Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

1990. február 24., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 A IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Paizs Gábor: CAROLA ikor ennek a történetnek a megí­rásához hozzáfogtam, valaki azt mondta: biztosan szomorú lesz a vége. — Miért? — kérdeztem. — Mert mostanában olyan keserűek vagyunk. Valaménnyien. Csodálkoztam. így lenne? A szomorú­ság valóban gyorsan ölő méreg. Magunk­ban hordjuk. Ki lehetne tenni minden emberre a halálfejet: életveszély! A szo­morúság antianyaga a boldogság. Dé mivej ez valóban csak pillanatig tart, a szervezet hamar kimerül, újból és újból fel kell, kellene tölteni. Hosszú útra indul­ni csak teljes bizonyossággal lehet. És ' nyugalommal. Mint a folyó hulláma. Megy, szalad, áthempereg a mellette ú- szón, kinyújtózik, aztán láthatatlan lesz, s amikor kikerül a szem távolságából, is­mét felegyenesedik, nagyobbra nő, mint amekkora volt és hirtelen elnyeli a tömeg. Lentről nézem a várost. A legalsó lépcső is a fejem fölött van, semmi sem mozdul körülöttem, mégis azt érzem, a minden- ség készül belépni a partok közé vad ro­bajjal, füsttel, korommal, kétségbeesett emberi kapkodással, sikollyal, csobba- nással — pusztulással. A hidakon kocsi­sor, a megrekedtek nem tudnak mit kez­deni magukkal, villognak, kürtőinek, átkozzák egymást, a saját dobozukban. Ahány autó, annyi becsületsértés. Valahonnan jönnek, valahová mennek. Céljuk van, csak én érzem magam fix pontnak a mélyben, lázasra csípte arco­mat a szél, de még nincs vége a napnak. Sikló tekereg a kövek között, úszik és sodorja a víz, ő hagyja magát, gyorsan akar eltűnni. Kíváncsi vagyok, mekkorát szólna. Megvolt a méter is. Az a legjobb. A méteres. Feltámad bennem a siklóvadász és majdnem utánalépek a kövek közé. Kit érdekel most, hogy hirtelen mélyül a víz? Az úszni tudó miért nem vízbe öli ma­gát? A sikló útját csak sejtem. Meg tudnám fogni? Milyen jó szórakozás volt, ha hagy­tuk a csuklónkra rátekeredni. Pikkelyes karperec, aztán marokba fogtuk a fejét, kettöt-hármat köröztünk vele, s egy hir­telen rántással — mint a kanászostorral —, jó nagyot durrantottunk az állattal. Nagyot szólt. A siklódurrantás persze nem sikerült mindig és mindenkinek, mert az állat védekezett, izgett-mozgott, összegubancolódott, lehetetlen volt egyetlen rántással kiegyenesíteni. Akad­tak azonban, akik a tökéletességig elju­tottak. Egy sikló, egy durrantás. Ezer szálra szakadt a farka, vagy maga az állat vált ketté. Az állatvédők biztosan népsza­vazást követelnének a siklók védelmé­ben. Uszályvonta dohog észak felé. Mennyi idő alatt bújik el a híd alatt. Számolom. Egy... kettő... tizenegy... újra kezdem, mert a nyolcast kihagytam. Mennyi? Elment már. Mennyit kellett volna hoz­záadni, vagy elvenni belőle? Legközelebb majd jobban koncentrálok, mert nekem tudnom kell, én tudni akarom, hogy egy híd árnyékában hány másodperc alatt bújik el az uszályvonta. De mekkora lesz, és milyen gyors a vontató? Dízel vagy sze­nes, esetleg benzinmotoros? Lefelé, vagy fölfelé megy majd? Hány uszályt kötnek utána? Fát visz, vagy kavicsot eresztenek bele? Esetleg üres lesz? Egy, kettő, vagy csak a harmadik viszi a rakományt? Ha megszámolom is a másodperceket, az már nem lesz ugyanaz. Jön a vonta, s én föla­dom. Akkora csend van körülöttem, hogy hal­lom az órám ketyegését. Hallanám, de nincs még órám, de majd egyszer nekem is lesz szögletes, fémcsattal és sokat leszek zakó nélkül, rövid ujjú ing­ben, hogy lássák, megkérdezzék tőlem, mennyi az idő. Az óra növelni fogja a haszná­lati értékemet. A pacsirtát keresem a kitáruló ég alatt. Friss szántás fölött énekel valahol a ma­gasban —, olyan messzire van, hogy ott már talán fázik is — mozdulatlan, mint a csillag — UFO lesz belőle? — sokáig tart a keresése és milyen jó megtalálni. Énekét hirtelen abbahagyja. Zuhan a föld felé, mint egy marék hant, aztán pár méterre a földtől ki­tárja szárnyait, könnyedén leereszkedik, néhány métert szalad a barázdában. Meg­áll, eltűnik, tolla összekenődik a frissen szántott föld színével. fí/ste eseménye lesz a falunak, kiszól, kihallatszik a határba a cirkuszreklám, zuhog a nagydob, cincog a cintányér, s a megszokott kép, artistaszaltó az utca porá­ban, egy kis ízelítő, mi mindent láthat a tisz­telt nagyérdemű. Az artistanőn szikrázik a lamé, a fényes pikkely, a legények a kapu mögött izgalommal lesik a pucérságát. Ha megnövök, nekem is kell ilyen fényesbu- gyis. Egyet szerezni fogok. De mielőtt majd kikezd velem, meggyőződök róla, milyen a bugyija. A hogyanját még nem tudom, de addig majd csak kitalálom. Lehet, hogy ő fog segíteni. Cirkusz. Az öregek még a húsz-harminc év előtti produkciókra is emlékeznek. Az volt az iga­zi... Emlékszel? ...Amikor a törpe egy szál kötélen fél kézzel fölhúzta magát a harango­kig... Emlékszel? ...Ahogy ment, úgy jött le. No és a bicskás... Emlékszel?... Hát, ha egy­két centivel odébb megy, akkor az a kés... De nem ment odébb. Aztán amit az a baltado­báló művelt?!... Az asszonyok rémülten visí- toztak, néhányan rosszul is lettek, őket oda fektették a kerítés mellé, aztán az előadás végén összeszedték a gyenge idegzetűeket, s másnap róluk beszélt a falu, hogy ki lett rosszul a cirkuszban. Bolond Zsiga rázza az öklét, mutogat, ő vette meg az első jegyet. Elcsórta otthonról a szakajtóba gyűjtött tojást, megtömte daróc- köpenyének zsebeit, s a tyúkterméket jegy­re váltotta. Mondják, ott volt már a sátorve­résnél is, még a medve láncát is a kezébe adták, cipelte a létrákat, csavarozott, köte­leket kötött-bontott. Bolond Zsiga így lett cirkuszi bennfentes. Azt persze egy pillana­tig sem hitte el, hogy a medve az medve, az elefánt elefánt, a tigris tigris, — ezek csak a náluk kisebb állatok fölfújt gumimásai. Egyszer vasvillát ragadott, hogy kipukkasz- sza Tóbiást, a cirkusz kenyérkereső elefánt­ját. Ha megszólalt a zene — trombita, dob, cintányér —, Bolond Zsiga is rázta magát, földig érő köpenye verte a port, ájulásig fo­kozta félelmetes pörgését, szája sarkából habzott a nyál. Két cirkusz között cirkuszt játszott lakodalomban, keresztelőn, a tor­ban is. Az életet nem tudta elválasztani a haláltól. A tömeg volt számára a lényeg, a tömeg, amely kénytelen volt odafigyelni produkció­jára, a tömeg, amely etette és részegre itatta. Bolondot csinált a bolondból. * Ü/n is tojást loptam a tyúk alól. Gyere­kek között így volt szokás, merthogy olyan himpellér dolgokra, mint a cirkusz, pénzt szóljon valaki, az nálunk jellem kérdése volt. Húztam volna a napot, hogy esteledjen, s újra láthassam a fényesbugyist, csak ő ér­dekel, de ha már ott vagyok, a többit is megnézem. A sátorban égnek a viharlámpák, bevonul a kéttagú zenekar, fölhangzik a nyitány, majd egy nagy búmmal, vége. Csodaváró a hangulat. Csend van, mindenki vár valamit. Bolond Zsiga beletapsol a várakozásba, le­pisszegik. Ezen az estén övé a legjobb hely a cirkuszban. Irigylik a bolondot, — de senki­nek nem volt lelke tíz tojást adni egy cirkusz­jegyért. Attrakció a tető alatt, a hintán, tra­pézon, forgón, jújgatás, sziszegés, csörög a medvelánc, hegyes bottal böködik Tóbiást, míg egylábra áll, teker egyet az ormányán, s a közönségre ereszti a fölszippantott vizet. Vihogás, törölközés. Odafönn a pacsirtát hallom. Röhög a nézőtér Tóbiás produkcióján, néhányan visszaköpnek rá. Ha eltalálják, ezen még jobban röhögnek. Az elefánt ott­hagyja tiszteletét a fűre terített ponyvapo­rondon és szégyenkezve elvonul. A következő szám... Leszedik az oszlopok­ra aggatott lámpákat — a sötétben még job­ban fokozódik az izgalom —, csak egyet hagynak középen, a legerősebb fényüt, az­tán talicska nyöszörög, rajta fonott kosár, és azon a fényesbugyis nő ül. Nem az, akit én várok. Sikkesen leugrik a porond közepén, a férfiak felhördülnek a kívánatosságán. Nad­rágfeszítő másodpercek. Bolond Zsiga segí­teni akar a pakolásnál, de kitessékelik... ...tisztéit nágyérdemű közönség... van széréncsém béjélénténi, hogy most kövétké- zik műsorunk lég... lég... szénzációsabb produkciója... Carolá és a kígyó. A kígyó hossza oda-vissza három m<Her, a kígyó súlya hetvenöt kilogramm, o az, aki arról nevezetes, hogy első idomítóját megfojtot­ta... A zenekar tust fúj, Carola ide-oda lib­benve nyitja a kosár fedelét, belehajol, aztán vissza, jelzi, hogy üres a keze, hogy ez nem csalás, nem ámítás, ez az igazi, senki ne higgye, hogy a kígyót a fényes bugyijából fogja majd elővarázsolni. Gyenge árnyéka van odafönt a trapéz­nak, a kint zúgó szél csak mélyebben bor­zongatja a fölsrófolt idegeket, a porond körüli izgalmat. Carola újból a kosár fölé hajol, izgatóan feszül fenekén a fényes bugyi, a kígyó tojásfeje kúszik föl a bal vállán, imbolyog, aztán leereszkedik a hátán, rácsavarodik a derekára, egy pil­lanatra elidőzik a formás melleinél, majd csúszik tovább, megszokott útján. A fér­fiak sziszegnek, szeretnének a kígyó he­lyében lenni. Carola testét már eltakarta, de még mindig nincs vége a kígyónak, aztán hopp, Carola megfeszíti izmait, s iszonyú terhével kiegyenesedik. A meghökkenés miatt nincs taps, félú­ton megállnak a tenyerek, az izgalom, undor és a kíváncsiság megbénítja a tisz­telt nagyérdeműt. Bolond Zsiga vigyorog az első sorban, ő tudja, ő csak tudja, csak ő tudja, hogy csalás van, Carola becsapja a nagyérdeműt, hiszen nem is igazi a kí­gyó. Ósszehempergetett rongy, jól sike­rült festéssel. He-he... Nem is igazi!... Nem is igazi!... r arola körbeviszi a testén a csúszó­mászó állatot, a hatalmas jószág nyelvet ölt a nézőkre, sikítanak a gyerekek a féle­lemtől, Bolond Zsiga mutogat, hívja, csal­ja a kígyót, Carola már ott áll előtte, meg­fordul, hogy minden oldalról jól lássák, es akkor Bolond Zsiga benyúl a zsebébe, kikapja a pipaszurkálót, megböki vele a hatalmas állatot. Carola teste a kígyóéval rándul egyet, aztán megmerevedik, nincs keze, lába, a fejét próbálja emelni, de nem mégy, szája nyitva marad, terhével a ponyvára zuhan. Ott fekszik a kígyóba csavarva, mozdulatlanul. A közönség jót nevet a tréfán, mérlegeli, hogy vajon me­lyik vágta oda a másikat. A kígyó védeke­zik, fél, még jobban összehúzza magát. Valaki lámpát hoz, a fényben csak az lát­szik, hogy Carola utolsókat mozdul. A kö­zönség egy pillanat alatt megfagy, egy­mást taposva rohan a kijárathoz és ami­kor Bolond Zsiga utánuk kiáltja, hogy jön a kígyó, végleg megvadulnak, menekül­nek bele a sötét éjszakába. A sátor alól csak azok bújnak ki, akik nem fértek ki a bejárati nyíláson, de szaladnak ők is ve­szettül, tovább a sötétben, kiabálnak, mert félnek. A cirkuszi együttes tagjai — a család--, valamennyien ott rohangálnak a poron­don, de nem tudnak mit kezdeni a hatal­mas állat iszonyú ölelésével. Ha hozzáér­nek, szorítása tovább erősödik. Az egyik ápoló hirtelen gőzölgő meleg vizet zúdít rájuk, ettől lazul a kígyó szorítása és már hagyja magát lefejteni Caroláról. A temetés méltó a cirkuszhoz. Jókedvűen táncol a medve, biztatás nélkül egy lábra áll Tóbiás, nyitott kosár­ban emelgeti fejét a gyilkos, az artisták szorgalmasan dobálják egymást a levegő1 be, — a temetőkapuig. Bolond Zsiga ar­cán is egy pillanatra földerül az értelem, s a temető árkában értelmes nótát játszik egy húr nélküli hegedűn. KIRÁLY LAJOS: Fú a szél Fii a szél hideg szél fú jégtüskék csapdossák vörösre az arcod könnyed csordul tested feszíted a szélnek Fú a szél hideg szél fú csizmád vergődik a hóban lábad nyomát föl falják jeges szelek akár a bárányokat éhes farkasok Fú a szél hideg szél fú előre hát hóförgetegben viliódzó fények felé fú a szél fú v fogaid közt elhamvadnak az átkok Hölgy rózsaszínben Egy arc és egy hang a rég elfeledettek közül: Alpár Gittáé. Már 1924-ben a budapesti, majd a berlini operaház énekescsillaga. Ünnepelték és rajongtak érte. Szépsége és hangja a harmincas években a nemzetközi . hírességek közé emelte. Egyike lett azoknak a magyar keve­seknek, akiket a filmvá­szonról is megismerhetett a világ. Azokban az években a hollywoodi mozifilmeknek még méltó vetélytársa volt az európai. A német zenés filmek Alpár Gittának és Tiboldi Mária, a Hölgy rózsaszín­ben című darab főszereplője féijének, Gustav Frölich- nek köszönhették népsze­rűségüket. A filmszínész­nő gyönyörű volt, és arról is legendák zengtek, hogy mindig csak rózsaszínben jár. Karrierjét a kor szakítot­ta félbe, amelyben élt. Azon az emlékezetes bá­lon, .amelyet egy filmbe­mutatójuk alkalmából rendeztek, Hermann Göh- ring, a nácipárt egyik ve­zéralakja mondott beszé­det. Indulatosan és hosz- szan szólt arról, hogy a német filmet zsidótlanítani kell. „Én is zsidó vagyok” — mondta Alpár Gitta, és még aznap éjjel elhagyta férjét és Németországot, vagyis életének addigi tár­sát, sikereinek partnerét és helyszínét. Amikor a háború kitört, az Egyesült Államokba emigrált. Most Kaliforniában él abban a villában, amelyet második férje vásárolt számára. Benne rózsaszín minden, a falak a bútorok. A hölgy hófehér hajjal, nyolcvan­hét évesen is rózsaszínű ruhákat visel. Alpár Gitta élettörténetét napjainkban Tiboldi Má­ria, a Fővárosi Operett- színház primadonnája Miklós Tibor librettója alapján kelti életre. Ő énekli most már Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Verdi, Puccini, Millöcker, Ábra­hám Pál, Johann Strauss népszerű dalait — termé­szetesen rózsaszínű ru­hákban. Józsa Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom