Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
1990. március 24., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kezek és dimenziók BESZELGETES LEITNER SÁNDOR FESTŐMŰVÉSSZEL soha nem adom el őket, ám számos kiállítást „végigjártak" már. — Úgy tudom, hogy a most készülő monumentális alkotásán is felfedezhetők ezek a figurák... — Igen, most dolgozom azon a pannon, amelyet lekto- rátusi pályázaton nyertem el. A 20 negyzetméteres olajfestmény nárom részének két kulcsfigurája valóban emlékeztet ezekre a harlekin-port- rékra. A közepén egy kézember a hiperrealista részletektől az improvizatív absztrakt elemekig a kéz és az emberalak összefonódását ábrázolja. — A kéz, mint visszatérő motívum, áz alkotásain mit jelent önnek? — Szerintem a kéz az értelmes életadásnak jól kezelhető és tiszta szimbóluma. A kézfogástól a kalapácsnyél markolásáig a kezet — s rajta keresztül magunkat is —, rengeteg momentum alakítja. S nogy visszatérő eleme a festményeimnek, talán apám szép, ápolt óráskeze és egykori tanítónőm érdes, ám meleg simogatása is magyarázza. Bennem mindig inkább a szóhoz tapadó gesztus hagy mélyebb nyomot. — A szakáll Leitner Sándor egyéniségéhez, vagy a festőművészhez tartozik? — Fiatal koromban elég sok gondot okozott, mégis hűséges voltam hozzá. Vagy ő hozzám? Egyszer vesztettem csatát: katonai bevonuláskor. Egyébként a szakáll hozzám és nem a festőművészhez tartozik. — Kérdésemet talán vizuális játékkal támasztanám alá: ha hosszú haj, azt mondom, ßlmren- dezó, ha szemüveg, azt mondom matematikus, ha szakáll, azt mondom, festőművész. — Erről csak annyit — válaszol nevetve —, hogy számos olyan remek festőművész van, akinek nincs szakálla, de még haja sincs. — Alig néhány hónappal ezelőtt találkoztam a fiával. Az előtte álló állványon valami egészen kivételes tehetségről árulkodó alkotás készült. —Sajnos, a képzőművészetire nem vették föl, Pécsre jár tanárképzőbe. Elfogultság nélkül állítom, hogy profi szakmai beállítottságú, igen gazdag ér- zelemvilágu a fiam, s a vizuális memóriája is kitűnő. Minden szakmai jó tulajdonságomat örökölte, sőt, vannak messze jobb képességei is: például óriási munkatempóval dolgozik, s a formakövető rajzoías- módja is túlszárnyal. —Ha lehetne egy kívánsága, mi lenne az? — Nekem naponta vannak kívánságaim és rengeteg. Ez teszi értelmessé az életemet. — En például egy rangos külföldi kiállításra gondoltam. — Alig egy órával ezelőtt ült pontosan az ön helyén valaki, és egy japán, valamint egyesült államokbeli kiállítás lehetőségét kínálta föl. — Bár nem tudom, mennyire tartozott ez a vágyai közé, de ha igen, akkor kívánom, hogy mindig így teljesüljenek. de a kéz motívuma fölfogható segítő, óvó, vigyázó kezekként is. A három „T" időszakában ez az alkotás a tiltás és a tűrés határain mozgott. — Ön elismert festőművész és népszerű főigazgató. Mindkettő egyenként is egész embert kívánna... — Egészen biztos voltam abban, hogy ezt megkérdezi, ahogy mások is tették. Nem csak ez a kettő tölti ki az életer met, a barátaimnak nyújtott lakberendezési tanácsoktól az asztalosmunkáig, a könyvírástól a kutató munkáig — főként a vizuális nevelés területén — sok mindent csinálok. — Az asztalosmunka valahogy nem illik a sorba. — Iparos családbeli gondolkodást, készséget örököltem. Martyn Ferenc mondta egyszer nekem: „bármit lehet csinálni, csak vigyázni kell a belső egység pontosságára, következetességére olyannyira, hogy a szakember se fedezzen föl hibát. Gondolj édesapádra!" __? — A szüléimről csak azt tudom mondani, hogy a legcsodálatosabb emberek a világon. Édesapám órásmester, édesanyám mindig otthon dolgozott, két gyermeket neveltek. Tartást, energiát és értelmet örököltem tőlük. Akaratuk ellenére lettem festőművész, soha nem hittek igazán abban, hogy egy gyereknek jó-e, szabad-e ilyen bizonytalan pályát választani. Hiszen ma is az van az emberek tudatában, hogy a művészélet nemcsak sikert jelent, alapvető etikai normája az erkölcstelenség, a bizonytalan egzisztencia. A tehetséggondozó munkám során gyakran találkoztam olyan kiváló tehetségű fiatalokkal, akiket szinte bűn elengedni a festőállvány ellől. A szüleik azonban „tisztességes embert" — mérnököt, közgazdászt, orvost — akarnak belőlük. — Ne haragudjon, nem a korára, csupán a nap 24 órájára célzok, de az előzőekben említett „sok mindent", hogyan bírja? — Nekem természetes minden olyannal foglalkozni, ami tehetséggondozással, vizuális neveléssel kapcsolatos. S ha már a koromat említette: 44 éves vagyok, öregebb, mint aminek kellene lennem. Jól érzem magam, de ez az élettempó hamarabb használja el az embert. A kapacitásom csökkent, nem tudok úgy és annyit dolgozni, mint a 60-as évek végén a Petőfi iskolában. Az egyik munka annyi kikapcsolódást jelent, mint amit a másik kivesz belőlem. Szeretek dolgozni, a nap nekem reggel hattól éjjel 1—2 óráig tart. Gyakran eszembe jut, hogy sokan nem szeretik a munkájukat, mert nem tartják sikeresnek önmagukat. Pedig a munkához a sikertelenség is hozzátartozik. — Ön sikeres? Illetve a siker — vagy a kudarcélmények súlya miben mérhető? — Tudja, amikor fiatal gimnazistaként az orvosi hivatás helyett a képzőművészetet választottam, mindent megtettem volna azért, hogy a nevemet leírják az újságban. Úgy éreztem, ismert festőnek lenni, kiállításokon szerepelni a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphatok. Akkor ezt jelentette nekem a siker, ma —, hogy ezt már elértem —, más sikerre vágyom. Visszatérve a kérdésre: igen, sikeresnek tartom magam, de nem azért, amiért mások.-—Hanem? — Nekem jólesik egy olyan képet is megfesteni, amit nem értékelnek, de mégis valamit sikerült önmagámnak megfogalmazni. Ebben az évben végez az Iparművészeti Főiskolán az első olyan évfolyam, amely az általam összeállított tanterv alapján kapja meg a diplomát. Ez siker. Főigazgatóként a negyedik éve dolgozom. Nem az a siker, hogy főigazgató lettem, hanem a közösség bizalma, amely megtisztelő és igazi tartást ad. És büszke vagyok, hogy ez a főiskola három ev alatt mennyi mindennel gyarapodott: megépült 60 millió forintos nagyelőadónk, átépítették a központi részt, 17 főiskola közül elsőként volt tv- stúdiónk, belső színestévé- lánccal és elöl jártunk a számítógép telepítésben is. Tehát főigazgatónak lenni igen nagy dolog, de sokkal nagyobb eredmény például egy ilyen nagyelőadót építtetni. — Festőművészként melyik technikát kedveli? — Kedvencem az olajfestés. Számomra ez az anyag adja a legnagyobb lehetőséget, s egyéb technikai utánzásra is képes. Nagyszerűen ábrázolhatok vele a misztikus fényjelenségek a balatoni hajnali puha ködtől a napfölkelte bámulatos horizontjáig. Ez a technika szerintem gyengéd és költői, alkalmas, hogy képi valósággá fogalmazza a látványt. S alkalmas arra is, hogy ellentétes színek keverésével — például, hogy a kék úgy olvadjon a sárgába, hogy közben ne legyen zöld —, különös érzelmi hatást keltsen. — A 70-es évek közepén több alkotásán harlekin-ftgurák tűntek föl. Milyen szándékot rejt ez a megjelenítés? — A királyportrékkal és bohócokkal azt próbáltam ábrázolni, hogy mit jelent a ruha, hogyan vall egy jelmez az ember lehetőségeiről. Ezekkel a festményekkel az I. Dunántúli tárlaton Bernáth Aurél mellett Vaszary-díjat nyertem. Együttélésre nem alkalmas alkotások, A ház gyönyörű. A hószínű fal a melegbarna keretekkel és tetővel igen kellemes harmóniát sugall, s a toponári környezetben — a nem egy és nem kettő hasonló nagyságú porta között — nem kirívó, csupán talán valamivel érdekesebb a többinél. A csípős szél ellenére Leitner Sándor festőművész, főiskolai főigazgató a ház gazdája, udvariasan siet elénk, nevetve oldja fel a „kutya harap" táblácska ígérte veszélyt. A lakás nem fényűző, ám minden porcikáján látszik a gondos tervezés. Hétköznapibban fogalmazva: minden passzol. Az ovális étkezőasztalhoz a székek stílusa, a néhány lépcsővel eltolt szintű nappali ülőgarnitúrájához az egyszerű vászon sötétítőfüggöny. A hatalmas ablakokból a különös nyugalmat árasztó tó pazar panorámája öleli körül a házat. — Nem tudom, mennyire szép, de olyan, amilyent én mindig akartam — követi tekintetünket a házigazda. — Egyed Tibor tervezte úgy, hogy három generációnak nyújtson igazi otthont. Egyébként még nincs készen, amiről észreve- szem, hogy nincs stílusegységben, az nem odavaló, tehát el kell távolítani. Nyaranta pedig jó hasznát veszem a zsaluzó és betonozó „tudományomnak". Már nyolc éve épül, négy éve lakunk itt. — Ez a „kép" beleillik abba az elképzelésbe, amelyet a művészekről általában alkot a közvélemény... — Valóban van egy ilyen megítélés, ám szeretném hangsúlyozni, hogy ezt a házat hatalmas kölcsön terheli. Bennünket — nem tudom miért — tényleg egy misztikus köd vesz körül, a többség azt hiszi, hogy anyagi lehetőségeink az egekig érnek, pedig higgye el, a művészek 99 százalékára ez nem jellemző. Rám sem. — Mennyi a havi jövedelme? — Ha lehet, kérem erről ne beszéljünk, ugyanis alaptalan következtetéseket, esetleg félreértéseket szülne. — Rendben. A festményei iránti kereslet mennyiben járul hozzá a jövedelméhez? — A keresletre nincs, nem is lehet panaszom. A realitásérzékem azonban azt sugallja, hogy ez többek között annak is köszönhető, hogy az emberek hallanak rólam. Talán többet is, mint kellene. A Képcsarnok Vállalattal kiemelt szerződésem van, ám a fölajánlott keretlehetőséget nem tudom kihasználni. A szellemi közéletben való tevékenységem miatt kevesebbet festek. Ehhez talán hozzájárul saját etikai rendszerem is: ennyit festek és így. — Az egyik leglátványosabb Leitner-alkotás a rendőr-főkapitányság oldalán elhelyezett köztéri mozaik. — Pályázaton nyertem ezt a lehetőséget. — Bizonyára hallotta, hogy a „kéz kezet mos" címet adta a közvélemény ennek a műnek... — Hallottam mást is. Az értelmezési lehetősége valóban több síkú, de azzal, hogy gondolatokat ébreszt, hat az érzelmekre. Egy hatalmi szervezetet megtestesítő épület falán többek között ígv is értelmezhető, <•'
