jövedelmi különbsé­gekkel kell majd együtt élnünk, mert ezek nélkül semmire sem jutunk. Pusztai Éva Az igazgatótanács megtar­totta ülését. Hagyományos volt ez a megbeszélés olyan tekin­tetben, hogy a testület — mint egy évtizede mindig — értékel­te az előző év munkáját, döntött a vállalat feladatairól, de egy­ben rendhagyó is volt a tanács­kozás, mert lényeges szerve­zeti változásról határoztak. Tegnaptól a közös vállalat állat- tenyésztési és kereskedelmi részvénytársaságként műkö­dik. A részvénytársaság elnök vezérigazgatója dr. Harsányi Lehel. — A Kaposfarm a magyar szarvasmarhatartást és te­nyésztést övező igen nehéz időkben is talpon maradt. Mi indokolta ezt a mostani, je­lentős szervezeti változást? — A részvénytársaság köz­vetlenebb érdekeltséget, bizto­sabb anyagi alapot jelent. Nap­jainkban ez igen lényeges felté­tele annak, hogy a cég követke­zetesen végrehajtható rövid és hosszú távú programot alapoz­zon meg. Ez a szervezeti forma kínálja a legkedvezőbb lehető­ségeket. — Nem volt vita erről a kö­zös vállalathoz tartozó part­nerek között? — Nem vitának, inkább esz­mecserének nevezném a folya­matot, amely megelőzte a szer­vezeti változást. Jómagam ki­lenc megyében, több mint negyven gazdaságban beszél­gettem a vezetőkkel két téma­körről: mi a véleményük a Ka- posfarmról, s hogyan látják a vállalat jövőjét, illetve a nagyü­zem és ezen belül is a szarvas­marha-ágazatét. E tárgyalások egyértelmű tanulsága, hogy a jövőben is szükség van egy olyan szervezet munkájára, mint a mienk. Az üzemeknek azonban sem szellemileg, sem anyagilag nem mindegy, hogy milyen szervezeti kötelékhez tartoznak, ezért a százhuszon­öt taggazdaságunkból száz- huszonnégy csatlakozott a részvénytársasághoz és hu­szonhat eddig kívülálló is aláírta a nyilatkozatot. — Mit várnak a Kaposfarm Rt-től az ide tartozók? — A velünk szemben tá­masztott igények sokrétűségé­re négy példát mondok. Van egy gazdaság, ahol négyszáz­ötven tehén mellett harminc- nyolc ember dolgozik. Létszá­mot csökkenteni nem akarnak, a foglalkoztatási kötelezettség miatt, de az eredményességet növelni szeretnék. Másik példa: egy szövetkezeti középvezető vállalkozóként kivett egy ötszá­zas tehenészetet, radikálisan csökkentette a létszámot, megszüntetett minden függet­lenített munkakört, s ha szük­séges, saját maga is bekapcso­lódik minden fizikai munkába. A harmadik példa: a közös válla­lat szervezésében a gazdaság végrehajtott egy kötetlen tartá­sé fejőházas rekonstrukciót, és egy év alatt 960 literrel nőtt a tehenenként tejtermelés. Az itt dolgozók döntő hányada kép­zett, érettségizett ember, a havi jövedelmük tizenöt—húszezer forint volt. A negyedik — a leg­sajnálatosabb példa — az a gazdaság, ahol a 170 tehenet olyanok gondoznak, akik nemi­gen ismerik azt a fogalmat, hogy munkamorál. Az ered­ménytelenség mindennél töb­bet elmond erről. Gazdasága­ink mai helyzete — beleértve ebbe az általunk kezdeménye­zett farmgazdaságokat is — kisebb-nagyobb korrekcióval beleilleszhető valamelyik pél­dába. — Vagyis rendkívül diffe­renciált szakmai igényeknek kell megfelelni. — Feladataink sorában to­vábbra is első helyen állnak a tenyésztéssel kapcsolatos ten­nivalók. Azok, amelyek deter­minálják a tej- és hústermelés eredményességét. A tenyész­tés és tartás mellett a szakmai területhez sorolom természete­sen a kereskedelmet is. — Nemcsak termelni, elad­ni is tudni kell; összefügg ez a kialakuló piacgazdasággal. Hazánkban a Kaposfarm az elsők között volt, amely sza­kítva az évszázados hagyo­mányokkal kiverekedte ma­gának a tenyészállatexpor­tot. — Hat évvel ezelőtt az elsők között kezdeményeztük a mi­nisztériumnál, hogy változtas- sunká több száz éves tradíción, az élőmarha- és a marhahúsex­port mellett lépjünk ki a világ­piacra a magyar tenyészállattal. A kitartó törekvés eredményes- ségét jól jelzi két adat: öt éve tizenhat, tavaly — döntően sa­ját külkereskedelmi jogon — csaknem kétezer tenyészálla­tot exportáltunk. Tizenhat or­szággal van külkereskedelmi kapcsolatunk. Az idén ezt a munkát szeretnénk továbbfej­leszteni, megszervezve az ex­portjogot a vágómarhára is. Az a tapasztalatunk: a termelőnek az a megnyugtató, ha a saját szervezete külkereskedik, ha jogában áll beleszólni, javasla­tot tenni, a pénzügyi elszámolá­sokba betekinteni, ugyanakkor gyors információt is kap a kül­piac igényéről, és — hozzáte­szem — az igényességről is. Spanyolország például az egyetlen európai állam, amely a kanadai törzskönyvi előíráso­kat vette át. Nehéz piac! Tavaly december közepén vettük fel velük a kapcsolatot, és március végéig az ő igényeiknek megfe­lelő módon öt kamion tenyész­állatot vásároltak eddig. Minden termelőtevékenységet a piac diktál, a mi munkánk lényege, hogy a piaci értékek figyelem- bevételével minél több és ma­gasabb jövedelemhez jusson a termelő. — A közös vállalat gazda­sági irányítása hogyan mó­dosult a részvénytársasággá való átalakulással? A nyomtatott áramkörű leme­zek magas színvonalú előállítá­sát és igen pontos ellenőrzését teszi lehetővé az a három gép, amit nemrég vásárolt a Tungs­ram Rt. kaposvári elektronikai gyára. A több mint fálmillió nyu­gatnémet márkába kerülő be­rendezés minden lemezről jegy­zőkönyvet állít ki, s ha esetleg hibát észlel, a komputer vezé­relte gép azt is megjelöli, hol kell javítani a nyomtatott áram­körön. Ilyen vizsgálat nélkül ma már szinte sehol a világon nem fogadják el az áramköri lemeze­ket. Fotó: Csobod Péter — A legutóbbi igazgatótaná­csi ülésen leköszönt a tizenöt tagú igazgatóság és az öttagú felügyelőbizottság. Az rt. meg­választotta a héttagú igazgató­ságot, a.négytagú felügyelőbi­zottságot, az igazgatóságon belül az elnök vezérigazgatót, a helyettesének pedig dr. Széles Gyula dékánt. A Kahús, a Katej rendszer, a Kaposfarm bölcsője a Pannon egyetem kaposvári kara volt. Dr. Széles Gyula sze­mélye egy kicsit jelképezi is a folyamatos, szoros kapcsola­tot. — Köszönöm a beszélge­tést! Vörös Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom