Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-02 / 52. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 2., péntek NYUGDÍJASOK OLDALA Nyugdíjkiegészítés a fazekaskorongnál — tudósít bennünket Igali Istvánná Pusztakovácsiból —, amikor a közeli Somogyfajszon felavatták a második világháborúban elpusztultak emlékére a templom falán elhelyezett márványtáblát. Február 11-én ünneplőbe öltözött emberek, kezükben virággal igyekeztek a templom felé — írja Igali Istvánné. A szélben meg-meg- libbent a nemzetiszínű szalag, mellyel a csokrokat átkötötték. Sokan gyászoltak együtt ezen a napon SoLÁNY A BUSZON Az autóbusz Pécsről jött, és fél nyolckor indult tovább Kaposvárról, Marcalin át Hévízre. Kint csípős hideg volt, a kocsiban kabátgomboló meleg. Az utasok hamar elhelyezkedtek, s eleinte észre sem vették, hogy az egyik ülésen egy húsz év körüli lány fekszik, s az igazak álmát alussza. Mellette nagy, cipzáras vászontáska terpeszke- S dett. Somogyjád után egyre sűrűsödtek a felszállók. Főleg falusiak, többségükben 60 év fölöttiek szálltak fel: fáradt, öreg parasztok. A busz óvatosan döcögött a csúszós úton. Már tele volt, ülőhely sem jutott mindenkinek. Az egyik ősz bajuszú, foghíI jas férfi észrevette az alvó lányt, és gúnyosan megszólalt: — Meg kellene tőle kérdezni, hogy a csomagjának is váltott-ejegyet! — Pécsrül gyühet — mondta egy jószívű asz- szony —, talán vizsgák után van, hát hadd aludjon. Bár a csomagja elférne a lába alatt is... — Az is lehet, hogy egy éjszakai buliról gyün — vélekedett egy fintorral az arcán az előbbi férfi. — Nem köll félteni a mai fiatalokat. Tuggyák ők, hogy mi jár ki nekik. Bár mi jobban is bírjuk az állást, mint ők! Az utasok egymáshoz ütödtek, összekoccantak, kapaszkodtak. Aztán a falujukról kezdtek beszélni Egy 70 év körüli csizmás asszony fejét rázva mondta: — Mi lesz a mifalunkkal? Már fél utcasorok állnak üresen, gazdátlanul. Ez a sok fiatal meg csak tódul a városba, mintha ott kastélyban ' hálnának, és mennyei mannával etetnék őket. Az én unokám is bent dolgozik a szövőgyárban. Most 18 éves. Leányszálláson lakik, visszük neki a csomagokat, mert étvágya az van. Mondom neki, hogy gyüjjön haza, hát itt van a mi házunk, ellakhat benne, aztán az övé lenne minden utánunk: a ház, a kert, a szőlő. Tele van az udvar baromfival, úgy élhetne, mint a kiskirály, pláne, ha férjhez megy, s van is már kérője a faluban, de ö csak nevet, hogy afalu unalmas, neki a haverok költenek, különben is öt a kakas megkergette az udvaron, hát ilyen életre gyüjjön haza? Döcög a busz a sáros úton, és árad a panasz a falusiakból. Egy módosabban öltözött, idős nő is elmondja a maga siralmát. — Az öcsémnek a lánya Pécsre jár, a tanárképzőbe. Most végez a nyáron. Udvarol neki egy mezőgazdasági főiskolát végzett fiatalember, aki a téeszben dolgozik. Hát az csuda dolgokat tud otthon csinálni! Olyan angóratenyészete van, hogy az maga egy külön családi jövedelem! A pincéjükben meg csiperkét termeszt, hát csak abbul évi 100 ezer forintot kapott tavaly, tisztán. Most meg pálinkafőzőt szervez a faluban. Két autója van: egy kisteher meg egy japáni, nem is tudom, mi a neve. Mondja a Marinak, hogy gyüjjön haza, szüksége van az iskolának őrá De nem akar. Azt mondja, hogy a faluban minden gyerek tegezni fogja öt. Inkább marad a városban, elél ö ott akár öt évig helyettesként is, de nem köll neki a sáros falu, —Haj, haj! — bólogatnak a panaszokra az utazók. — Pedig csak a faluban terem meg az igazi élet: a kenyér, a hús, a bor! Mikor öntik már vissza a fejekbe, hogy a fiatalok ne nézzék le a szüleik, nagyszüleik mesterségét, hanem gyüjjenek haza és gazdálkodjanak úgy, ahogy régen volt? Hiszen már vízvezeték, gáz, villany van mindenfelé... Lassan feltűnnek Marcali házai. A busz megáll a pályaudvaron, s az alvó fiatal lány hirtelen felpattan. Fogja a csomagját és leszáll. Szép lány. Utánanézek, s azon tűnődöm hogy ha az egyetemen végez, vajon hajlandó lesz-e falura menni orvosnak, tanárnak, mezőgazdásznak? Kár, hogy átaludta a buszbeli beszélgetést... Tari János Olvasóink írják... mogyfajszon: édesapákra, testvérekre, gyermekekre emlékeztek, akik messze földön, jeltelen sírokban pihennek. Még vidékről is érkeztek hozzátartozók erre az alkalomra. Szóltak a harangok: a falu távolban eltemetett halottaiért tartottak misét a templomban. Mise után felszentelték a templom falán levő, huszonegy nevet tartalmazó táblát, majd koszorúzás, az emlékező, méltató beszédek sora következett. A so- mogyfajszi emléktábla-avatás a Szózat hangjaival zárult. Havonkénti újságelőfizetésre kér lehetőséget levelében egy balatonszabadi nyugdíjas olvasónk. „Balatonszabadi faluból írok, a lakosság nevében. Kérésemmel hiába fordultam a siófoki postahivatalhoz... Nálunk évek óta két hónapra szedik az újságpénzt. Amikor megemelték az újságok árát, legtöbben éppen azért mondták le, mert a kéthónapi előfizetést soknak tartották... Sok itt a nyugdíjas és a gyermekes szülő, aki a kevesebb pénzt könnyebben kifizetné minden hónapban. Ha sikerülne elérni, hogy egy hónapra szednék a pénzt, sokan újra járatnák az újságot. Nálunk a postásoknak így könnyebb és ezért nem akarnak változtatni. A falusi emberek nem is tudják, hogy például Siófokon egy hónapra szedik az újságpénzt...” Tényleg: miért is „honosodott" meg a kéthavi előfizetés módszere? Az újság impresszumában—az utolsó oldal alsó, jobb oldali szegletében— világosan olvasható: „Előfizetési díj egy hónapra 105 forint, negyedévre 315 forint, félévre 630 forint, egy évre 1260 forint". Vagyis a havi előfizetésnek nincs akadálya — ezek szerint —, ám akkor az újságkézbesítőnek'havonta kell jelentkeznie az előfizetési díjért, és nem kéthavonta. Lehet, hogy ettől rokonszenvesebb a két hónap, mint az egy? (A szerk. megjegyzése.) aktív évei alatt a szomszéd ház alagsorában megépíttetett egy keramikusműhelyt, ám annak bérleti díját és egyéb járulékos költségeit nem tudta fizetni, ezért önállóan képtelen lett volna dolgozni. Most szervezetten, több társával együtt alkotnak. Az itteni kereset jó nyugdíjkiegészítés; ezért vállalkozott rá. Van, amikor éjjel három órakor kel, hogy ellenőrizze: a kemencében rendben folyik-e az égetés. A gyerekeiért, az unokáiért vállalja mindezt. Az öt kicsi közül három süketnéma, kettő azonban hall. Ez a legnagyobb öröm számára! Szaporán pereg a korong, az ügyes kezek habán tányért formáznak. Ez a kedvence. Lőrincz Sándor Fotó: Jakab Judit Kedvence a habán Kaposváron, egy Április 4. közi ház alagsorában levő kera- mikusmühelyben találkoztunk Lenkovics Lajosáéval, aki nyugdíjasként egy budapesti kisszövetkezet bedolgozója. — Nagyon kell a pénz! — mondja magas fejhangon. Négy, családos gyermeke van, akiket továbbra is szeretne segíteni. Ottjártunkkor éppen koron- gozott; az idei nőnapra készültek a kerámiák. A korán megőszült asszony tősgyökeres kaposvári. Már gyermekkorában sem volt tökéletes a hallása, de a háború végleg csendet hozott számára. Beszélni — igaz, furcsa fejhangon, de—tud. A hallók értik őt. A süketnémák körében is nagy kincs az ő beszéde, hiszen a hallássérültek közül gyakran keresik fel, intézze el ügyes-bajos dolgaikat. A Hallássérültek Országos Szövetségének vezetőségi tagja, s akinek tud, szívesen segít. — 1966-ban kerültem a Fazekas Háziipari Szövetkezetbe, ahol másfél évtizedet töltöttem. Voltam kályhacsempegyártó, korongozó, dolgoztam a kemence mellett, és mázaztam a félig kész termékeket — meséli munkahelyéről. — Szerettem kollégáimat, s olyan tevékenység kötötte le az időmet, amelyet mindig nagy örömmel végeztem. Hiába szereztem meg a váci ipari iskolában a varrónői képesítést, én csak a kerámiák között éreztem jól magamat. Ennek a szakmának szerelmese lettem... Fekete Karolina süketnéma férjhez kötötte életét, akinek öröklött volt a betegsége, így tudták: születendő utódaik minden bizonnyal se hallani, se beszélni nem tudnak majd. Még ha tisztában voltak is ezzel, a reményt soha nem adták fel. Sorra születtek a gyerekek: Lajos, Károly, László és Karola— mind-mind megfosztva a hang és a szó örömétől. Volt olyan időszak, amikor a kétszobás lakásban nyolcán éltek, némelyikük a parkettára letett matracon aludt. Sajátos életforma volt az övék, amelyet csak a hasonló társak értenek meg igazán. Somogybán 600 süketnéma és nagyothalló ember él jelenleg. Milyen kapcsolatot tartanak egymással? — A Latinca művelődési központban már régóta működik a hallássérültek klubja. Kaposváriak és vidékiek ide gyűlnek össze hétfőnként. Fenyvesi István veztésével szervezzük saját programjainkat. Jó volna egy olyan hely, ahol lehetne pingpongozni és kialakítható lenne egy klubszoba, ahova bármikor bátran betérhetnénk. Több kérvényt küldtünk a megyei tanács egykori elnökhelyettesének, ám egyikre sem érkezett válasz. Legutóbb Szabados Pétertől, az SMK igazgatójától kaptunk biztatást. Lenkovics Lajosné csaknem 29 évi munkaviszony után 2100 forinttal vonult nyugdíjba. Még Ajöld műves- szövetkezeti mozgalom nagy örege Még Nagyatád nagyközség tanácselnöke volt, amikor megismertem Pál Józsefet. Egyszerű, közvetlen modorával, nyugodt, higgadt, barátságos és emberséges magatartásával vívta ki a lakosság megbecsülését. Most is sokan ismerik, szeretik, tisztelik a városban. Nyolcvanadik évében is a szövetkezeti mozgalom elkötelezettje. Gazdag, de nem gondoktól mentes volt az eltelt nyolc évtized. — Zalaapátiból kerültem Nagyatádra, katonai szolgálatra, 1932-ben. Leszerelésem évében, 1934-ben megnősültem, atádi leányt vettem feleségül, így aztán végleg idekötődtem. Feleségem annak idején a cérnagyárban dolgozott, én pedig, mivel állandó munkát nem nagyon lehetett kapni, idényjellegű munkákat végeztem. Voltam cukrász mellett fagylaltkészítő, alkalmi favágó, mezőgazdasági napszámos. Nagy szükségünk volt arra, hogy mind a ketten dolgozzunk, mert csak így tudtuk eltartani az öttagú családot. Aztán kitört a második világháború, nekem is megérkezett a katonai behívó. Hosszú lenne felsorolni azokat a helyeket, ahol a háború alatt mint katona szolgáltam. Majd a frontra vezényeltek, a Don kanyarból csodával határos módon visszakerültem szeretteimhez... Pál József az 1945-ös földosztáskor az elsők között igényelt földet, és kapott is kilenc katasztrális holdat. Nagy ambícióval, újgazdaként látott munkához. De nemcsak a mező- gazdaságban dolgozott. 1946- ban ott volt a nagyatád-pálma- jori földművesszövetkezet alapító tagjai között. Az igazgatóság a pénztárosi teendők ellátásával bízta meg. Erre így emlékszik vissza a már deres hajú, de még mindig fiatalosan mozgó Józsi bácsi: — Körülbelül száz-százhú- szan voltunk ott az alakuló ülésen. Megválasztottuk az igazgatóságot, a különböző tisztségviselőket. Aztán a dolgos napok következtek: folyt a térségben a tagtoborzás. Csakhamar növekedett a létszámunk. Ebben az időben szerveződtek a különböző pártok is a községben. Én a Parasztpártnak lettem a tagja, és csakhamar a titkára is. Ezt a tisztséget az alapszervezet megszűnéséig töltöttem be. A szövetkezet veteránja a pálmajori és a simongáti szövetkezetek egyesítésénél is bábáskodott 1949-ben. Tagja lett az újonnan megválasztott igazgatóságnak és a terményfelvásárlási teendők ellátásával is megbízták. — Igazán nem mondhatom, hogy ezek könnyű évek lettek volna. A munka mellett sokszor voltam tanfolyamon, szemináriumon. Kineveztek a felvásárlási üzemegység vezetőjének. Azután megválasztották a községi tanács elnökének. Pál József ezt a tisztet 1957 nyaráig töltötte be. Akkor olyan új munkahelyre került, amit sokkal jobban szeretett: a helyi tsz-ben lett brigádvezető, majd nem sokkal később a tagság bizalmából a szövetkezet elnöke. Amikor a három nagyatádi termelőszövetkezet egyesült, akkor is őt választották meg elnöknek. A tsz-ből ment nyugdíjba, 66 éves korában. Ezekben az években sem szakadt meg kapcsolata a földművesszövetkezeti mozgalommal: ma is tagja az igazgatóságnak, ott látható a szövetkezet rendezvényein, hallatja szavát, érvel, szervez. Sok elismerés, kitüntetés tulajdonosa, de leginkább a Hild- oklevélre büszke, melyet a településért végzett áldozatos munkájával érdemelt ki. Nyolcvanadik születésnapján gyerekei, unokái és dédunokái mellett a szövetkezet tagsága is köszönti Pál Józsefet. Dorcsi Sándor Rovatvezető: Hernesz Ferenc Szóltak a harangok
