Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-02 / 28. szám

1990. február 2., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 A rendőrök elporzottak. Én sem tétlenkedtem. Már pirkadt, egyre veszélyesebb volt az ut­cán járni. Tudtam, hol van a börtön, és hamar rájöttem, hogyan jutok oda a legrövidebb úton. De így is majdnem elkés­tem. Beálltam egy üres telekre, amelyen ócska lakókocsik és autóroncsok álltak. Erre kell jönniük. A kerítés mögé húzód­tam. Parettit hiába tartóztatják le, a megvesztegetett bírák úgyis kiengedik. A hamis ta­núk, a jól fizetett ügyvédek egész hada nyüzsög majd, hogy — mint már annyiszor — ismét a tévékamerákba moso­lyogva lépjen ki a bíróság épü­letéből — és folytassa, amit eddig is csinált. Legalább hat­van ember életét oltották ki eddig az emberei, sőt ő maga személyesen is ügyködött több esetben. A rendőrautók konvoja égő lámpákkal jött. A sarkon fékez­ni kényszerültek, és én éppen ott álltam. Beleolvadva sötét ruhámmal a kerítés és a fal közé. Nem tudhattam, melyik kocsiban van Paretti, és nem akartam hibázni. Ezért a hang- tompítósból belelőttem az első rendőrautó szélvédőjébe. Az darabokra pattant, a kocsi ke­resztbe fordult az utcán. A kon­voj megállt. Meglapultam és ki­lestem. A négy autó közül há­romból — az elsőből, a máso­dikból és a negyedikből — csak rendőrök ugrottak elő. De a harmadik hátsó ajtaján egy civil nézett ki. Megismertem Binner kapitányt a fotókról, melyeket a múlt héten mutattak nekem valahol. Szóval személyesen viszi a nevezetes foglyot a bör­tönbe? Csak egy homályos árnyat láttam a kocsi közepén. De az összevissza forgolódó rendőrautók egyike rávetítette fényszóróját... Igen, ez Paretti. Kétszer lőttem, a biztonság kedvéért, aztán már rohantam is. Az hiszem, jól eltaláltam Parettit, ebből alighanem te­metés lesz. Maffiatemetés... Vágtattam, mint egy őrült. Nem hiába edzettem annyit az utób­bi hónapokban, futottam be a lakókocsik közé. A rendőrök is lőttek, meglehetősen vaktá­ban. Mire tájékozódtak, hol le­hetek és átvetették magukat a kerítésen, a lakókocsik között futottam. Majd a roncsautók következtek. Egyszerűen bele­bújtam az egyikbe. Ott rohan- gásztak körülöttem, de nem voltak kutyáik. Egyetlen árva zseblámpa fényénél aligha lel­hettek rám. Eltelt vagy negyed­óra, közben hallottam, hogy szirénázva jött egy mentőautó is. Végre sürü káromkodások közepette arra a belátásra ju­tottak, hogy már biztosan túl vagyok árkon-bokron. Elmen­tek. * * * Amikor beléptem a sötét szo­bába, Clara aludt. Egy percig hallgattam egyenletes léleg­zetvételét. Valamit megérez- hetett álmában is, mert hirtelen felriadt: — Itt van... Anton? — Itt—feleltem, és leültem a székre. Sötét árny lehettem. Odakünn már virradt. Szürke négyszög lett az ablak. Clara közelsége most nem csábított. Nehéz éjszaka volt mögöttem. — Van felesége? — kérdez­te a lány. — Volt—feleltem. Nem sze­retem a sok beszédet. — Elvált? — Megölték — mondtam. — Az olyanok, mint Paretti vagy Hamson. — De nem azok?—kérdezte egy kis idő múlva, már más hangon. — Nem pont ezek. Ilyenfé­lék. Mindenfelé sokan vannak — mondtam, majd némi tűnő­dés után hozzátettem: — Bár mától kezdve azért keveseb­ben. Értette és hallgatott. Talán félt is. Aztán ledobtam a zakót és felálltam: — Aludjon csak tovább. Me­gyek őrködni. * * * Kilenc harminckor Clara megállt a küszöbön és ő rám­nézett: — Meggondolta a dolgot? Tényleg magával visz? — Persze. Ha maga is úgy akarja—mormoltam. A fenébe is, nem szabad meghatódni, meg ilyesmi. Az államhoz nyúl­tam, borostás volt, pedig ren­desen megborotválkoztam. Az ingem is tiszta, a ruhám is egészen más, mint a tegnapi. Ezt is itthagyták nekem a lakás­ban azok, akik utamat előké­szítették. — Vegyen két jegyet első osztályra, aztán szálljon fel a vonatra, majd jövök én is. Még hosszan nézett a nagy zöld szemével. Biztatóan bólin­tottam, végre elindult. Kivártam még tizenöt percet. Az állomás itt van két utcával odébb, és pontban tízkor áll meg Erding- ben a gyors, a tegnapi vonat jön ilyenkor visszafelé, a fővá­ros felé tart. A város azóta biz­tosan az újságok első oldalára került. Háromnegyed tízkor lassan kiléptem az utcára. Alig volt ott valaki. A belváros felé haladva azonban egyre nagyobb volt a forgalom. Autók és gyalogo­sok, rendőrök, még újságírók is nyüzsögtek, no, ezek biztosan nem idevalósiak voltak. Egy tévéskocsit is láttam. Sikerült mindenütt elmennem a csopor­tosuló emberek háta mögött. A világért sem siettem. Az lenne csak a feltűnő. Öt perc sem volt a vonat ér­kezéséig, amikor megkerültem a főteret. Láttam a hotelt, az Útonálló kocsmát. Mindenfelé sokan voltak, az én arcomba is belenéztek többen. Világos öl­tönyöm volt, semmi fegyver, semmi táska. A sarkon vettem egy újságot, rápillantottam a címoldalra: FŐVÁROSI GENGSZTER­BANDÁK HARCA! PARETTI ÉS HAMSON LESZÁMOLTAK EGYMÁS­SAL! NYOLC HALOTT, TIZEN­EGY SEBESÜLT! MINDKÉT GENGSZTERVE­ZÉR ELESETT! Még fütyörészni is volt ked­vem. Vége egy fejezetnek, gondoltam. Egy munkának... Az állomás halijába lépve hallottam, hogy most érkezik a vonat. Éppen bemondta a hangszóró is. — Hová, hová olyan sietve? — kérdezte egy ismerős hang álnyájaskodva. Binner rendőrkapitány állt ott, legalább két járőrnyi egyen­ruhás fickó közepette. Sejthet­tem volna, hogy kiszúrja az egyetlen idegent. Bár most sokan csődültek ide Crding- be... Vérszagra gyűlnek a sa­kálok is. — Nekem szólt? — érdek­lődtem hűvösen és nagyon másféle hangon, mint amelyen éjszakai csevegéseink lezajlot­tak. Meg kellett zavarnom a kapitány magabiztosságát. Nem szabad azt hinnie, hogy jó fogást csinált. Egy percig se legyenek ilyen illúziói. Ő azonban vigyorgott. Akko­ra volt, mint én, csak véko­nyabb. Szemlátomást úgy érezte, elkapta az éjszakai események egyik főkorifeusát. — Magának, magának! — odajött, és megállt velem szemben — Hogy hívják? — Ön még nem mutatkozott be — mondtam. — Azonkívül megérkezett a vonatom, ne tartson fel. — A rendőrkapitány vagyok! — ordította hirtelen. Úgy elbő- dült, mint egy bölény. Vörös volt a feje. — Maga meg Traun, a bérgyilkos! — Ne sértegessen kolléga— mondtam halkan. A' rendőrök közelebb jöttek. Binner válla fölött láttam, hogy beáll a vörös mozdony és a kék szerelvény. Clara bizonyára most igyekszik felszállni. — Kolléga? — nyelt egyet. — Itt az igazolványom—vet­tem elő a kis lapot, és felmutat­tam. Utána kapott, mohón, nem lehettek kétségei a bele­vasalt fénykép miatt sem, az­tán tovább olvasta és megsem­misült. Valósággal összeom­lott. Valamit makogott, hogy tévedés... — Raul Vincent Grant őr­nagy vagyok — mondtam. — Különleges megbízatást telje­sítek. Akarja látni a nyílt paran­csot? A fejét rázta, és annyira ma­gába roskadt, hogy kedvem lett volna megvigasztalni. De nem volt idő ilyesmire. A peronon dübörgött a vonat, a hangszó­rókban bemondták az indulást. Elsiettem a rendőrök mellett, ki a peronra. A vonat már moz­gásban volt, amikor felléptem az egyik vagon lépcsőjére. Visszanéztem. Binner és em­berei ott álltak, utánam néztek. Még mindig döbbenet ültasze- mükben. — Ne feledje Tulski és Merx fegyelmi ügyét! — kiáltottam. Binner dühösen csapott a leve­gőbe. Most értette csak meg, hogy... De nem szólhatott, tudta jól. Mire visszamegy a kapitány­ságra, már várni fogja egy uta­sítás: hallgasson a történtek­ről. Hallgasson élete végéig, különben... ő is sorra kerülhet. Mert mi nem tréfálunk. Magam előtt láttam barátom, Tullier ezredes arcát. Nála komorabb embert nem ismerek. Ő találta ki ezt az akciót is. Nem én va­gyok az egyetlen rendőrtiszt, aki a különleges osztagban dol­gozik. Senki sem tudja, hányán vagyunk, én sem. Időnként jön Tullier, elmondja, mit kell ten­nem. „Raul, te vagy a legjobb emberem... Csináld meg, kér­lek.” Mindig ilyen szépen fogal­maz. És a végén rá is beszéi engem. Elmeséli, melyik város­ban garázdálkodnak olyan banditák, akikre sphasem lehet rábizonyítani semmit. Kábító­szercsempészek, fegyverke­reskedők, kerítők, emberrab­lók, maffiózók. Ami nem sikerül egyetlen bíróságnak sem, az sikerül „Anton Traunnak”, va­gyis Raul Vincent Grant őrna­gynak. — De jó, hogy itt van — mondta Clara. — Láttam, hogy a rendőrök majdnem tiszteleg­tek magának. Szóval, mégsem bérgyilkos.,.? — Nem — feleltem mo­solyogva, és nem hazudtam. Én csak különleges megbíza­tásokat teljesitek. Nem ezért kapom a fizetésemet. A lány boldog mosollyal nézett rám. Fél karral magamhoz öleltem. Az ablaknál álltunk, odakünn napfényes búzamezőn táncolt a tavaszi szél. — Ha úgy aka­rod, együtt maradunk. Csak meg kell szoknod, hogy időn­ként eltűnök pár napra. Tudod, ilyenkor... hív a kötelesség. — Tudom, szívem. Mindig várni fogok rád — felelte, és vállamra hajtotta a fejét. , (VEGE) Leszámolás TÉKA

Next

/
Oldalképek
Tartalom