Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-23 / 69. szám

1990. március 23., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 VESZIK A LAPOT? Ivan Babukov SZERENCSE Lefelé ment a lépcsőn, alig- alig vonszolta magát, pedig hát igencsak sietős volt neki. Öreg este volt, egyre elviselhetetle­nebből fájt a gyomra, már éjfél is elmúlt. Ilyenkor leáll a városi közlekedés. Csak taxi jöhetett szóba. Mindegy milyen, állami vagy maszek. Igaz, akadnak olyanok, akik az utóbbit része­sítik előnyben, de hát ez merő szeszély, nem más. A legjobb taxi a szabad taxi, amely hipp- hopp ott terem az ember orra előtt. A fájdalom hol erősödött, hol csillapodott. Ez az égető, átható fájdalom. Maszek taxi volt. A sofőr kel­letlen udvariassággal kérdez­te: — Mi a fenét akar? Hová mászkál éjnek idején? — Kórházba! A műtőasztal­ra... Végem van! A maszek taxis megfordult, és a kórház felé robogott. Az utas egyfolytában sóhaj­tozott, és összehúzta magát. — A hasikó? Néma csönd. — Mióta fáj? — Két-három órája; lehet, hogy régebb óta. — Hol fáj? — kérdezte a so­főr részvevőén. — A köldökömtől jobbra, egyetlen ponton. Szúr és éget egyszerre. — Kisugárzik a másik oldalra is? — Eltalálta. — Kemény a hasa? — Honnan tudjam? — Fáj, ha megnyomja? A maszek taxis lassított, jobbra kanyarodott, és megállt. — Semmi vész, mindjárt megnézzük. Dőljön hátra, és gombolja ki a nadrágját! — Mit akar tőlem, az iste­nért? — Mondtam, hogy ne féljen. Orvos vagyok... Lélegezzen nyugodtan! Hideg ujjaival szakszerűen megtapogatta az utas hasát. — Elég. Begombolhatja a nadrágját. Nna, semmi vész. Mit evett ma? — Semmit, nem jutott rá időm. — Sejtettem. — Fél ötig dolgoztam, azután segítettem ennek, segítettem annak, és elrepült az idő. — Ennie kéne valamit. Lega­lább egy-két falatot. Minden valószínűség szerint gyomor­fekély, a rendszertelen táplál­kozástól. A maszek taxis visszafordult. — Minek ébresszük fel az ügyeletes orvost? Holnap jöjjön be hozzám röntgenre! Addig is kapjon be odahaza egy kis ke­nyeret vagy néhány szem kekszet. Amikor megérkeztek, a be­teg így szólt: — Doktor úr, hadd mondjak én is valamit. Holnap maga is nézzen be hozzám! — Miért? — Autószerelő vagyok, „spéci” szakember. Kattogást hallok a differenciálműben. Lehet, hogy apróság, minden­esetre bele kell kukkantanunk. Nem fog fájni... — Hát akkor a holnapi vi­szontlátásra! — Viszontlátásra! Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán — Hat órakor zárunk, és punktum! Andreas Püschel EGY FAUN DÉLUTÁNJA Lejárt a műszakom, de nem volt kedvem hazamen­ni Úgy gondoltam, inkább beülök a pályaudvari étte­rembe. Ahogy beléptem, rögtön éreztem, minden nő csak engem bámul. Persze ez már régen nem zavar, talán azért nem, mert nagyon hasonlí­tok Robert Redfordhoz. Leültem egy asztalhoz, ahol mindenhonnan jól lát­ható voltam. Jött a pincémö, aki ugyancsak nehezen pa­lástolta csodálatát. Egy mosoly részemről, egy köny- nyed szójáték, s máris az ujjaim köré tekertem a kis hölgyet. Vigyázat azonban! Hirtelen közömbös lettem, s így rendeltem egy konyakot meg egy kávét. Természetes dolog, hogy én nem ülök sokáig egyedül az asztalnál, de hogy miért pont az a kicsi, szeplős hölgy választott ki magá­nak, azt már nem tudom megmondani. Mindenesetre letelepedett mellém. — Hová utazik, hölgyem? — kérdeztem kicsit apai hangon. Olyan gyámolta­lannak, elhagyatottnak lát­szott, gondoltam, kicsit meg­vigasztalom. A magá­nyos nők fajtájából való, aki már sok rosszat átélt — mor­fondíroztam tovább magam­ban. Olyan, aki esténként vermutot iszik, s közben szidja a férfiakat... — Drezdába utazom — hangzott a válasz. Mosolyogtam, bár nagyon zavart ez a visszafogottság. Azonban rögtön világossá vált; így próbálja irántam érzett heves érzelmeit palás­tolni. Hiszen itt mindenki előtt csak nem rohanhat rám! Belemenjek ebbe a kis kalandba vagy hagyjam az egészet? Valószínűleg ne­kem csak egy lenne a sok közül, de neki.. Utána min­den férfit az életében hoz­zám hasonlítana, s örökké magányos lenne! Így jobb­nak láttam, ha gyorsan fize­tek. Ahogy visszanéztem rá, a hideg futkosott a hátamon. Cél nélkül bolyongtam az utcán. Néha kacér piüantá- sokat vetett felém egy-egy Arkagyij Hajt EGYENLŐSÉG A bútorbolt vezetőjéhez látogató érkezik. BOLTVEZETŐ: Mit óhajt? LÁTOGATÓ: Tudja, nem­rég lakást kaptam. Szeret­ném megtudni, nem kaphat­nék-e soron kívül egy garni­túrát. BOLTVEZETŐ: Miért ten­nék magával kivételt? Ná­lunk, kedves elvtársam, mindenki egyenlő. Fogja a megrendelőt, töltse ki, és várjon a sorára! LÁTOGATÓ: I-igen... De Szergej Andrejevics azt mondta, ön tudna segíteni BOLTVEZETŐ: Á, szóval ön Szergej Andrejevicstöl jött. Miért nem mondta rög­tön! Rendben van, kitalá­lunk valamit... Román meg­felel? LÁTOGATÓ: Én jugoszlá- vot szeretnék. BOLTVEZETŐ: Nem, az lehetetlen. Aki Szergej And­rejevicstöl jött, nálunk min­denki egyenlő. Csak románt. Miért önnel tennék kivételt? LÁTOGATÓ: Különös. Sze rafima Juijevna világosan célzott rá hogy van önöknél jugoszláv. BOLTVEZETŐ: Azt mond­ja, Szerafima Juijevna? Az mindjárt változtat a dolgo­kon. Szerafima Juijevna tá­volról sem Szergej Andreje­vics. Kivételesen meglesz a jugoszláv. Politúrozott, vilá­gos kárpittal. LÁTOGATÓ: De Iván Kuz- mics azt mondta, lehet nem politúrozottat is... BOLTVEZETŐ: Személye­sen Iván Kuzmics?... Galam- bocskám, minek kertel! Itt a csekk, fáradjon a pénztár­hoz. Nem politúrozott, sötét kárpittal. Áki Iván Kuzmics- tól jött, nálunk mindenki egyenlő... Most mit néz így rám? LÁTOGATÓ: Na de kérem, nem szégyelli magát? BOLTVEZETŐ: Idehallgas­son, engem ne rágalmazzon! Viszi a garnitúrát, vagy nem? LÁTOGATÓ: Kell is nekem a maguk garnitúrája.! Én cik két írok a bolti bútoreladás ró L BOLTVEZETŐ: Váljon csak, maga újságíró? Szóval az újságtól jött, Ljotr Petro- vicstól? De hát miért nem ezzel kezdte! Akkor magá­nak finn jár. Aki Ljotr Petro- vicstóljött, nálunk mindenki egyenlő! Horváth Lilla fordítása hölgy. Már a kedvenc újsá­gosomnál sem tudtam mellé­kes dolgokról beszélni, mert Schulz kisasszony azonnal bizalmas kérdésekkel ostro­molt. Néhányon úgy gondolják, milyen irigylésre méltó a helyzetem. Hát nem! Ez in­kább menekülés, nem hagy­nak békén sehol sem a nők. A villamosmegállóban is úgy meredt rám az egyik, hogy inkább megvártam a követ­kező járatot. Féltem ugyan­is, hogy ép bőrrel nem úszom meg a kalandot. A hazáig tartó rövid utat már futva tet­tem meg, mert az volt a be­nyomásom: egy csapat lány van a nyomomban. Végre hazaértem. Otthon természetesen szitkok özö­ne zúdult rám, — Ez már több a soknál, te szégyentelen — hangzott a fogadtatás. — De hát mi a baj? — kér­deztem. — Tlidod te nagyon jól. Tegnap a pályaudvari étte­remben azzal a kis csitrivel láttak, nem tagadhatod. Elég ízetlen dolog, mondha­tom. Miért nem tudsz ma­gadhoz illőt találni, csak azt tudnám? — folytatódott a veszekedés. — Hidd el, nem történt semmi — válaszoltam. — Ne síij, mert nem bírom nézni a könnyeidet. — Tudom: egy nap el­hagysz, sőt már lehet, hogy holnap —jött az íjabb szem­rehányás. — De anya, hogyan gon­dolhatsz ilyenre? Hiszen mi olyan jól megvagyunk egy­mással — mondtam neki ki­csit bűnbánóan, és mindket­ten pityeregni kezdtünk. Németből fordította: Szabó Béla — Ez egy kicsit drágább modell, de tizenkét másodperc alatt tele lesz a kád Rumen Balabanov * HANG NÉLKÜL Egyik reggel Ivan Milanov arra ébredt, hogy elvesztette a hangját. Már számtalanszor ébredt föl úgy, hogy hiányérzete tá­madt — rosszkedve volt, nem volt pénze, sőt egyszer még az is megesett, hogy nem találta a feleségét, de még sohasem fordult elő vele, hogy elveszí­tette a hangját. Minden bizonnyal ezért kez­dett el reszketni. Tudniillik, ha az ember rossz­kedvűen ébred, ebben még nincs semmi különös. Elég, ha megropogtatja a csontjait, iszik egy pohár hideg vizet, bekap­csolja a rádiót, és kész — egy­ből visszatér a jókedve. Az sem tragédia, ha az em­ber ráébred, hogy nincs pénze. Rengeteg módja van annak, hogyan lehet pénzhez jutni. Legokosabb ilyenkor kölcsön­kérni. Az sem baj, ha ébredéskor nem találjuk a feleségünket. Ilyenkor arra kell gondolni, hányszor lóvá tett már bennün­ket ez a némber, és egy csa­pásra eloszlanak a felhők az arcunkról. Estig még akár egy másik fehérnépet is találhatunk a régi helyett. — Nem elég az in flagranti, még azt is mondta: „Légy a tyúkkal barátságba, anyád egyetlen jószága”... (Takács Éva karikatúrája) No, de egészen más a hely­zet akkor, ha valaki úgy ébred föl, hogy elvesztette a hangját! Ivan Milanov elhatározta, hogy szerez magának egy másikat. Emberi hang azonban szóba sem jöhetett. Ki az, aki ilyesmit használ? Az állatokban volt Iván Milanov minden remé­nye. Méghozzá a háziállatok­ban; elvégre ők az ember leg­jobb barátai! Először a szomszédék ku­tyájával próbálkozott. Hatal­mas, szibériai jószág volt, erő­teljes, impozáns hanggal. Ivan Milanovnak éppen ilyesmire volt szüksége, hogy beszéd közben mindenki tisztelettel hallgassa. Az eb azonban megneszelte a dolgot, és farkát behúzva eloldalgott. Ezután a hatodik emeleti papagájjal kísérletezett. Nem butaság, ha az ember azt szaj­kózza, amit mások mondanak. Elég csak annyit tudni, kit és hányszor kell utánozni. És Ivan Milanov ezzel tökéletesen tisz­tában volt. Éppen most töltötte be a negyvenedik évét. A papagáj azonban, amikor megtudta, miről van szó, be­húzta a szárnyait, és a tollai közé dugta a csőrét. Ivan Milanov elkomorodott. S amikor már az elkeseredés kis híján leverte a lábáról, igaz, hang nem jött ki a torkán, hogy ezt kimutassa, észrevette Ma- nolovék kanáriját. Lecsapott rá, és gálád módon ellopta a hangját. És azon nyomban cifra trillá­zásba kezdett. Visszatért a mosoly Ivan Mi­lanov arcára. Új, fölöttébb de­rűs életet kezdett. Télen-nyá- ron, hőségben-fagyban csak énekel és énekel. Az ember kérdez vagy kér tőle valamit, és a minduntalan derűs tavaszi énekszóval válaszol. Gyakran meghívják konfe­renciákra, szemináriumokra, szimpóziumokra. Ingyenes szállást és ellátást biztosítanak neki, és különféle emberekkel találkozik. Általában ő kap első­ként szót a beszámolók után. Azért, hogy megfelelő színeze­tet adjon a véleményeknek. És hangjának színezete tiszta, derűs, őszinte. Sokan megpróbálják utánoz­ni, majd megszakadnak a nagy igyekezettől, tele vannak ambí­cióval, latba vetik a kapcsola­taikat, de hiába. Mivel csak Ivan Milanov is­meri a titkot. Ahhoz, hogy ka­náriként énekeljen az ember, előbb el kell veszítenie a hang­ját. Adamecz Kálmán fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom