Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-02 / 28. szám
1990. február 2., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 A rendőrök elporzottak. Én sem tétlenkedtem. Már pirkadt, egyre veszélyesebb volt az utcán járni. Tudtam, hol van a börtön, és hamar rájöttem, hogyan jutok oda a legrövidebb úton. De így is majdnem elkéstem. Beálltam egy üres telekre, amelyen ócska lakókocsik és autóroncsok álltak. Erre kell jönniük. A kerítés mögé húzódtam. Parettit hiába tartóztatják le, a megvesztegetett bírák úgyis kiengedik. A hamis tanúk, a jól fizetett ügyvédek egész hada nyüzsög majd, hogy — mint már annyiszor — ismét a tévékamerákba mosolyogva lépjen ki a bíróság épületéből — és folytassa, amit eddig is csinált. Legalább hatvan ember életét oltották ki eddig az emberei, sőt ő maga személyesen is ügyködött több esetben. A rendőrautók konvoja égő lámpákkal jött. A sarkon fékezni kényszerültek, és én éppen ott álltam. Beleolvadva sötét ruhámmal a kerítés és a fal közé. Nem tudhattam, melyik kocsiban van Paretti, és nem akartam hibázni. Ezért a hang- tompítósból belelőttem az első rendőrautó szélvédőjébe. Az darabokra pattant, a kocsi keresztbe fordult az utcán. A konvoj megállt. Meglapultam és kilestem. A négy autó közül háromból — az elsőből, a másodikból és a negyedikből — csak rendőrök ugrottak elő. De a harmadik hátsó ajtaján egy civil nézett ki. Megismertem Binner kapitányt a fotókról, melyeket a múlt héten mutattak nekem valahol. Szóval személyesen viszi a nevezetes foglyot a börtönbe? Csak egy homályos árnyat láttam a kocsi közepén. De az összevissza forgolódó rendőrautók egyike rávetítette fényszóróját... Igen, ez Paretti. Kétszer lőttem, a biztonság kedvéért, aztán már rohantam is. Az hiszem, jól eltaláltam Parettit, ebből alighanem temetés lesz. Maffiatemetés... Vágtattam, mint egy őrült. Nem hiába edzettem annyit az utóbbi hónapokban, futottam be a lakókocsik közé. A rendőrök is lőttek, meglehetősen vaktában. Mire tájékozódtak, hol lehetek és átvetették magukat a kerítésen, a lakókocsik között futottam. Majd a roncsautók következtek. Egyszerűen belebújtam az egyikbe. Ott rohan- gásztak körülöttem, de nem voltak kutyáik. Egyetlen árva zseblámpa fényénél aligha lelhettek rám. Eltelt vagy negyedóra, közben hallottam, hogy szirénázva jött egy mentőautó is. Végre sürü káromkodások közepette arra a belátásra jutottak, hogy már biztosan túl vagyok árkon-bokron. Elmentek. * * * Amikor beléptem a sötét szobába, Clara aludt. Egy percig hallgattam egyenletes lélegzetvételét. Valamit megérez- hetett álmában is, mert hirtelen felriadt: — Itt van... Anton? — Itt—feleltem, és leültem a székre. Sötét árny lehettem. Odakünn már virradt. Szürke négyszög lett az ablak. Clara közelsége most nem csábított. Nehéz éjszaka volt mögöttem. — Van felesége? — kérdezte a lány. — Volt—feleltem. Nem szeretem a sok beszédet. — Elvált? — Megölték — mondtam. — Az olyanok, mint Paretti vagy Hamson. — De nem azok?—kérdezte egy kis idő múlva, már más hangon. — Nem pont ezek. Ilyenfélék. Mindenfelé sokan vannak — mondtam, majd némi tűnődés után hozzátettem: — Bár mától kezdve azért kevesebben. Értette és hallgatott. Talán félt is. Aztán ledobtam a zakót és felálltam: — Aludjon csak tovább. Megyek őrködni. * * * Kilenc harminckor Clara megállt a küszöbön és ő rámnézett: — Meggondolta a dolgot? Tényleg magával visz? — Persze. Ha maga is úgy akarja—mormoltam. A fenébe is, nem szabad meghatódni, meg ilyesmi. Az államhoz nyúltam, borostás volt, pedig rendesen megborotválkoztam. Az ingem is tiszta, a ruhám is egészen más, mint a tegnapi. Ezt is itthagyták nekem a lakásban azok, akik utamat előkészítették. — Vegyen két jegyet első osztályra, aztán szálljon fel a vonatra, majd jövök én is. Még hosszan nézett a nagy zöld szemével. Biztatóan bólintottam, végre elindult. Kivártam még tizenöt percet. Az állomás itt van két utcával odébb, és pontban tízkor áll meg Erding- ben a gyors, a tegnapi vonat jön ilyenkor visszafelé, a főváros felé tart. A város azóta biztosan az újságok első oldalára került. Háromnegyed tízkor lassan kiléptem az utcára. Alig volt ott valaki. A belváros felé haladva azonban egyre nagyobb volt a forgalom. Autók és gyalogosok, rendőrök, még újságírók is nyüzsögtek, no, ezek biztosan nem idevalósiak voltak. Egy tévéskocsit is láttam. Sikerült mindenütt elmennem a csoportosuló emberek háta mögött. A világért sem siettem. Az lenne csak a feltűnő. Öt perc sem volt a vonat érkezéséig, amikor megkerültem a főteret. Láttam a hotelt, az Útonálló kocsmát. Mindenfelé sokan voltak, az én arcomba is belenéztek többen. Világos öltönyöm volt, semmi fegyver, semmi táska. A sarkon vettem egy újságot, rápillantottam a címoldalra: FŐVÁROSI GENGSZTERBANDÁK HARCA! PARETTI ÉS HAMSON LESZÁMOLTAK EGYMÁSSAL! NYOLC HALOTT, TIZENEGY SEBESÜLT! MINDKÉT GENGSZTERVEZÉR ELESETT! Még fütyörészni is volt kedvem. Vége egy fejezetnek, gondoltam. Egy munkának... Az állomás halijába lépve hallottam, hogy most érkezik a vonat. Éppen bemondta a hangszóró is. — Hová, hová olyan sietve? — kérdezte egy ismerős hang álnyájaskodva. Binner rendőrkapitány állt ott, legalább két járőrnyi egyenruhás fickó közepette. Sejthettem volna, hogy kiszúrja az egyetlen idegent. Bár most sokan csődültek ide Crding- be... Vérszagra gyűlnek a sakálok is. — Nekem szólt? — érdeklődtem hűvösen és nagyon másféle hangon, mint amelyen éjszakai csevegéseink lezajlottak. Meg kellett zavarnom a kapitány magabiztosságát. Nem szabad azt hinnie, hogy jó fogást csinált. Egy percig se legyenek ilyen illúziói. Ő azonban vigyorgott. Akkora volt, mint én, csak vékonyabb. Szemlátomást úgy érezte, elkapta az éjszakai események egyik főkorifeusát. — Magának, magának! — odajött, és megállt velem szemben — Hogy hívják? — Ön még nem mutatkozott be — mondtam. — Azonkívül megérkezett a vonatom, ne tartson fel. — A rendőrkapitány vagyok! — ordította hirtelen. Úgy elbő- dült, mint egy bölény. Vörös volt a feje. — Maga meg Traun, a bérgyilkos! — Ne sértegessen kolléga— mondtam halkan. A' rendőrök közelebb jöttek. Binner válla fölött láttam, hogy beáll a vörös mozdony és a kék szerelvény. Clara bizonyára most igyekszik felszállni. — Kolléga? — nyelt egyet. — Itt az igazolványom—vettem elő a kis lapot, és felmutattam. Utána kapott, mohón, nem lehettek kétségei a belevasalt fénykép miatt sem, aztán tovább olvasta és megsemmisült. Valósággal összeomlott. Valamit makogott, hogy tévedés... — Raul Vincent Grant őrnagy vagyok — mondtam. — Különleges megbízatást teljesítek. Akarja látni a nyílt parancsot? A fejét rázta, és annyira magába roskadt, hogy kedvem lett volna megvigasztalni. De nem volt idő ilyesmire. A peronon dübörgött a vonat, a hangszórókban bemondták az indulást. Elsiettem a rendőrök mellett, ki a peronra. A vonat már mozgásban volt, amikor felléptem az egyik vagon lépcsőjére. Visszanéztem. Binner és emberei ott álltak, utánam néztek. Még mindig döbbenet ültasze- mükben. — Ne feledje Tulski és Merx fegyelmi ügyét! — kiáltottam. Binner dühösen csapott a levegőbe. Most értette csak meg, hogy... De nem szólhatott, tudta jól. Mire visszamegy a kapitányságra, már várni fogja egy utasítás: hallgasson a történtekről. Hallgasson élete végéig, különben... ő is sorra kerülhet. Mert mi nem tréfálunk. Magam előtt láttam barátom, Tullier ezredes arcát. Nála komorabb embert nem ismerek. Ő találta ki ezt az akciót is. Nem én vagyok az egyetlen rendőrtiszt, aki a különleges osztagban dolgozik. Senki sem tudja, hányán vagyunk, én sem. Időnként jön Tullier, elmondja, mit kell tennem. „Raul, te vagy a legjobb emberem... Csináld meg, kérlek.” Mindig ilyen szépen fogalmaz. És a végén rá is beszéi engem. Elmeséli, melyik városban garázdálkodnak olyan banditák, akikre sphasem lehet rábizonyítani semmit. Kábítószercsempészek, fegyverkereskedők, kerítők, emberrablók, maffiózók. Ami nem sikerül egyetlen bíróságnak sem, az sikerül „Anton Traunnak”, vagyis Raul Vincent Grant őrnagynak. — De jó, hogy itt van — mondta Clara. — Láttam, hogy a rendőrök majdnem tisztelegtek magának. Szóval, mégsem bérgyilkos.,.? — Nem — feleltem mosolyogva, és nem hazudtam. Én csak különleges megbízatásokat teljesitek. Nem ezért kapom a fizetésemet. A lány boldog mosollyal nézett rám. Fél karral magamhoz öleltem. Az ablaknál álltunk, odakünn napfényes búzamezőn táncolt a tavaszi szél. — Ha úgy akarod, együtt maradunk. Csak meg kell szoknod, hogy időnként eltűnök pár napra. Tudod, ilyenkor... hív a kötelesség. — Tudom, szívem. Mindig várni fogok rád — felelte, és vállamra hajtotta a fejét. , (VEGE) Leszámolás TÉKA
