Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-26 / 71. szám
1990. március 26., hétfő SOMOGYI NÉPLAP 5 PÁRATLAN ÉLETMŰ Csapody Vera emlékezete Színes egyéniségét, szokatlan pályáját, példátlan munkabírását sokan megcsodálták. Aki csak néhány szót is váltott vele, megkedvelte. Tanítványai és munkatársai rajongtak érte. Aki a tévében látta, vagy a rádióban hallotta, az rokonszen- vébe fogadta az idős hölgyet. Dr. Csapody Vera Államidíjas növényfestő, szakillusztrátor, botanikus most, március 29-én lenne százéves. 1985-ben hunyt el. Pályáját mennyiségtan— fizika szakos tanárként kezdte. Az elsők egyike volt hazánkban, aki nő létére egyetemet végzett. 1913-tól tanított, egészen 75 éves koráig, 1965-ig. Korán eljegyezte magát a növényábrázolás különleges művészeté- vel-tudományával. Csaknem 14 ezer pontos és ragyogó szépségű akvarellen ábrázolta hazánk és Európa faunáját. 1924-ben készültek el rajzai Jávorka Sándor A magyar flóra című könyvéhez. Ettől kezdve negyven évig, Jávorka SánPályáwat a szociális ellátások fejlesztéséért A Szociális és Egészség- ügyi Minisztérium pályázatot hirdet a gyermek- és ifjúságvédelmi, valamint a felnőttvédelmi ellátás fejlesztését szolgáló szakmai programúik, kezdeményezések támogatására. A gyermek- és ifjúságvédelem területén benyújtható pályázatok témái lehetneK: a területi gondozás javítása: átmeneti jellegű szállások, segítőházak létrehozása; a evelőotthonok működési feltételeinek javítása; nevelőtevékenységének átalakítása. A felnőttvédelmi ellátással foglalkozó pályázók -témakörei : családsegítő, mentálhigiénés szolgálatok; az idősek ellátásnak területi és intézményi formáinak bővítése, új gondozási módszerek és ellátási típusok kialakítása; a fogyatékosok és az elmebetegék társadalmi . beilleszkedésének segítése, gondozásuk szervezése. A pályázat nyitott, jelentkezhetnek tanácsi és költségvetési intézmények, társadalmi és tömegívzerveze- tek, segítő, vagy önsegítő egyesületek, szövetkezetek, alapítványok, valamint humán vállalkozók egyénileg, illetve közösen. A beérkezési határidő: 1990. április 30. A pályázatokat elbíráló bizottság dönt a támogatások odaítéléséről. Ennek eredményéről a pályázók 1990. június 15-ig kapnak értesítést. A pályázat eredményét a Szociális és Egészségügyi Minisztérium nyilvánosságra hozza. A részletes felhívás, a pályázati adatlap s annak kitöltési útmutatója a Szociális és Egészségügyi Közlönyben, a Művelődési Közlönyben és Belügyi Közlönyben jelenik meg. Egy Csapody-rajz: A margaréta dór haláláig együtt dolgozott a tudóssal, számos munkáját illusztrálta. Rajzaihoz alapos tanul-' mányokat folytatott. A sok ezer növény gyűjtése, meghatározása, rendszerezése és rajzolása közben, a gyakorlatban vált botanikussá. És 1931-ben Györffy Istvánnak, a szegedi egyetem botanikaprofesszorának unszolására ledoktorált e tudományágból. Rajzai és festményei sok tudományos és tudománynépszerűsítő műben is fellelhetők. Ilyen — hogy csak a legismertebbeket említsük — az 1934-ben megjelent A magyar flóra képekben és az Erdő, mező virágai (mindkettőnek Jávorka Sándor a szerzője). Elkészítette Közép-Európa dísznövényeinek atlaszát, a Magyar- ország kultúrflóráját, A magyar gyógynövények című könyvet. Illusztrálta a Kis növényhatározó és a Vadvirágok • című ifjúsági kiadványokat. Munkái német, szlovák, lengyel nyelven is megjelentek, s külföldön is nagy népszerűséget szereztek neki. Több kötetre tervezett utolsó munkájának, a növénytani atlasznak csak az első kötetét tudta befejezni. Amit festett és rajzolt, az a természet hű mása, tudományos és művészi igényű munka. Életműve szinte páratlan a világon. (Kádár Márta) • Nem téglából, hanem a megszállottság és a lelkesedés kockáiból teremtettek varázslatos világot a Petőfi Sándor Emlékkönyvtárban. Két lelkes munkatárs, Halmos László- né és Berend Judit közel két éve építgetik itt a Honvéd utcában az olvasást szeretők, emberségre vágyók birodalmát. — Mindketten újak vagyunk ebben a könyvtárban — kezdte a beszélgetést Halmos Lászlóné —, de terveink, elképzeléseink bőven vannak. Igyekszünk a lehetőségeket megragadni, kevés anyagiakkal, s nagy odafi„Én mindig rossz káder voltam” Ä nyelvész meg az ő rántottlevese Bush elnök megírta levelét... — Apám a 82. székely gyalogezredben szolgált az első világégés idején — mesélte Salfay István az* öreg zongorára támaszkodva. — Nyolc évig a fagyos Krasz- nojarszk szögesdrót kerítette barakkjaiban volt hadifogoly. 1922-ben került haza; tőle hallottam először az anyanyelvemtől idegen szót. Ma is emlékszem rá, azt mondta: „Jó itthon. Hara- só!” Tán ezzel kezdődött nagy szerelmem idegen népek kultúrája, nyelve iránt. Az orosz mellé német, francia és angol szakon szereztem középiskolai tanári képesítést. Igaz, rendhagyó módon — folytatta (most már) nevetve. — A Horthy Miklós Tudományegyetemen kezdtem meg tanulmányaimat Szegeden. Pap profesz- szorok okítottak. 48-ban aztán egy marxista szellemű „elvtárs” vizsgáztatott, aki korábban a rabbiképző tanára volt. „Ezt nem elég tudni, ezt érezni is kell” — mondta fölényesen, aztán kirúgott. 56-ban rehabilitáltak egy formális vizsgával. A diplomámat Halász Előd, a neves szótárkészítő közbenjárásának köszönhetem. Igaz, nyelvtudásomat azóta sem sikerült igazán kihasználnom. Apám a korábbi rendszerben ezredesi rangfokozatig vitte a hadseregben, tehát rossz káder voltam. Családja az 1490-es években vert gyökeret Magyar- országon. Dél-Tiroliból származtak ide, amely terület ma Olaszországhoz tartozik, ősei a bresciai püspök hűbéresei voltak: akkor még Kirchlechnernek nevezték őket. 1942 karácsonyi ajándékaként engedélyezték neki, hogy nevét Salfayra változtathassa. Nagyapja Salfa községben született... Mindez azokban a szörnyű, fa- sizálódó években történt, amikor sok magyar iparkodott „németesíteni” magát. — Szerencsés embernek vállhatom magam — mondta. — Nemzetünk minden sorsfordulóját sikerült túlélnem. A második világháború frontra parancsoló behívóját elégettem; nem vonultam be katonának, de Nyugatra sem szöktem. Budapesten, a Garas utcában bújtam meg, rokonoknál. Az ostromot követően az oroszok összegyűjtötték a férfiakat. Három napra fogságba vetettek bennünket; aztán a következő reggelen (emlékszem: nagyon hűvös idő járta, csípett a szél) szabadok lettünk. Soha nem felejtem el a főváros bombák faragta sziluettjét, emlékezetem örökre magába szívta a felrobbantott hidak, sapka nélkül maradt, kiégett épületek, a romok alatt családtagjaikat kétségbeesetten kereső emberek fájdalmát. Akkor fogadtam meg: ha lesz annyi pénzem, ameny- nyiből futja egy rántottlevesre és a saját ágyamban alhatom, akkor elégedett leszek az életemmel. Ezt ma is így gondolom. Részt vettem az „újjáépítésben” is: a műegyetemet próbáltuk többekkel kitakarítani, amelynek termeiben fél méter magasan állt a lótrágya ... A háború után dolgoztam pályamunkásként a MÁV- nál, aztán voltam mozaik- lap-préselő is — folytatta. — Egy műszakban 1200 darabot tudtam gyártani. A 49-es választások után a Magyar Dolgozók Pártja kizárólag az orosz nyelv tanítását engedélyezte. Egy november 7-i ünnepséget követő beszélgetésen a vendég fiatal szovjet hadnagy meg is jegyezte: nagyon túlbuzgó volt országunk vezetése. Az ő hazájában ugyanis a „legvörösebb” időszakban is támogatták az idegen nyelvek oktatását. Szóval a német, az angol és a francia nyelv tanításának egy időre befellegzett, ezért magyar, földrajz és történelem szakon általános iskolai tanári képesítést szereztem. Szatymazon tanítottam, amikor október vihara végigsöpört az országon. Nálunk csend volt. Csak onnan tudtuk, hogy valami baj, van, hogy Szegedre nem érkeztek meg a budapesti vonatok. Ezért gyalog indultam az iskolába. Velem szemben az úton orosz harckocsioszlop dübörgött. Emlékszem, hogy egy fiatal katona kihajolt a páncélosból, és megkérdezte tőlem, milyen országban vannak. Nagyon csodálkozott, amikor megtudta: nem Egyiptom földjén tapos, hanem Magyarországon. — Szűkebb pátriám a szőke Tisza őre, Szeged — mondta. — Együtt cseperedtünk föl a század első harmadában: a város meg én. Naphosszat rajzolgat- tam egy ócska pádon ülve a dóm építését vigyázó 12 apostol szobrát, s velük együtt örültem a 96 méter magas torony lassú növekedésének. Akkor még voltak a téren galambok... Apám szerette a zenét. Csodálatos élményt szerzett neki Pietro Mascagni, aki a szabadtéri játékokon személyesen vezényelte világhírű operáját, a Parasztbecsületet. Mesélte, hogy az előadás csaknem elmaradt. A téren ugyanis rendőrök biztosították a rendet, s egyikük feltartóztatott egy férfit, aki mindenképpen a zenekar közelébe szeretett volna kerülni. — Mascagni — mutogatott magára türelmetlenül a rend őrének, az pedig szigorúan közölte vele: itt nem szabad „mászkálni” ... Egy enyingi hölgy miatt szakított a várossal a szegedi fiatalember. S hol találkoztak volna másutt, mint éppen Miskolcon? Három randevút követően megkérte a kezét. Három fiút neveltek föl a házasságban — Siófokon. — Ki akartam használni végre a nyelvtudásomat — mondta Salfay István —, ezért költöztünk a Balaton partjára. — Idegenvezetőnek szegődtem az Interpress nemzetközi újságíró-üdülőbe. Nem sokáig dolgoztam ott... Budapesti városnézésre kísértem egy orosz csoportot, és délelőtt szerették volna megkoszorúzni a Gellért-hegyi Szabadságszobrot; én pedig — praktikus okokból — a kora estét javasoltam. Vezetőjük, egy észt újságíró ezért följelentett a nagykövetségen, a Külügyminisztériumban és még ki tudja hol, hogy megakadályoztam tisztelgésüket nagy népük hősi halottai előtt. Állítólag politikai bonyodalmakat is okozott az ügy. Ami a lényeg: az utcára tettek. A Siotournál fogadtak be. Onnan a Mahart-hoz kerültem, most pedig a Kőolajvezeték-építő Vállalatnál dolgozom mint idegennyelvű levelező. „Hol van már az az idő, amikor 5 pengőt kaptam egy «Szív küldi« dal eljátszásáért”? A zongora húrjai már rég nem zengik kezei ügyességét. Verseket azonban ma is szívesen fabrikál. Kollégák névnapjára, apróbb-nagyobb családi összejövetelekre. Busch amerikai elnöknek (természetesen angolul) írt versét talán a történelemkönyvek szerzői is megemlítik majd. „Pedig Panamával nem értek egyet” — mondta. A válasz nem késlekedett soká; „Kedves Salfay úr! Köszönöm Magyarországra érkezésemet köszöntő versét. Kedves öntől, hogy gondolt rám, és szeretném kifejelni, mennyire örüiöK a gesztusának. Megbecsülése valóban igen sokat jelent. Barbara velem együtt szeretettel üdvözli. Tisztelettel: George Bush.” — Két évvel ezelőtt tartottuk 45. érettségi találkozónkat — mesélte. — Négy tanárunk még ma is él. Egyikük, Antal József 12 évig a Testnevelési Főiskola rektora is volt. Ö vezette a helsinki olimpiai falu magyar részlegét sporttörténelmünk eddigi legsikeresebb versenyén; 16 olimpiai aranyérmet szerzett akkor a csapat. A két párhuzamos osztályból huszonhatan gyűltünk össze. Gera Zoltán színművész is közöttünk volt. Hobbim a filmesztétika — folytatta. — A doktori disszertációm is „A szinkronfilm és az idegen nyelvek” témájával foglalkozott. Most egy könyvön dolgozom. A művészetek az érzékelhető valóság csak egy-egy bizonyos sávját szabadíthatják fel bennünk. Egyedül a film lenne alkalmas arra, hogy eljuttassa az embereket a tudatküszöb határáig. Mert eszközei: a szöveg, a zene és a kép át- válthatókak egymásra. Az igazán jó film a mindenség lényegét is magához ölelhetné. Ma nem más, mint fényképezett színház, amelyben túlságosan nagy szerepet kap a színész. Sztárkultusz biztosítja csak a művészet számára a túlélést. Én Pudovkint tekintem a mesteremnek, aki Eizenstein mellett a némafilm meghatározó egyénisége volt. Ö bizonyította be először: színészek, bizony, túljátsszék szerepeiket. Ké- szítetfr egy filmet. A kockák először egy tál gőzölgő levest, később egy pisztolyt, majd egy szép nőt mutatnak, közben-közben pedig egy színész arcát. A vetítés után a szakemberek egyöntetűen állították: a rendező rendkívül jól érzékeltette az éhséget, a félelmet és a szerelmet. A színész nem csinált semmit, meg sem rezzent a képeken ... Szóval Pudovkin szellemi örökségének jegyében folytatok most kutatásokat, és énnek az eredményét akarom megírni. Ilyenkor, télen is gyakran lesétál a tópartra. Köszön a tihanyi apátság kettős tornyának, aztán leül egy öreg padra valahol a Rózsakertben. Előtte film pereg; fülében tán a Parasztbecsület széles dallamívei járnak táncot. S nézi, nézi a madarakat... Czene Attila gyeléssel idővel egy kulturális központot kialakítani. Emellett pedig otthonosságot és családias légkört akarunk teremteni. Ügy érzem, az első lépéseket sikeresen tettük meg. Sajnos kevés az általános iskolás olvasónk. Célunk ezeknek a gyerekeknek az olvasóvá nevelése. A Kré- nusz általános iskolával az idén már munkakapcsolatról is beszélhetünk. A tanárokkal közösen könyvtári órákat tartunk, ezeken a könyvtári munkával kapcsolatos ismereteket sajátíthatják el a tanulók, s időnként bizonyos tantárgyakból bevezető vagy összefoglaló órákat is tartunk. Tavaly tavasszal, a költészet napjára költői versenyt hirdettünk hat általános iskolában, így írtok ti címmel. Akkora sikere volt, hogy idén meg kell ismételnünk. Kaptak egy videót, ezt az oktatásban hasznosítják. A szükséges felvételek általában időben megérkeznek. Az aprócska teremben jönnek-mennek az emberek, a sok ismerős arc mellett feltűnik néhány új is. Berend Judit néha leül hozzánk, de pár pillanat múlva újra munkába kezd. Az óvodásokra is nagyon figyelnek a könyvtárban: az olvasóvá nevelést már óvodás korban kezdik. — Szerencsére vannak partnereink, akik segítenek ebben: hét óvodai csoport jár hozzánk, nekik itt tartjuk a foglalkozásokat. A környezet másságával érzelmileg is szoktatjuk őket a könyvhöz. Egyébként ezek a gyerekek személyre szólóan kölcsönzhetnek i^, aláírásuk az óvodai jelük. A mostani első osztályosok között vannak olyan gyerekek, akik már óvodáskorukban is ide jártak. A pedagógusoknak az a véleményük, hogy ezek a tanulók társaiknál sokkal nyitot- tabbak, és kevésbé zavarta őket a beilleszkedés. A kis közművelődési könyvtárak közül ebben a legjobb a nyugdíjas olvasók aránya: 12—15 százalék. Vannak, akik minden délelőtt bejárnak újságot olvasni. — Megpróbálunk kicsit klubszerűén működni, s ennek megfelelően a problémáik megbeszélésére is sort kerítünk. Nyugdíjasoknak is tartunk videovétítést „Régi idők mozija” címmel, ahova általában 10—15 ember jön el egy alkalommal. A beteg, ágyhoz kötött embereknek pedig házhoz visszük a könyveket. Megrendeztük a nálunk fölöslegessé vált könyvek értékesítését, ezeket 20 forintért árusítottuk. ötletből nincs hiány, de az anyagi lehetőségeket is figyelembe kell venni. Bánfai Órák a könyvtárban
