Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

1990. február 24., szombat SOMOGYI NÉPLAP 5 MITŐL FDGG A KÖLTSÉGVETÉSI TÁMOGATÁS? Középiskolai kiszámolós A zavarok évtizedek múlva is visssaütnek Szociológus a családról A különböző rendű-rangú családi, állami, intézményi költségvetéseknek van egy közös jellemzőjük: egyre in­kább kimerülni látszanak. Közben pedig élni, boldo­gulni, dolgozni kell(ene). A hosszú évekig „megszo­kott” automatizmus tovább­élése borzolja a kedélyeket Kaposváron a középfokú oktatási intézményekben. Tóth Imre, a Széchenyi István Kereskedelmi Szak- középiskola és Vendéglátó­ipari Szakmunkásképző igaz­gatója azzal „büszkélked­het”, hogy ebben az iskolá­ban jut a legkevesebb, mindössze 17 ezer forint egy tanulóra. Mit lehet ebből csinálni? Az igazgató sze­rint szinte semmit. — Tudomásom szerint va­lamikor régen áz illetékesek létrehoztak egy úgynevezett differenciált rangsort — mondta Tóth Imre. — Azóta ez automatizmusként műkö­dő vezérlő ,elv lett. Minden évben meghatározott száza­lékkal növekszik a költség- vetés, úgy, hogy mindenki rátervezhetett az előző évi­re bizonyos százalékot. Mi­vel a 10 ezer forintos „fej­kvótát” és a 30 ezer forin­tosat is azonos százalékkal lehetett növelni, ez még in­kább fokozta az amúgy is nehezen indokolható kü­lönbségeket. Véleményem szerint, akik ezt a rangsort felállították, azok nem is­merték fel, hogy a mi isko­Dr. Kéki Zoltán, a Kapos­vári Városi Tanács pénzügyi osztályának vezetőjét kér­deztem; véleménye szerint indokoltak-e ezek a különb­ségek? — Valóban probléma, hogy az egyes intézmények ellátásában egészségtelen különbségek is fellelhetőek — mondta. — Ez azért ke­rült talán most a közép­pontba, mert egy fajlagos mutatót, az egy tanulóra jutó támogatás összegét ki­számítottuk. Ez azonban csak egy fajlagos mutató, önmagában keveset jelez, de mégis jelent valamit. Előtérbe kerültek e mu­tatószámok a normatív tá­mogatási alap miatt is. Az Országgyűlés decemberi ülésszakán döntött az 1990. évi költségvetésről, s abban a tanácsi gazdálkodást érin­tő reformelemekről, amely­nek egyik lényeges része a normatív állami támogatási rendszer. A helyi tanácsok az általuk fenntartott intéz­ményekben ellátott szemé­lyek után normatív támo­gatást kapnak. Ez a közép­fokú oktatásban egy tanuló­ra 39 ezer forint. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy ez az intézményeket megillető normatíva, tehát amennyi ta­nulót ellátnak, annyiszor 39 ezer forintot kapnak a mű­ködéshez. Természetesen, akiknek jóval magasabb a rajlagos mutatójuk, azok helyesen értelmezték a sza­bályt. Tudták, hogy a nor­matív állami támogatás ta­nácsi bevétel, tehát nem szabad összekeverni a két mutatót. fBár nem lenne teljesen értelmetlen dolog eljátszani a gondolattal.) — Ám az ön által emlí­tett starthelyzet után a kü­lönbségek az évek során in­dokolatlanul tovább nőttek. Miért? (Bár lehet, hogy nemcsak itt.) Az oktatás finanszíro­zásának egyik fontos muta­tója az egy tanulóra jutó költségvetési támogatás. Ez a középfokú oktatási intéz­mények esetében Kaposvá­ron 17 ezer és 80 ezer forint között van. Az átlagos tá­mogatás összege tehát 37 ezer forint évente. Iánkban milyen eszköz- igényes a képzés. A kqltségvetési támogatás az, armWl élnünk kell. Ki­hat az oktatási, szemlélteté­si eszközökkel való ellátott­ságra éppúgy, mint a peda­gógusok fizetésére. A jó szakembereket alig, vagy egyáltalán nem tudjuk meg­fizetni. Lassan ott tartunk, hogy egy csomag színes kréta megvásárlásához is igazgatói engedély kell, bár szívem szerint nem foglal­koznék ilyen jellegű dolgok­kal. Vagy például a vendég­látós szakoktató nem tud a tanulóknak bemutatni egy pohársort a vizes pohártól a pezsgésig, azért, mert nincs pénz arra, hogy meg­vegyük. Nem szeretném, ha félre­értenének! Nem az Ipari Szakközépiskola 50 ezer, a Rippl-Rónai Szakközépisko­la 47 ezer, vagy akár az Építőipari Szákközépiskola 43 ezer forintos tanulónkén­ti támogatását tartom sok­nak, inkább a nekünk járó 17 ezer forintot nevetsége­sen kevésnek. A gondot mi jelezzük a tanács területének. Am tud­juk, hog ez kevés, ezért határozati javaslatot ter­jesztünk elő, hogy hozzanak létre egy függgetlen, tanács­tagokból álló bizottságot. A bizottság vizsgálja meg a városi tanács által fenntar­tott intézmények ' kihasz­náltságát, működésük haté­konyságát. E széles körű vizsgálatokra alapozva a ta­nács nyári ülésszakára ter­jesszen be egy olyan javas­latot, amelyben megfogal­mazza a szükségesnek tar­tott intézkedéseket. Csak így van lehetőség arra, hogy az intézmények közötti támo­gatások átrendezése is meg­valósuljon. Egy dolog már biztos: több pénzt nem le­het elosztani, mint amennyi rendelkezésre áll. Csak' más­ként lehet elosztani. — Hogyan alakultak ki ezek az aránytalanságok? Milyen elvek szerint hatá­rozták meg az egy tanulóra jutó támogatás összegét? — A vár-os középfokú ok­tatási intézményei a legkü­lönbözőbb időpontokban jöt­tek .létre. Minden időszak­ban megvoltak azok a költ­ségvetési szabályok, ame­lyek a „starthelyzetet” meg­határozták. Ez mindig függ­vénye volt az ország gazda­sági helyzetének. Amikor prosperált a gazdaság, ak­kor a költségvetési kiadá­sok is nagyobbak voltak. Így az akkor induló költ­ségvetési intézmények faj­lagos kiadási mutatói is kedvezőbben alakultak. A starthelyzet pedig alapve­tően meghatározta, illetve meghatározza az intézmé­nyek jelenlegi helyzetét. ■> — Hosszú éveken keresz­tül egy úgynevezett ráépí- téses költségvetési rendszer működött. Ez bázisszemlé­letű volt, s az a lényege, hogy a bázisév költségve­tését mindenki egységesen meghatározott százalékkal növelhette. Nyilvánvaló, hogy ennek révén ezek az aránytalanságok tovább nőt­tek. Az olló mindig tovább nyílott és elvezetett a je­lenlegi helyzethez. Korábban is voltak olyan törekvéseink, hogy kivizs­gáljuk ezeket az arányta­lanságokat. Olyan javaslatot is tettünk, hogy tartsuk visz- sza a kiadások 8 százalékát jelentő dofogi automatiz­must, s ezt év közben diffe­renciáltan adjuk ki. Doku­mentumokkal tudom bizo­nyítani, hogy a pedagógu­sok szakszervezete és az in­tézményvezetők kérték, ne végezzük el *ezt. — Ezt tökéletesen megér­tem. Hogyan lenné elvárha­tó, hogy bármelyik intéz­ményvezető arra szavazzon: az intézményétől visszatar­tott 8 százalékot más kapja meg. De miért nem végez­ték el az említett vizsgála­tot évekkel ezelőtt? — Ebbe nem akarok bele­menni, mert egyrészt sport­szerűtlen lenne, másrészt pedig nem is az a cél, hogy azt keressük, milyen sze­mélyes indíttatások akadá­lyozták, hogy ezt a munkát korábban elvégezzük. — Miért van az, bogy e mutatószámokat évről évre át lehetett vinni a döntési szinteken, s ezt senki sem vette észre? — A kereskedelmi szak- középiskolánál akkor gyűl­tek fel a problémák, ami­kor az elmúlt években meg­nőtt a kereslet e képzési forma iránt. Nem véletlen, hogy ez az iskola zsúfolt. De el kell mondani azt is, hogy az egy tanulóra jutó támo­gatás összege csak egy mu­tató, s önmagában semmit sem jelent. Korántsem biz­tos, hogy azokban az isko­lákban jobbak az ellátási körülmények, amelyek több támogatást kapnak. Részle­tes vizsgálatra van szükség ahhoz, hogy egy viszonylag objektív kép alakuljon ki. Bár feltételezhető, már olyanok a különbségek, hogy valószínűleg be kell avat­kozni. Addig, amíg a költ­ségvetési rendre vonatkozó szabályok egy ráépítéses, Az elmondottakon túl még látok egy igencsak fon­tos tényezőt a starthelyzet és a ráépítéses költségvetés mellett: mégpedig azt, hogy a korábbi struktúrát ural­ták a szubjektív elemek. Ezek is reformálták az in­tézményi költségvetést. Bár véleményem szerint a meg­határozó elem nem ez. — Ne haragudjon, de úgy gondolom, hogy a starthely- zatet is jelentős mértékben szubjektív elemek határoz­tak meg. Egyetért ezzel? — Nem. Állítom, hogy ez így nem igaz. Véleményem szerint a starthelyzetet az ország gazdasági helyzete és az arra alapozott költségve­tési mutatók határozták meg. Az indítás egységes volt az országban, de- min­dig a gazdaság teljesítőké­pességétől függött. Tehát itt nem a szubjektív döntések uralkodtak. Azt, hogy mi induljon és hol, azt ilyen típusú dönté­sek határozták el, de hogy milyen feltételekkel, azt már nem. A szubjektív döntési elemek a későbbiek során • jelentkeztek. Például, hogy ide meg ide több bér kel­lene, vagy hogy egyes he­lyekre kell még felújítások­ra is pénz stb. bázisszemléleten alpuló rendszert működtettek, amíg felülről vezérelt szabályo­zással mozgatták a kezeket, addig szóba sem kerülhetett, hogy -bármiféle differenciá­lást végezzünk az intézmé­nyek költségvetésében. A konkrét beavatkozáshoz pe­dig — mint már említettem — átfogó vizsgálatra van szükség. Pontosan kell tud­ni, hogy kitől, miért és mennyit veszünk el, illetve kinek miért és mennyit kell adni. Ezt pedig egyetlen mutató alapján nem lehet eldönteni. Ha vizsgálat igazolja a felvetéseket, s mivel a ta­nács év közben is módosít­hatja a költségvetést, akkor már a tényleges működés­hez szükséges pénzzel ren­delkezhetnek az intézmé­nyek. Tehát még ebben az évben rendezni lehet a költ­ségvetéseket. Lengyel János A Somogy Megyei Peda­gógiai Intézetben tartott előadást dr. Cseh-Szomba- thy László egyetemi tanár „A család szerkezete, funk­ciója és változásai napja­inkban” címmel. Előadása előtt kérdeztem: Egyetért azzal az állásponttal, hogy az elmúlt négy évtizedben szétzilálódtak a magyar családok? — Tudatosan zilálták szét a családokat! A kom­munista szemlélet családel­lenes volt, ugyanis a tradi­cionális marxista ideológia terjedését akadályozó intéz­ménynek tekintették a csa­ládot. Emlékszem például, hogy amikor dolgozni kezd­tem az ötvenes években, ékkor a házastársak csak külön kaphattak SZOT-be- utalót azért, hogy mindegyik fél külön kapcsolatot ala­kíthasson ki az üdülés ide­je alatt. A gyermekbeutalá­sok pedig egyszerűen is­meretlenek voltak. Tudatos családellenesség volt akkor. Nyugat-európai hatásra 1968-tól a-z individualista szemlélet kezdett érvénye­sülni, amely az önmegva­lósítást helyezte előtérbe. Ez azt jelenti, hogy a há­zastársak nem vállalnak el­kötelezettséget egymással, esetleg házasságot sem köt­nek, csak élettársi kapcso­latot létesítenek, hogy akár­melyik fél „kisétálhasson az ajtón”. A gyermek számára az a lényeges, hogy abszo­lút biztonságban legyen, apját, anyját mindig meg­találja. — Milyen a mai magyar család? — Problémákkal teli, mint Európában általában. Minden családpolitika a gyermeket helyezi közép­pontba. A családban kelet­"kező zavarok, a gyermeki fejlődésben sokszor évtize­dek múlva ütnek vissza. A gyerekek és a család prob­lémája nagymértékben gaz­dasági jellegű. Egyre kiseb­bé váltak az erőforrások a gyermekek szükségleteinek fedezésére, az elmúlt évek­ben pedig visszaesés is ta­pasztalható. A házasságok­ban a konfliktuskezelő ké­pesség — a statisztikák sze­rint — nem megfelelő: a válások magas száma a családi problémák feloldá­sának eredménytelenségére vezethető vissza. Gondot je­lent, hogy a társadalom mi­ként viszonyul a házasság- kötések nélküli együttélé­sekhez, s az ilyen kapcso­latokból született gyermek helyzetéhez. Jellemző az is, hogy egy­re több az öreg család, az olyanok, akik képtelenek saját életüket önállóan ve­zetni, viszont intézményi el­helyezésük megoldhatat­lan. Ezzel összefüggésben vetődik fel, hogy meddig lehet az öregeket a család­ban tartani, illetve a csa­lád milyen határig tud gon­doskodni róluk. Persze, ezek nemcsak magyar gon­dok. — Hova vezet a családok . elszegényedése? — A népesség 95 százalé­ka családokban él. A csa­ládokat tehát nem lehet padlóra küldeni, mert ak­kor a magyar népességet küldik oda. A hajléktalano­kat például külön kell ke­zelni, mert nekik már az indulás lehetősége is hi­ányzott, ellentétben például a pályakezdő fiatalokkal, akiknek a szülők, a családi háttér biztonságot jelent­het, és így kezdhetik meg önálló életüket. Sok ember­nek viszont hiányzik a sa­ját ereje ahhoz, hogy for­dítson az élethelyzetén. Gondoljunk például az al­koholistákra, és az egyéb deviáns jelenségekre. — Hogyan lehetne felol­dani a gondokat? — Gyorsan nem lehet megváltoztatni: évtizedek kellenek hozzá. Semmikép­pen nemcsak gazdasági fel­adat, de tisztában kell len­ni azzal, hogy a szociálpoli­tika erőteljesebb támogatá­sát csak a gazdasági növek-' ményekből lehet megoldani. A másik: az új szemlélet — amit nem lehet kormányza­ti szinten elrendelni. Ezért is fontos a politikai plura­lizmus Magyarországon. Mindenkinek legyen joga a saját világnézethez, és propagálhassa is azt. Itt a fejlődés kulcsa, így lehet missziót is vállalni. Ilyen esetben teret kaphatnak a családcentriikus szemléletek is, de ehhez szükség van az egyének átformálására. Eb­ben léhet komoly szerepe az egyházi és a világi szer­vezeteknek. — A szociológiai kutató­munka eredményeit hosszú ideig nem vette figyelembe az ország politikai vezeté­se. Változott d helyzet? — Ezt még mindig nem lehet egyértelműen eldönte­ni. Az biztos, hogy 1987-ig, a pártkongresszusig nem tö­rődtek ve,le. Jó példa erre a családszociológia. Amikor a családjogi törvényt 1986- ban módosították, az előké­szítésbe az Igazságügyi Mi­nisztérium szakemberein kívül bekapcsolódott a szakma is és megtette a tör­vényjavaslatot. Mégsem ezt hagyták jóvá, ugyanis az akkori MSZMP Politikai Bizöttságának asztalán telje­sen megváltoztatták a tör­vénytervezetet. Ezzel nem­csak a minisztérium, hanem a tudomány is pofont ka­pott. A választ majd az új kor­mány működésével lehet megadni. — Köszönöm a vélemé­nyét. Varga Zsolt A starthelyzet és a különbségek LOBOGÓ SÖRÉNYEK Mostanában sokszor hall­ja a szárnysuhogást. Legin­kább olyankor, ,ha fröccsös magányba süppedten üldö­gél egy eszpresszó falevél- nyi asztalánál, vagy ha el­hagyott utcákon sétál, s úgy tetszik, léptei vtísszafe- lé kopognak az időben. Csak egy pillanatra... Egy­szeresük, meglibben a feke­te kabátszárny, villan az ezüstös koponya, aztán már hallja is a rekedtes, örök­izgatott hangot: — Máris hozom a szimp­la feketét, szerkesztő úr! Abban az időben — a hatvanas évek elején — volt még szimpla, sőt kávé­ház is akadt patinás már­ványasztalokkal, újságok­kal, öblös hamutartókkal, de „feketének” már akkor is csak Tóni úr nevezte a kávét, és már akkor is csak ö nézett tisztelettel a keve­set rendelő, de annál többet irkafirkáló fiatalemberek­re. Vajon sejtette-e, hogy nem is annyira a ,születen­dő műnek” tesz jót a meg­hitt kávéházi sarok, hogy sokkal inkább a szerző ön­bizalmát erősíti az a tudat, hogy igazi kávéházban dol­gozhat, akárcsak a viták so­rán milliószor idézett szá- zadeleji példaképek, a Nagy Szerkesztő Urak? . Biztosan sejtette, isőt tudta, hiszen a hajára fél évszázad kávé­házi cigarettafüstjéből ra­kódott le a színezüst, s e- közben sok szerkesztőt ki­szolgált, sok ifjú titánt is, akik kezdetben versek, no­vellák fölött lobogtatták adys, vagy kosztolányis sö­rényüket, hogy később meg­kopott koponyával, szem­üvegesen szürküljenek el a napi tudósítások robotjában. Tóni úr bizonyára azzal is tisztában volt, hogy bár ritka az a toll, amely örök nyomot hagy a papíron, a lobogó sörényűek vala­mennyien rendíthetetlenül hiszik, hogy helyük lesz egykor a Parnasszuson... És mintha maga is bízott vol­na vendégei halhatatlansá­gában. A Jézus-arcú tárca­íróéban például, akit egy idő után önhatalmúan ki­nevezett főszerkesztőnek, a bikanyakú riporterében, akinek roppant ujjai között minduntalan eltörött a ce­ruza és másokéban is ... — mindnyájunkéban, sóhaj­tott Kujtoroghy —, akik most szerte az országban, kávéházak száműzöttjei- ként rójuk a sorokat, még mindig konokul reményked­ve, hogy írásaink között el­vétve olyan is akad majd, amely dacolni képes a mú­landósággal. Kujtoroghy mostanában sokszor gondol Tóni úrra, az öreg pincérre, aki őt el­sőként szólította szerkesztő úrnak. Szapudi András Kréta — igazgatói engedéllyel Az igazságosabb elosztásért Átfogó vizsgálat után

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom