Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

1990. március 15., csütörtök SOMOGYI NÉPLAP 5 Thália kitüntetettjei Kiváló művész elismerésben részesült a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgató­főrendezője, Babarczy László. — Változott-e a színigazgató szerepe az elmúlt évtizedek­ben? — Két évtizede vagyok szín­házvezető, ebből tizenhárom éve igazgató. Ezalatt én nem észleltem változást, mert sem Zsámbéki Gábor, sem én nem adminisztratív igazgatóként kerültünk a társulat élére a kul­túrpolitika, képviselőiként. Tel­jes egységben dolgoztunk a tár­sulattal. Abban az időben nem volt ez általános. Egyikünk sem volt párttag. Valamikor a szín- igazgatók vállalkozófélók vol­tak. De ml egy államilag támo­gatott színházban intézményi jelleggel és nem mint vállalko­zók működünk. Nem hasonlít­hatom a helyzetemet egy olyan igazgatóéhoz, aki zsebből fizet­te a színészeit és járta az orszá­got a csapatával, vagy egy olyan igazgatóéhoz, akit vala­milyen nyereségre orientált pénzügyi csoport alkalmaz arra, hogy sikeres üzleti színhá­zat csináljon, — A minap több színházi ve­zető társaságában ön is — ok­kal — aggodalommal beszólt a színházak sorsáról, jövőjéről. — Kemény küzdelemről van szó. Egy nem felkészült, a dol­gokat nem ismerő, meglehető­sen fantáziátlan és tehetségte­len pénzügyi, kulturális irányí­tás tevékenykedik az ország­ban. Nem a koncepció, nem az ideológia, hanem a tehetségte- lenség a súlyos baj. A harc azért folyik, hogy ezeknek az embe­reknek a tehetségtelensége ne pusztítsa el azt, amit mi elér­tünk. Babarczy László színigazga­tó számos kaposvári bemutató sikeres rendezőjeként is beírta a nevét a színháztörténetbe. — Kaposváron a Koldusope­ra volt az első rendezésem. Nagyon szerettem. Ebből az időszakból való a Három testőr, a Konyha bemutatója, szívesen emlékezem az Ózra, a Bíbor­szigetre, a Liliomra, a Ro­konokra. Móricz művét teljesen új színpadi formában mutattuk be. Szeretem a Mester és Mar- garltát, amelynek nem a rende­zője, hanem a dramaturgja vol­tam. Azt hiszem, sikerült egy nagyon jó szöveget létrehozni, ami nagyon életképes volt. Sze­retem a Marica grófnőt is. Az utóbbi évek munkái közül a legfontosabbnak Örkény Pisti a vérzivatarban című művének sikerét tartom, meg kell emlé­kezni még a bogiári rendezé­seimről is, Moliére Nők iskolájáról, Brecht Báljáról. Ez rengeteg... Molnár Piroskát nemrégen láttuk a képernyőn, a Mestersé­ge: színész sorozatban pályájá­ról vallott. A kaposvári Csiky Gergely Színházban Orwell ÁI- latfarm című tündérmeséjében Rózsit, a lovat játssza — nagy sikerrel. Molnár Piroska kiváló mű­vész. Fontos állomás ez a mű­vész pályáján. Olyan, mint egy születésnap. Egy olyan csokré- tát kellene összeállítanunk, amibe belefér mind az a sok szép virág, ami a pályáján ter­mett. — Nagyon sok szép szerepet játszottam Kaposváron és má­sutt is. Szegeden kezdtem a pályát. Említhetem a Mária ki­rálynőt, a Nebántsvirágot, a Naplemente előttet. Ka­posváron Csehov Sirályában mutatkoztam be először a kö­zönségnek. Emlékezetes az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Mágnás Miska, a Piros bu- gyelláris. A színház újbóli meg­nyitása óta kilenc bemutatóm volt. Néhány ezek közül: Pisti a vérzivatarban, Odipusz, az Öngyilkos, az Állatfarm... —A színész formálja a szere­pet. A szerep miként alakítja a színészt? — Nem érzem, hogy a szere­pek bármit is formáltak volna rajtam. Az élet alakítja az em­bert. Ahogy él, és ahogy az éle­tét éli: az formálja magát az embert. Azt tudom színészetté szublimálni, mert ez a mester­ségem. — A színház milyen hatással van a színészre? — Befolyásolja abban, hogy mit tud nyújtani. A rossz szín­házban evidens, hogy rosszabb dolgozni, mint egy jó színház­ban. A kaposvári színház re­mek, nagyon jó társulattal, jó közönséggel és jó munkamód­szerekkel rendelkezik. — Ebben az évadban már Babarczy László nem látjuk újabb bemutatón. Vállalt-e máshol új szerepet? — Kőszegen játszom a nyá­ron, a Várszínházban. Spíró György Kőszegek darabjában ajánlott föl egy szerepet Merő Béla, a zalaegerszegi színház rendezője. A darab a város hős kapitányáról, Jurisics Mik­lósról szól. — Szívesen játszik máshol is? — Ha jó szerepet kapok és olyanok hívnak, akikkel szíve­sen játszom, örömmel megyek bárhová. Tanár és diák együtt ünnepel Thália templomában. Babarczy László tanítványaként végzett a Színművészeti Főiskolán Be- zerédi Zoltán. Jászai-díjjal is­merték el most munkásságát. — Amikor Kaposvárra szer­ződtem, nyugodt voltam, hogy kapcsolatunk csak továbbépül­het. Babarczy László személye volt a garancia arra, hogy a Csi­ky Gergely Színházban megta­Molnár Piroska lálhatom a helyemet. Egyéb­ként mindenképpen vidékre akartam kerülni. Nagyon jól ér­zem magamat Kaposváron; egy sereg olyan feladatot kap­tam, amivel nagyon sokan bol­dogok lennének ezen a pályán. Természetesen voltak rosz- szabb és jobb éveim is. Ez alatt a tíz év alatt legalább hatvan szerepet játszottam el. — A hatvanból emeljünk ki mondjuk hatot, amely mélyebb nyomott hagyott Önben. — A Barbarában játszottam először Kaposváron. Azután következett a Marat halála. Fantasztikus élmény volt szá­momra, hogy ebben a darabban játszhattam. A Revizor is szép emlékeim közé tartozik, akár csak a Garas rendezte Búcsú­előadás vagy később a Gőzfür­dő. Az utóbbiak köz I még két szerepet emelnék Ki, Pistit játszottam Örkény István da­rabjában, Napolajost alakítom most Orwell Állatfarm című tün­Bezerédi Zoltán dérmeséjében. Igazából, na­gyon sok jó szerepet játszot­tam. — Bezerédl Zoltán nemcsak színész, hanem szívesen ren­dez Is. Babarczy László „fertőz­te meg”? — Nem. Ehhez, nincs köze a tanár úrnak. Talán csak annyi, hogy megérezte: ezt is csinál­hatom. Lehetőséget adott rá, hogy kipróbálhassam magam. Lukáts Andor nagy hatással volt rám. Az Etűdök a szerelemről című darab rendezésekor föl­kért arra, hogy csináljak egy koreográfiát a darabhoz. Na­gyon élveztem. Aztán egyre több ilyen munkát kaptam, s kezdtem azt érezni, hogy tulaj­donképpen amit csinálok, az nem is koreográfia, hanem ren- dezőileg építem föl magamban a darabot. Akkor következett a 3:1 a szerelem javára, majd a Hegedűs a háztetőn... Horányi Barna Fotó: Csobod Péter Fotó: Csobod Péter Ki tudja, merre visz a végzet... Hová tűntél, Felhők könnyében úszik Har­gita. A bércén őrködő platán panaszát patakok sodorják tova. Tornácos székely faházak emlékei között szelídül csak indulata — valaha erre bandu­kolt Arany Toldija... E múltja megőrzéséért síró földre a moszkvai Seremetyevo vagy a párizsi Orly reptérről indulva is rá lehet csodálkozni. Engem diófák kísértek egyik falutól a másikig. Görcsös ágaik árnyé­kában megrokkant bivalyok vonszolták a szomorú szegény­ség szekerét. Azt mondják: há­rom hete nem esett errefelé. Mégis mindenütt sáros bocsko- rok nyomába érünk. A Körös vizét egyre szűkebb mederbe szorítja a vidék — de a kövek megmaradtak. A Nagyváradról Marosvásárhelyre kanyargó út szalagját a csúcsai sziklán Ady öröksége vigyázza, odébb, a bánffyhunyadi templomban még őrzik a koszorút, melyet Kossuth sírjára kötöttek egy évszázaddal korábban a hely­béliek... „A túlvilágon Ceausescu a markába röhög, és így szól Ele- nához: létünket a tudatunk túlél­te.” így summázza a Hargita Népe megyei napilap a romá­niai magyar kisebbség szívét facsaró helyzetét. „Még mindig kísért a középkor, a reneszánsz valamelyik betört ablakszemén figyel savonarolai arccal. A jel­képes és valódi könyvmáglyák, fölszántott temetők kísérteties képe nagyon is elevenen él még a lelkekben. Mi nem kérünk.— Európa nevében teszünk és szólunk. Aki hitetlenkedik és elvitatja jogainkat, az Európát alázza meg. — Jussomat ne vi­tassátok! — szólal valahonnan Tamási Áron. De (el)vitatják még mindig... „Vissza a Hunok­kal Ázsiába! Nyitva vannak a határok, menjetek!” Menjünk mi, magyarok. Menjünk el szü­lőföldünkről; arról a földről, amelyre évszázadokon át őseink vére hullt. S kik mondják ezt? Minden bizonnyal sokan olyanok, akik halottak napján elődeik sírján gyertyát gyújtani nem e tájak temetőibe zarándo­kolnak.” Igen, csak ők tudnak igazán ünnepelni. Az életet adók, a csecsemőt ringatok; a halotta­kat elsiratók. Amikor fehér fej­kendőt kötnek. Igen, csak ők tudnak igazán sírni. Amikor egyre több kékre meszelt falú háztól sebzik a táj. Ők még ráis­mernek a régi mesékre, ők még végig tudják énekelni az „ide­gen” által bizonytalanul elkez­dett dalt... A lankák egyre mere­dekebben borulnak egymásra — a felhők fejemre esnek. A fal­vakat faggatván korhadó pado­kon görnyedő öregek fájdalma felel. Boglyák tövében legelé­sző birkanyáj. Idill? Fehér fej­kendős asszonyok! Csak ti tud­játok: egyszer mindenki tartozik a történelemnek. „Hát mit akartok? Elválaszta­ni az iskolákat, az üzemeket, a vállalatokat, a vendéglőket? Külön tömegközlekedési esz­közöket akartok? Egyik járdán menjünk mi, a túlsón ti? Sátáni kérdések. Kiknek az agyában fordulhatnak meg ilyen gondo­latok? Akik Tőkés Lászlót, aki életét is kockáztatva küzdött a közös haza minden emberé­nek, magyarnak és románnak, szásznak és szerbnek a jogai­ért, féregnek nevezik?... Milyen keserűen hangzik: hontalan­ság. De vajon itt, ahol szület­tünk, ahol felnevelkedtünk, itt­hon voltunk-e?...’’ — Nagyon sajnálatosnak tartom, hogy a biztató kezdet, a román vezetés elvi nyilatkozata után szinte semmi sem valósult meg az ígéretekből és pusztán taktikai tényezővé vált a nemzetiségi kérdés — mondta Tőkés Lász­ló. — A pártok némelyike azért nem akar velünk, magyarokkal közösséget vállalni, nehogy veszítsen szavazataiból.(!)” Hová tűntél, Tündérkert? Havasok, tarka rét — szeretet, hol vagy e világban? Székely­föld közepén, a gyergyószent- miklósi magyar óvodában egy hatéves magyar kislány lelke virágzott ki nekem. A Hej, Duná­ról fúj a szél... kezdetű népdalt énekelte, amikor édesapja „berobbant” az apró terembe. — Gyorsan hazaviszem, van meleg víz — mondta boldog örömmel. A templomok egyéb­ként szépek. Nagyon szépek. Tornyuk kacéran csalogatja magához az ismeretlent —, hogy az a tövükben kolduló gyerekeken tudjon segíteni. Falai vakító fehérsége hófödte csúcsok szűziességével vete­kedik —, hogy a ráloccsantott holdtócsán éjjelente majd de­rékban és lélekben megtört fér­fiak botorkáljanak keresztül, bajuszuk alatt a Székely Him­nusz szavait morzsolgatva. Kertjében megkopott feliratú sírok — fejszékkel védik az enyészettől. Szóval a templo­mok nagyon szépek. Mert hinni, azt kell. „Védtelenség, kiszolgáltatot­tság és megaláztatás volt a sor­sunk. Örömtelen a szavunk, fénytelen minden mozdulatunk. Csupa félbehagyott szó, bi­zonytalan igeidő. Csupa kiürült lélek és gyűlölet. S a métely ra­gadt és terjedt: nemzedékek, életek, sorsok roppantak össze. Mi mindig csak veszítet­tünk. Eleve gyanúsak voltunk, kisebbségi kenyeret ettünk, rosszul éreztük magunkat saját hazánkban. De túléltük. Es, íme, negyven év után „meg­fogyva bár, de törve nem”, itt ál­lunk, és szorongó szívvel, két­ségektől gyötörve kérdezzük: Merre tovább?” A kirakatokból már eltűnt a „Kárpátok géniuszáénak — érettségi képével ékesített — 97 kötete. Helyükre nem került semmi. A határon egy órával előbbre kellett állítani óránkat. — Tán késnek az események? Az erdélyi magyarok tudják: cselekedni szükséges mihama­rább, mert különben elvész az utolsó reményünk is. De Gyer- gyószentmiklóson jártamkor a 27 ezer lakosú városban nem találtak egyetlen centiméternyi zöld szövetet sem(l), hogy nemzetiszínű zászlót varrhas­sanak március 15-e tiszteleté­re. Pedig itt zöld varázzsal si­mogatnak a hívatlan szellők is. Bőszült szúnyograjként ker­getett hazafelé a hóesés. Az útra vastag takarót borított. — Alatta vajon sarjad-e a havasi gyopár? Kolozsvárott, Mátyás király szülőházától két utcányi- ra élnek Tőkés László szülei. A nemsokára megszülető unoká­nak csodaszép, faragott bölcsőt küldtek az ádándiak. — Legyen ez a romániai demokrácia böl­csője is! — kívántuk. — Azt még sokáig kell ringatni — válaszol­ta a lelkész édesanyja. Fehér fejkendős asszonyok! Ki tudja, merre visz a végzet? Kit a halál visz el, kit a vonat. Borókaágak, gyapjas jegenyék közt szunnyad a félelem. „Sok dolga van a Teremtőnek, min­denkivel nem törődhet.” Mégis. Isten házának kapuja hirtelen monumentálissá nőtt a vasár­napi napsütésben. A legkisebb faluban is a keresztény szelle­miség és kultúra az a búvópa­tak, melyet virrasztó gyertyák próbálnak a felszínre csalogat­ni. Tegnap már osztották a ter­melőszövetkezetek földjeit. A paraszt egy holdhoz egy tehe­net kap. Lelkesedés és bizony­talanság, igénytelenség és a győzelem hite közt borong a Hargita... „Tőlünk nem kérdezték, hol akarunk születni, mikor. Felnőt­tünk, megértettük, miért nem mosolyognak szüléink, megér­tettük, nekünk is nehéz útjaikat kell követnünk. De végre kezet fogtunk a golyózáporban, együtt örültünk, sírtunk a sza­badságnak. Akkor azt hittük, a szabadság ugyanazt jelenti, mint a »Libertate«. Vagy mégsincs így? Miért nem értitek meg, hogy saját szavainkkal, anyanyelvűnkkel, kultúránkkal bonthatjuk csak fel a sírt, mely­be Életünket zárták? A szótá­rakban az ember, »om« egyet jelent, és az ember ott kezdődik, hogy ismeri, érti a szavak jelentését... Ugye, ke­zet nyújtotok? Együtt szántunk- vetünk, mint őseink...” Mesehősként születnek a székelyek borostás hegyeik közé — gonosz mostohák, hét­fejű sárkányok világába. Tarisz- nyájukba hamuba sült pogácsa sem jutott, őseiktől csupán ál­mokat örököltek. Ma még nem tudni, a történet szálait szövö- getők hány próba elé állítják a hőst, hogy az végre megkap­hassa jussát. A mesékben én azt szeretem egyébként a leg­jobban: mindig a szép, a jó iga­za győz. Milliónyian remélik, hogy a Kárpátok nem koszorú, hanem glória lesz sorsukon. Erdély, mi veled vagyunk. Czene Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom