Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 10., szombat SOMOGYI HISTÓRIA A kaposvári eskü után „A szeretett Haza épségének fenntartásáért!” Kaposváron, a Grannárium téren esküt tettek a járás nemzetőrei, 1848. június 17-én „akik magyar becsületből és szívükből a szeretett Haza épségének fenntartására!' fogtak fegyvert az egyre jelentkező ellenséges támadás miatt, — írta Svastits Lajos főszolgabíró. A fiatal magyar forradalom nem rendelkezett elégséges fegyveressel és így francia mintára a vagyonosabb polgárságból önvédelmi, területi egységeket szerveztek. Sajnos az idő rövidsége és a hivatalos, lassú szervezés miatt számtalan szabálytalanságot és kivételt követtek el. Sem a Dráva völgyében júniustól szeptember elejéig letöltött kéthetes, majd egy hónapos határbiztosító-szolgálat nem volt népszerű. Közben az ellenforradalmi császári erő a déli határ irányában szervezésben és felvonulóban volt. A somogyi nemzetőrök 6876 fős állományából szeptember elején négy zászlóalj állomásozott a Dráva völgyében. Közben megkezdődött az állandó fegyveres erő, az ún. mozgó nemzetőrség, — amelyből sokan honvédekké lettek — és a honvédség szervezése is. A már májusban megkezdődő toborzáskor a kaposvári diákok egyötödét, az iparosifjak alkották 45 százalékát és a föld nélküli, volt jobbágyfiatalok pedig az egyharmadát adták az önkénteseknek. A 8. pécsi zászlóalj mellett, 1106 ún. mozgó nemzetőrt is kiállítottak, akikből rövidesen a 46., a 60. és a 61. zászlóalj katonái lettek. A magyar szabadság ügye ellen Bécsben már kész tervek voltak, amikor 1848. szeptember derekán mintegy 35 ezerfős sereg három lépcsőben Jellasics altábornagy, horvát bán parancsnoksága alatt átlépte az országhatárt. Jellasics főserege Somogy földjén, a Balaton déli partvidékén nyomult előre. A fősereg és az oldalbiztosító Hartlieb-hadtest elől a gyengén felfegyverzett nemzetőrség megfutott. A megyében nem volt számottevő reguláris erő, amellyel a magyar kormány rendelkezhetett volna. A negyed tucatnyi császári lovas egység, amelynek feladata lett volna a betolakodók ellen harcolni, az első alkalommal hozzájuk csatlakozott. A fősereg elvonulása után a mintegy 12 ezer főnyi Kempen-féle hadtestet a zalai és a somogyi lakosság állandóan nyugtalanította, megtámadta. A hódítók módjára viselkedő császáriak a velük tartó horvát irreguláris határőrvidékiek az élelmet, a bort és az állatot rekvirálták, elrabolták, miközben tucatjával követtek el erőszakosságokat, gyilkosságokat. A megszálló-, elvonuló császáriak hátában egy-egy talpraesett helyi tisztviselő, öntevékeny nemzetőrtiszt, vagy volt katona parancsnoksága alatt rövidesen erőteljes gerillaakció bontakozott ki. 1848. szeptember 23- án a zamárdi erdőben rejtőző környékbeli nemzetőrök, egy lemaradt honvédalegység és kaszát, dzsidát ragadó parasztok mintegy ötórás ütközetben szétverték a császáriak egyik egységét. „Az ágyúzás sűrűén hallatszik. Távcsövek segélyével láthatni a Zamárdi alatt küzdő hadfiakat, akik közt nemzetőreink is csatáznak", — írta az egyik szemtanú. Másnap a Kanizsa és Kiskomárom felől érkező, mintegy 110 ellenséges hadtápszekeret a fegyveres kísérőikkel együtt a szőcsényi erődben a keszthelyi és a somogyi nemzetőrök szétvertek, illetve foglyul ejtettek. Ezen a napon a reggeli órákban Noszlopy Gáspár szolgabiro járásának nemzetőrei elfogták Jellasics postáját, illetve futártisztjét. A levelekből, melyet a korabeli lapok közöltek, kitűnt, hogy Jellasics támadása mögött a bécsi udvar, a császár és környezete áll. Szeptember 24-én 24 császári katonát fegyvereztek le Stephaits Gáspárral az élen Marcaliban, a templom előtt. Itt a személyes bátorság, a kezdeményezés fontossága volt a döntő. Két nap múlva, szeptember 26-án Marcali lakossága ismételten példát mutatott hazafiasságáról. Ezen a napon az esti órákban az ellenség jelentős had- tápszállítmánya közeledett a községhez. A határban az esti órákban gyakorlatozó nemzetőröket éppen akkor tekintette meg Noszlopy Gáspár szolgabíró, amikor az ellenséggel egyszer csak szembetalálták magukat. A mintegy kétszázad- nyi katona gyors puskatűzzel akarta szétszórni a marcaliakat, akik bátran megrohanták őket. Az ellenségből négyen elestek, tizennégyen megsebesültek és szaztizennyolcat elfogtak. A zsákmány 242 ló és 95 megrakott szekér volt. A nemzetőröket Noszlopy Gáspár gyors elhatározása, kezdeményezőkészsége vezette sikerre. Szeptember 30-án Szőlősgyöröknél a lakosság és az ott állomásozó kaposi nemzetőrök egy hatszáz főnyi fegyveres oszlopot semmisítettek meg és a szállítmányát zsákmányul ejtették. Mérey József alispán szerint a somogyiak által megsemmisített ellenség száma az ezer főt meghaladta, a foglyok száma is több száz volt. A somogyiak ezután részt vettek október elején a Roth-fele hadtest felszámolásában is. Október 5- én a nemzetőrök lezárták a visszavonulás útját, felszedték a Sió vonalánál a hidakat, s mivel az előző napokban az esőzés miatt megáradt Sión az ellenség nem tudott visszavonulni, Ozoránál lerakta a fegyvert. 1848. szeptember 29-e Pákozdnál a magyar forradalmi honvédsereg győzelmi nyitányát kezdte meg. Az akkori Európa két jól felszerelt és szigorú fegyelemben tartott hadseregével, a számos belső nemzetiségű felkelővel vette fel a harcot a fiatal honvédség. Több mint egyéves fegyveres küzdelemben a honvédek a szamon- tartott 433 jelentős csatából megnyertek 240-et, az összesnek mintegy 58 százalékát. Az ellenség, amelynek javára a szerencsecsillag csak 1849. májusa, a cári intervenció után kedvezett, 161 csatát nyert meg, az összesnek 38 százalékát. Elsöprő magyar győzelmek voltak a románok (75 százalék), a szerbek (68 százalék), a horvá- tok (90 százalék) és a szlovák (100 százalék) felkelőkkel vívott összecsapásokban. Az osztrákokkal vívott csatákból megnyert a honvédség 113 csatát, az összesnek több mint felét. Az emberi és anyagi-technikai túlerő, a kétszázezres cári intervenciós segítség a kimerült császáriakat megmentette. Ettől kezdve a magyar erő, mely régóta utánpótlással küszködött az ellenség élőerejének 42 százalékát tette csak ki. Különösen alacsony volt a lovasság és a lövegek aránya, amely az ellenséghez viszonyítva egyhar- mada volt. A magyar honvédek bátran, életüket a hazáért egy pillanatra sem kímélve, küzdöttek. Az egyéves szabadságharcban hősi halált halt a 150—160 ezer fős honvédségből 55 ezer fő. A magyar történelemben addig ilyen rövid időszakban nem adták ennyien életüket a Hazáért, annak fennmaradásáért. Valamennyien, mintegy hétezren Somogybán is a ,,szeretett Haza épségének fenntartásáért' fogtak fegyvert és több, mint kettőezren adták életüket a szabadságért. Dr. Andrássy Antal 110 éves kalauz * KALAUZ „az összes adó és jövedék“ üíryekboii. A nagyobb adófizetők, a pénzintézetek, az adóügyek iránt érdeklődök, az adóügyekkel foglalkozók, községi elöljárók én az oly vizsgákra készülök számára, midőn az adó és jövedék ügyekbeni jártasság kivántatik. Szerkesztette is kiadta: / DOBOS NÉP. JÁNOS, in. kir. pénzügyi fogalmazó, és aoroogymegjci kir. adóleliigyclói helyettes. Kapható a szerzőnél Kaposvárott, és általa minden magyar és erdélylioni köny v- kereskedőnél és könyvárusnál. ___ K aposvárott, 1880. ÍZT Ára 20 kr. A tisztelt olvasó bocsánatát kérem írásom megtévesztő, „blickfangos” (szembeszökő) címéért, mert valójában nem egy agg vasutasról szólok, vagy egy lóvasúti jegykezelőről — mint gondolná az ember —, hanem egy zöld táblájú, 30 oldalas, kissé kiszáradt, törékeny papírfüzetet tartok a kezemben, melyet Kaposvárott nyomtak 1880-ban, Jeiteles Herman kaposvári nyomdájában. A különleges könyvecske — a tulajdonbélyegző szerint — a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága könyvtára helytörténeti gyűjteményének 6519. számú kötete. Szerkesztője és kiadója Dobos Nep.(omuk) János, ,,m. kir. pénzügyi fogalmazó, somogymegyei kir. adófelügyelői helyettes" könyvét 20 krajcár ellenében melegen ajánlotta ,,Az összes adó- és jövedékügyekben tájékozódni kívánó olvasónak”. Az adófizetők, pénzintézetek, az adóügyek iránt érdeklődők, az adóügyekkel foglalkozók, községi elöljárók és mindazok számára, kiktől az adó és jövedék ügyekben jártasság kivántatik”. Feltehetően országos érdeklődésre tartott számot ez a kiadvány, mely kapható volt „a szerzőnél Kaposvárott és általa minden magyar és erdélyhoni könyvkereskedőnél és könyvárusnál.” Ismeretlen előttem, hogy milyen személyiség lehetett Istenben boldogult Dobos Nép. János, valószínűleg jóhiszemű, kissé naiv ember, ha feltételezte, hogy létezik magyar honpolgár, aki időtöltésként, vagy szórakozásból Maupassant, vagy Jókai helyett a Kalauzt olvasgatná, ahelyett, hogy 20 krajcárért a Bárány vendéglőben, vagy a Szarvasban sörözne. En is inkább régiségéért forgattam a Kalauz lapjait és engedtem Tacitus biztatásának: „Nincs olyan rossz könyv, amelynek valami haszna ne lenne.” Kíváncsi voltam e köz- igazgatási kiadvány érthetőségére, vajon tudnék-e adót fizetni a könyvecske tájékoztatása alapján, ha történetesen lenne a pénztárcámban 1880-béli értékes forintom és krajcárom. Már az Előszó történelmi tájékoztatója megragadta figyelmemet. Milyen költői módón indokolja az adófizetés kötelezettségét és szükségességét, halkan elismerve kelletlen és kényelmetlen fogadtatását. „A magyar nemzet a királyság felállítása óta bőkezűen gondoskodott a korona fényéről s az ország szükségeinek fedezéséről. ” Majd így folytatódik a történelmi tanítás: Anjou Károly minden jobbágykapura 15 dénár adót vetett ki, később »oly kaputól, melyen egy szénásszekér befért« 18 dénárt követelt. Ugyanez a király nemsokára a nagyobb kapuk után 20 dénárt vasalt be. 1467-ben Mátyás, az igazságos eltörölte a kapuadót és helyette bevezette a kapunkénti 20 dénár kincstári adót. Ki tudná megmagyarázni, hogy ez miért volt igazságosabb? A továbbiakban ismerősebb csengésű pénzügyünk történelme: „Ulászló és II. Lajos alatt az ország nagy pénzzavarban volt... 1526-ban annyi pénz sem volt a kincstárban, amennyi néhány futár fizetésére kellett volna.” Pedig akkor már Belgrádnál álltak Szulimán hadai. A történelmi folytatást jól ismerjük. A pénztelenség ismétlődött: „Mária Theresia korában mintegy 20 millió volt a magyar korona országainak törvényes jövedelme, minthogy azonban Austria államadóssága a papírpénz miatt Magyar- országot is mélyen érdekelte, az adók emeltettek." A könyvecske őszintén elismeri, hogy az adó értelmezése még a szakemberek körében sem egyértelmű. Egyesek szerint „polgári áldozat', mások úgy válik, hogy „jog és tulajdon- biztosítási díj , van aki azt vallja, hogy „oly szolgáltatás az állam szamára, amelynél politikai és culturai javak anyagi javakkal cseréltetnek be”. Ami igaz, az igaz, ma nálunk sokkal egyöntetűbb az adóról kialakult vélemény. Nem is fogalmazom meg, hisz mindenki ismeri. Az én véleményem ugyanaz! A Kalauz meggyőzött arról, hogy a 110 évvel ezelőtti hatalom sem volt kevésbé ötletes, sem kíméletesebb az adózás terén, mint a jelenlegi. Éppen ezért megkapott a „Kereseti adó” című fejezetben a következő tétel: ,,Á nőnemhez tartozó családfő az adótételnek csak a felét fizeti.’’ Valószínűleg a keresete is kevesebb volt ugyanazért a munkáért, mint a férfiaké. A sok érdekességből megemlítem: „A házalók fizetnek: a., ha üzletüket gyalog folytatják 3frt-ot, b„ ha üzletüket segéd nélkül 1 lóval folytatják 6 frt-ot.” Szégyenszemre nem tudom, hogy vadászaink ma fizetnek-e vadászati és fegyveradót, így nincs összehasonlítási alapom. Akkoriban a vadászati engedély 12 forintba, bizony tekintélyes összegbe került, emellett a lőfegyverek tulajdonosaival egycsövű puskáért 1 forintot, kétcsövűért 2 forintot fizettettek. A lottónyeremények után kevesebb volt az ado, mint napjainkban. Az állami számsorsjáték nyereményei után 15 %-ot, a jótékony célú állami sorsolás nyereményei'után 10 %-ot, más esetben 6 2/8 % adót kellett leróni. Még két különlegesség! „A vámilleték aranyban fizetendő!” „A vámelengedésnek van helye küldföldről nozott, belföldön nem kapható gépekre nézve.” Mintha 110 évvel ezelőtt ezt az eljárást okosabban és méltányosabban intézték volna, mint napjainkban. Kellner Bernát Balaton melléki betyárhistória, avagy Milfájt Ferkó hálája • Idegenforgalom-történeti kutatásaim során került elő egy somogyi gyöngyszem: az ádánd—kiliti környéki históriákból való. Amikor még a herényi, rebeci, a darányi erdőségek biztos menedéket nyújtottak betyárnak, pandúrnak egyaránt. A történet Milfájt Ferkóhoz kötődik, aki 1835-től Sobri bandájának egyik legmarkánsabb, legbátrabb betyárja volt (Az írás Nilfajtnak említi. Mint ahogyan pontatlan az ádándi uradalom birtokosának, a Seczkendorf bárónak grófként való emlegetése és több a helyi vonatkozású elírás is. Ám a történet, a cselekménye és a hangulata miatt közfigyelmet érdemel ma is. Az ádándi uradalom kiliti határához eső végén, ahol az előbb említett Seczkendorfék, azután a Szelesteyek és Wickenbur- gok voltak birtokosok, kilátással a Balatonra, volt egy óriási szalmakazal. Már hosszú évek óta kisebb mezei állatok: egerek, pockok, nyulak prédája. Az ádándi határban bóklászó Milfájtot és társait megszorították a pandúrok. Annyian fogták közre a környéket, hogy a református parókiába is, a vezetőjük mellé még vagy hatot kellett beszállásolni... A betyárok elleni hajtóvadászat során mindkét fél több halottat és sebesültet vesztett. Milfájtot is lábon lőtték. Megvasalták a sebesült betyárt, és éjjeli szállásra a legközelebbi községbe, Ádándra vitték. Azért, hogy nyugalommal legyenek és onnan szállítsák be a kaposvári börtönbe. (A nemrég feltárt helyiségek, ha mesélni tudnának, hej, számos hasonló színes történetről tudósíthatnának...) A súlyosan sebesülten is veszélyes betyárt, Milfájtot az ádándi pandúr és,, hivatalból”a községi kisbíró őrizte. Ő megszánta a jajgató, elcsigázott, éhes-szomjas foglyot, „benézett hozzá, beszédbe ereszkedett vele, s előbb vízzel enyhítette szomját, utóbb pedig felesége segítségével ágybélit cipelt be hozzá.” (Pedig statárium volt kihirdetve, kötél járt még a betyárok bújtatóinak, segítőinek is!) Jólesett a fogolynak az étel, az ital, az éjszakai párna és az emberi szó, — de leginkább a gondoskodás. Reggel, mikor a rabszállító kocsi előállott, az emberséges kisbíróhoz sokat sejtetően odasúgta az ülésen elhelyezkedő Milfájt: „— Aztán a Seczkendorf kazalját, amelyik az ádándi határszélen van, jó lesz ám megvenni!” A szegényes körülmények között tengődő kisbíró és családja nagy erőfeszítéssel, kölcsönökkel szerzett tőkét a kazal megvásárolására. A régi, szinte ,,pusztai műemlékinek számító jószágot örömmel adták el, hiszen úgyis sok gondot adott a benne szaporodó egérhad, „mely fél mérföldnyi távolságban felemésztett és elpusztított minden élő és zöldellő növényzetet. ” „Az évek, amint teltek, fogytak, a községben és a szomszédokban eladásra került minden birtok a kisbíróék kezére vándorolt” — írta az egykori krónikás. Amikor a történetet papírra vetette, már gulyát, ménest, pusztát talált az egykori kisbíró-csa- lád kezén. Es dolgos, szorgalmas, becsületes leszármazottakat, akik a szülői szerzeményt, melyhez a részvét, a szánalom, Jutalma ” révén jutottak, „minden igyekezetükkel törekedtek megbecsülni.” Dr. Draveczky Balázs
