Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-16 / 40. szám

1990. február 16., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Nagyon gyorsan múlt a rö­vid, alkonyszerű nappal. Az üvegházakhoz kellett volna még mennünk, ahol a szőlőt, paradicsomot, uborkát ter­mesztik. Sajnos ide már nem jutottunk el — csak később —, mert hullani kezdett a hódara. A tengerpart felé kanyarod­tunk, talán akad valami va­dászzsákmány is. Izlandon aki lőni, cserkészni akar, vesz a hatóságoktól egy jegyet és mehet, amerre lát. Az illetékte­len vadászatokat viszont szi­gorúan bünteük. Az ellenőr­zést a rendőrség és az állami vadőrök gyakorolják. Éppen csak elhagytuk a nagy tavat és a lávasikságot, szapora madársereg kavaro- dott az egyik sziklafalra. Csül- lők voltak. Lőjek, bíztattak. Egyet mindjárt le is durrantot- tam. Sajnos, olyan helyre esett, ahonnan lehetetlen volt lehozni. Az autó tetején egyre jobban kopogott a hódara. Mintha hentergetni kezdte volna a ködöt a szél. Autónk lassan araszolt. Hol kis patakon dö­cögtünk keresztül, hol meg az út volt lyukacsos. Aztán újra patak következett. Nem is áll­tam meg szó nélkül; miért nem látják el hidakkal e kis cserme­lyeket? — kérdeztem társaim­tól. Á — legyintettek — nem érdemes. Ebben az országban nincsenek hidak. A patakok­nak nem mély a medre és nem is iszapos. Itt sűrűn változtat­ják folyásuk irányát a vizek. Hová építsék akkor a hidat? Inkább egy se kell. A patak kanyarodjon, amerre akar, majd mi átmegyünk rajta. Nemsokára föltűnt az Atlan­ti-óceán sötét tükre. Éppen kezdődött a dagály. A hullá­mok bátran törtek a part felé, még a madarak is elnémultak. Láttam különböző színűeket és fajtájúakat, de a távolság miatt nem tudtam megkülön­böztetni egyet sem. Különösen egy nagy sziklán ültek meg­számlálhatatlanul sokan. Ki­váncsi lettem, milyen lehet, amikor ennyi madár egyszerre a levegőbe dobja magát? Oda­lőttem egy barna, kopár szikla­könyökre. A durranás után mintha az ég szakadt volna ránk. Olyan förtelmes lárma támadt, hogy túlharsogta a hullámverés zaját is. De a leve­gőbe egy fia sem rebbent föl! Láttam, nekem itt nincs keres­nivalóm. Nem félnek ezek, in­kább visszakiabálnak. Arcom­ba jeges szél vágott és szúrt a hó. Gyorsan kocsiba szálltam. Amire a fővárosba, a Hring- braut körútra értünk, már vil­lany égett mindenfelé. Nagyon rövidek ilyenkor a nappalok. Éjszakába burkolózva él ez a világ szeptembertől áprilisig. Aztán eljött a búcsú pillana­ta. Reggel nyugodt, jó éjszaka után, kipihenten ébredtem. Még nagyon sötét volt. Valami gyanús zörgésre lettem figyel­mes. A házigazdám volt. Van még idő a gép indulásáig — mondta — menjünk, s lőjek valamit. — Mi van a hóval? — kérdez­tem. Csak legyintett és bólogatva elment. Meleg tejeskávét reggeliz­tünk, s már mentünk is azo­kon az útnak nevezett ösvé­nyeken, amelyeken dicegve- döcögve lehet csak haladni. Olyan keskenyek, hogy meg kell állni, ha szembejövővel találkozik az ember. A kocsi mégis magabiztosan haladt, a legkisebb csúszást sem észlel­tem. A hó nem esett, csak a nagy köd tette számomra bi­zonytalanná a látást. Valami gejzír mellett mehettünk el, mert a földig érő ködnél fehé­rebb gőzök göngyölögtek egy­más hegyén-hátán. Egy tó partjára értünk. So­káig figyeltem a gőzölgő ta­vacskát, ahonnan ismeretlen madárhangok jöttek. A puska a kezemben volt, s csak arra vártam, hogy egyet is meglát­hassak. Ám ahogy a fény erő­södött, úgy csendesedtek el a mi madaraink is. Olyan hang­talanul oldottak kereket, szin­te nem is láttam, mikor men­tek el. Az izlandiak a fejüket csóválgatták, én meg csak bámultam, hogy mennyire raf- fináltak ezek a szárnyasok. Pedig sarki hófajdok voltak. Nyáron barna tarkás a tollúk, télen fehér. Nagyon vágytam legalább egyet puskavégre kapni. Haditervet dolgoztunk ki. Lesbe álltam a tó túlsó olda­lán, az izlandiak pedig hajtani mentek. A hó jó arasznyi volt, s én izgalomtól remegve vártam a fehér szárnyasokat, hogy csak egyet is zsákmányolhas­sak. Az idő telt, telt. Már-már azt hittem, engem ezek itt hagytak. A les unalmas volt, mert az égvilágon semmit sem láttam. Egyszer a fejem fölött süvítő gyorsasággal elszállt két madár. Lövésre nem is ma­radt időm, különben is túlsá­gosan alacsonyan repültek. Reménykedtem, talán még jönnek. Tőlem nem messze egyik tár­sam szaporán ütögette a csö- kevényes bokrokat. Már a he­lyemről is elmozdultam, ami­kor váratlanul fölrebbent az olyannyira várt madár a sűrű­ből. Színében, formájában a mi fácántyúkunkhoz hasonlí­tott, de kisebb volt. Ez már nem tudott elmenekülni; a zsákmányom lett. Fölpattan­tam a hóból: — Sikerült, sike­rült. Az indulás előtt vendéglá­tóim igazi búcsúvacsorát ren­deztek. Nem hiába tanulják már az iskolában az izlandi lányok a vendéglátást, szervi- rozást. Ezen az estén be is mutattak mindent. A brennivinek sűrű emelge- tése tetézte a hangulatot. Már jócskán éjszakát mutatott az óra, mikor mindenkinek átad­tam az agancsgyűrűket. Na­gyon meglepődtek, mert az én ajándékom ugyan nem volt nagy, de annál többet mon­dott. Még egy pohár pálinka, aztán indulás, mert Keflavik messze van. Búcsúzni kellett, mert az idő gyorsan telt. A két kisebb gyerek se feküdt le még ezen az éjszakán. Az egyiktől elbúcsúztam, a másikat nem találtam. Hol van? Kiáltottak neki. Odajött és mellém állt, aztán a kabátom zsebébe dugta kicsi kezét. Néhány koronát csúsz­tatott bele. Miért loptad oda a pénzt, te kis csibész? Szemér­mesen azt felelte, hogy a bácsi majd otthon vegyen rajta rágó­gumit a magyar gyerekeknek... S akkor a nagylány állt elém egy könyvvel. Fogadjam el em­lékbe tőle és családjától! A mellemben szokatlan görcs feszült. Szép volt ez a pár nap Izlandon, e fényét veszített decemberi napokon, de a bú­csúzás emberi tisztaságának fénye túláradt minden sötétsé­gen. 3. TEJFARMOK VIRGINIÁBAN Amikor a gép megállt New York nemzetközi repülőterén, a hátsó kijárón igyekeztem le­felé. A fogadó térrel szemben, egy épület tetejéről fürkészték az amerikai vendégvárók az érkezőket. Ahogy kókadtan lépegettem lefelé, egyszer csak a rég hallott kiáltás ütötte meg a fülemet: — Komám! Komám! Föltekintettem az épület te­raszára. A csípős amerikai szélben ott állt az én huszonöt éve nem látott barátom, ko­mám. Két karjával integetett felém, majd a kalapjával is. Találkoztunk. Erről nem kell többet írni, csak sokat kell emlékezni rá. Egy-két szóban mennyi min­denről tud szólni az ember... Szaggatott mondatokat váltot­tunk, míg elindultunk Catlett felé. Ez az a hely, ahol néhány napot pihenni fogok. Hat óra hajtásnyira van New Yorktól. Csakhogy ebből a nagy város­ból nem olyan könnyű kikeve­redni. A komám ugyan meg­szokta már az amerikai forgal­mat, mégis mindig bizonytala­nul indult vissza. Catlett Virginia államban van. A vidéken erdők, legelők és tejfarmok sorakoznak. Itt kezdtem el vad után cserkész­ni frissen váltott vadászenge­délyemmel. A jegy apróvadra — fácánra, üregi nyúlra, stb. — szólt. Nem volt nehéz Jenő segítségével hozzájutni. Az Egyesült Államokban teljesen szabad a fegyvervásárlás, a vadászjegyet pedig fajonként adják. Apróvadra külön kell kérni. A nagyvadra váltott bilé- tára rávezetik a lőhető fajták darabszámát és a vadász me­het — a rezervátumok és a déli társasági vadászterületek ki­vételével — az egész, óriási or­szágban. A vadászjegyet a szinte kötelező piros kalap mellé kell tűzni. Aztán róhatja az erdőket, mezőket a vadász, amerre csak lát. A farm körüli erdőkben kó­száltam, hogy ismerkedjek a területtel. Lankás, kisebb dombokkal ékesített vidék volt. A tejfarmerek hazája. Fe­kete-fehér foltos tehenek bá­multak rám békességben, amikor egy sebesen iramló kis patakon keresztülvágtam. Az átkelés nem ment nehezen, mert itt a környék fekete szik­lás, s a medret semmi iszap nem borította. A kis patak kristálytiszta vizén át jól lát­tam a vérvörös kavicsokat. Szikláról sziklára lépeget­tem. A komor tölgyek, fenyők alatt csípős hideg volt. Érde­kes, hogy a dombnak majd­nem a tetején is találtam ingo- ványt; amerikai vadpulykák főtörésztek benne. Ahogy a kis vízérré erősödő forrásnál vára­koztam, levegőbe dobta magát egy népes fogolycsapat. Ezt a fajt Magyarországról telepítet­ték az Egyesült Államokba, így ott magyar fogoly a neve. Ké­sőbbi vadászataimon igen sok, hazánkból elszármazott ma­dárral találkoztam. Úgy lát­szik, jól megszokták e távoli országot, s szépen szaporod­nak. Ahogy zúztam a csalitot, va­lami rossz ház tetejét vettem észre. Elhagyott farmépület volt. Emeletes faháznak ké­szült, de a legnagyobb igyeke­zettel sem tudtam az emeletre följutni, annyira elrothadt a följárója. Ahogy csöndesen lé­pegettem a homályos szobák­ban, nyikorgott az egész tákol­mány. Beszakadt mennyezet, kidőlt falrészek, töredezett ab­lakok mindenfelé. Az ajtók nyitva álltak, betenni egyet sem lehetett. Az utolsó szobá­ból létra vitt az emeletre. Kez­dett böködni a kíváncsiság, és csak nekirugaszkodtam. Az emeleten csodálkoztam igazán. Odúlakó erdei mada­rak tanyája volt itt. Ezt nem én fedeztem föl, hanem korábbi vadászok is, akik itt jártak. Kilőtt hüvelyeket is találtam. Az egyik szobában vaságy állt, s még a tollas dunnája sem rothadt el egészen á sűrű kőd­től és harmatoktól ostrdmolt erdei madárszállás rozzant emeletén. Az öreg szekrények szintén ott álltak, félig-meddig önmagukba rogyva. Lehány­ták magukról az ajtókat is, hogy megkönnyebüljenek. — Te, öreg ház! Vaksin őriz­geted rozoga kincseidet, amig odakinn fejedre nő az erdei fo­lyondár. Éveid megszámláltat- tak—az első erősebb forgószé­lig... A ház közelében irgalmatlan sűrűség nőtt. Amikor betörtem magam a vadócos remizbe, egy temetőre bukkantam. Nagy, szürke, márvány sírkövek áll­tak ott. Egyikük kimagaslott a többi közül. Rajta a rég elhalt neve: Kálvin János. Vajon hogy kerülhetett ide e nem mindennapi nevű egykori ha­zánkfia? Fákban ritka legelöfélére érkeztem. Alig léptem kettőt, az egyik fán valami piros vil­lant. Madár volt, s máris tova­röppent. Utánaeredtem. Hogy miféle, nem tudtam megállapí­tani, mert olyan közel sosem engedett magához. Néha ráfog­tam a puskát, de a távolság túlságosan nagy volt, s nem mertem a lövést megkockáz­tatni. Csak loholtam utána vakon, kicsit sem nézve a lá­bam elé. Nagy csatározó ked­vemet azonban hirtelen elvette egy pokolian erős ütés, ami a térdemen ért. Visszaugrottam, s mindjárt fölismertem az ellenséget egy kifeszített drótszálban. A vil­lanypásztor volt. A fene a nyo­morult anyádat! — tapogattam sajgó térdem. De hol a madár? Hosszan kémleltem, hová tűnhetett? Óvatosan indultam tovább, mert a térdemben még élesen éreztem a villanypásztor osto­rának helyét. A dróton túl szélsebes kugli­golyóként menekült előlem egy üregi nyúl. Lőttem én dup­lát is, de hiába. Fürgén eltűnt egy széltől kitekert tölgyfa tö­vében. Csak bámultam, hogy tud ez futni. E kis tüneményes állatokon lehet jó lögyakorla- tokat végezni. Aki ezekből minden másodikat eltalálja, az már mehet fácánkakasra is. A tűzpiros madarat szeret­tem volna még egyszer látni. Már azzal is kiegyeztem volna, ha csak megpillanthatom. S akkor egészen közel, egy lomb­talan fára lebbent. Ott erősen kihúzta magát, s felém nézett. Szinte csodának láttam. Aztán máris írhattam lőjegyzékem- be: 1968. USA. Virginia. 1. Kardinasis XII. 6. Nagyon bol­dog voltam az Amerika földjén elsőnek lőtt vadammal. A tehenek megint engem bámultak, de szó nélkül ele­resztettek. Ahol a madaram leesett, bőven termő fa állt. Ennek a gyümölcsét ízlelgette utolsó perceiben a piros tollú. Ebből a gyümölcsből én is szedtem. Külsőre a mi naspo­lyánkhoz hasonlított, csak az ize volt émelygősen édes. Hazatérve megmutattam Jenőnek a zsákmányt és a gyümölcsöt. Barátom jó étvág­gyal kezdte fogyasztani az amerikai naspolyát. Munkám sikerére megkínált egy pohár kaliforniai borral, ami — mi­nek tagadnám? — nagyon jól esett. Hogyan is szokott ez lenni? Egyik pohár után jött a másik és kellemes baráti vigalmak között adtuk a múltnak de­cember hatodikát. Reggelre az erdő melletti kis tó tükre megmerevedett, és a sebes patak szélében jeges fe­hérség született. A patakon túl az erdő fekete volt és néma. Barátom nagy üdvrivalgással köszönt jó reggelt: — Előbb kellett volna jön­nöd! Itt volt egy nagy sas. Éj­szaka megboij azott a tehén és a magzatburkot vitte el. — A fenyvesbe, vagy a töl­gyesbe szállt? — Nem tudom. Keressük meg, én is megyek. Nagyon ráérősen ihdultunk útnak, hiszen senki sem szab­ta meg az iramot. Jó negyedó­rája bolyongtunk már, amikor barátom megállt egy tisztáson. Kacsintott és azt mondta: — Reggel telefonáltak De- troitból. — És? — kaptam föl gyorsan a fejem. — Garantálják a medvét. Holnapután, az esti repülő­géppel várnak. Hej, de megörültem a jó hír­nek. Medvevadászatra me­gyek, garantálják! Mindig is erre vágytam. Boldogan fütyö- részve jártam a sűrűt, hogy valahogy eltöltsem a napot. Az erdöszélen sövényekkel keresztbe-hosszába szabdalt területre értünk. Egyik felén vöröstarka húsmarhák anda- logtak, a másikon fekete-fehé­rek — mint élő tej csarnokok — tépegették a száraz gyöpöt. Távolról kiabálás hangjait so­dorta felénk a szél. Egy farmról jött a hang. Közelebb érve ugyanaz a kép fogadott, mint gyermekkorom ürgeöntései­nél. Nagy hadonászva magya­rázták, hogy a lyukba az imént surrant be az amerikai büzgö- rény. Váladékának szaga szin­te elviselhetetlen. Ök kiöntik — magyarázták—mi meg kap­juk puskavégre. Az erdő felőli részhez álltunk és vártuk, milyen lesz az ame­rikai görényöntés? Hát nem mondom, valódi amerikaira sikerült. Botos, puskás embe­rek álltak lesbe, kezdődhetett az ostrom. Egyikük folyadékot öntött a lyukba, majd gyufát rántott. A következő percben majd hanyatt estem, olyan sárga láng lobbant a levegőbe. Kormos füst gomolygott a nyo­mában. Ezek benzint öntöttek a lyukba! Hohó, ez nem valami sportszerű. A szívós görény is így gondolhatta. Kiugrott, és lobogó bundával nem az erdő, hanem a farm nagypajtája felé tartott. A rengeteg széna felé. Kár, hogy senki nem vette film­re azt a kétségbeesett futást, amit valamennyien rendez­tünk. A lángoló bundájú görény futott elől, utána öt ember bo­tokkal. A puskának semmi hasznát nem vettük. Már lát­tam magam előtt a katasztró­fát, a nagy pajtából előtörő fé­nyes lángokat, a szerencsétlen állat bosszúját. Közülünk ki­tört egy fiatal farmer és a gö­rény előnye egyre fogyott. De a pajta sem volt már messze. Na — szakadt föl bennem a jóslat — ezután már szaladhatsz, inkább a tűzoltókért kellene menni. A farmer csak nem hagyta, és gyorsan fogyott köz­tük a távolság. Hogy a hátát perzselő tűztöl gyengülhetett-e a görény tájé­kozódási ösztöne, nem tudom. A pajta ajtajánál megtorpant, és nem találta meg rajta a rést. Üldözője ekkor érte utol egy nagy bottal... Szegény pára, félig-meddig megsülve kapta az ütéseket és a cifra átkokat. Sürgős mehetnékem tá­madt. Az állat utolsókat rúgva, kiengedte bűzmirigyének vála­dékát. A förtelmes szagtól úgy rebbentünk szét, mintha grá­nát csapott volna közénk. Tá­vol a farmtól, az erdő szélén ültünk le barátommal egy nagy tönkre. Még mindig érez­tem a szerencsétlen görény szagát. Az idő friss volt, a hőmérő fagypont körül állhatott. Szür­ke felhők vonultak mindenfe­lé. Csak nem hoz rossz időt a holnap? Meg is kérdeztem ba­rátomat: — Mi történik, ha erős hava­zás miatt leállnak a repülőgé­pek? — Itt olyan havazás ritkán van. A farmon közben elcsitult a harci zaj. A ház gazdája ma­kacsul felénk integetett. Nem állhattunk ellen az invitálás­nak. A bejáratnál már ott topo­gott a többi,,görényvadász”. — Jöjjenek be egy kicsit! — intett a farmer. N Ez a farm szegényesebb volt, mint a másik, ahol én vendé­geskedtem. A gazdasági épüle­tek is kisebbnek, öregebbnek látszottak. Szorgalmas, öreg amerikainak láttam a gazdát, mélyen barázdált arcát sörtés, fehér haj keretezte. Egy üveg whisky-t tett az asztalra, s nagy poharakból kínálgatott bennünket. Meg­kérdeztem tőle, hol van a csa­ládja? — Á, család. Elmentek... A gyerekek hivatalnokok, ipari emberek lettek. A feleségem a másik farmon kínlódik. Nem neki való, de ő meg akarja mu­tatni, mit tud. Még egyszer teletöltötte a poharakat. Ittunk, s csende­sen beszélni kezdett. — Volt nekem itt, az eresz alatt egy pár fecském. Évek óta mindig visszajöttek. Megsze­rettem őket. Hajnalonként a csicsergésük ébresztett, este ők altattak el. Magányos em­ber vagyok. A társtalanságo- mat enyhítették. Az egyik ta­vaszon is megérkeztek, nagy vigalom lett a fészek táján. Nem sokkal később a sze­mem láttára kapta el a macska az egyiket. Na, most vége az én fecskéimnek. Mihez kezd ez egyedül? Hallgatásba temet­kezett, sokáig nem hallottam a csicsergését. Egyik délután nagy örömmel, kettőt fedeztem föl az ágon. Ajövevény olykor a fészekbe is betelepült. Vidá­man éltek, mint korábban. Aztán észrevettem; mintha nem húzódnának egymáshoz annyira közel. A hangjuk is megváltozott. Ha az egyik a fészekben ült, a másik az ágra szállt. Ha az egyik csicsergett, a másik elrepült. Más fecskecsaládoknál a költés után nagy volt az élet, ezeknél meg mélyült a viszály. Egyre ingerültebben pörleked- tek egymással. Egyik sem akarta a másikat a fészekre engedni. Később új fészket kezdtek építeni. Kettőt is. A régi fészek mellé az egyik, a másik oldalra a másik rakta a magáét. De akkor sem lett bé­kesség, egész nap folyt a huza­vona. Majd rendre tanítom én ezeket! Mit gondolnak, mit tet­tem? Vállat vontam. — Mindkét fészket újra le­vertem. Itt nem fogtok örökké pörlekedni! Inkább menjetek a lenébe. Ne higgye, hogy elmen­tek. Újra a régi fészekre száll­tak, de már békében. Nem volt hová hívogatni. egymást, hol szépen, hol csúnyán, gyere ide te, én nem megyek, gyere in­kább te és így tovább. Megelé­gedtek egy fészekkel is, ami sosem egynek való... (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom