Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-12 / 36. szám
1990. február 12., hétfő SOMOGYI NÉPLAP 5 Á hitközség utolsó mestere (2.) r TISZTES POLGÁRI NÍVÓN — Anyám óvónő volt Siófokon. a gyerekek, akik hozzá jártak, 80—90 év körüliek lehetnek, legalábbis, ha él valaki közülük. Ezenkívül polgárit végző magántanulókat készített fel a füredi vizsgákra (Siófokon akkor még nem volt polgári), évente hat-hét tanítvánnyal foglalkozott. Szépen zongorázott, s ami a legfontosabb: kifogyhatatlan élet- és akaraterővel, fantasztikus szervezőkészséggel, s a lehetetlent nem ismerő küzdőképességgel megáldott teremtés volt. Ma is valahogy hihetetlennek tetszik, hogy 56 éves korában el tudták pusztítani.) Sámuel nagypapa az új házasoknak egy vegyeskereskedést (trafikengedéllyel) és lakást adott. (Mellesleg: az egyiik nagyné- ném ugyancsak üzletet és lakást, a másik — mert a férje üveges mester volt — műhelyt és szintén lakást kapott hozományul.) Apám valamiféle emigrációként fogta fel siófoki életét, arcára kiült a sértődöttség, úgy vélte, szerencsétlen csillagzat alatt született, ezért nem sikerült neki semmi. Sajnos, én is örököltem tőle ezt a „rögeszmémet”, talán azért is hagytam ki az életem során néhány nagy (vagy nagynak vélt?) lehetőséget. Ennek ellenére korrektül végezte munkáját az üzletben, családfői hitele és tekintélye csorbíthatatlan volt, csak éppen semminek sem tulajdonított jelentőségeit, egy kis túlzással azt mondhatnám: előkelő idegenként élt köztünk. Anyám viszont Sámuel nagypapa természetét örökölte, ő volt a család „motorja”, ha valamit a fejébe vett, addig nem volt nyugovása, amíg érvényt nem szerzett elgondolásának. Apám szűkszavú volt, mindössze két ember akadt Siófokon, akivel néha elbeszélgetett, anyám meg kifejezetten „nagyszájú” sokat beszélő asszony volt, aki mellesleg mindenütt és mindenkivel megtalálta a kellő hangnemet és témát, iett légyen a beszélgetőpartnere országos hírű akadémikus, vagy valamelyik falusi kofa a piacon. A vegyeskereskedésben cukorkát, könyvet, dohányárut kínáltak a vevőknek, s anyám kijárta az újságbizo- mányosságot is, mert az utóbbi, különösen nyáron, jó jövedelmet hozott. A családunk afféle tisztes polgári nívón élt, nem tartoztunk a_ gazdagok közé (igazán giaz-' dag család nem is volt több háromnál Siófokon), de mindenünk megvolt, s a „békeidőben” (tehát a megkülönböztető törvényekig) cselédlányt is tarthattunk. 1924-ben született Budapesten, de miként mondja, „csupán megszületni ment a fővárosba”, mert „aki adott magára” az a „Weisz Alizban”, illetve a zsidókórházban született meg. A körültekintő óvatosság annál is inkább indokolt volt, mert az anya — mint már említettük — nem volt már fiatal. A kisfiú — természetesen a család szemefénye — mindent megkapott ahhoz, hogy testileg és szellemileg harmonikusan fejlődjék, de nem kényeztették el. Sőt! Édesanyja, a képzett óvónő időnként túlzásba is vitte a szigorúságot, különösen ha úgy gondolta, hogy a fia nem törekszik eléggé az anyai elképzelések megvalósítására. Ilyenkor gyorsan eljárt a keze, s nem egyszer az apának kellett közbeszólnia, hogy „ugyan hagyja már azt a gyereket”. Ezt rendszerint németül mondta, és magázta az asszonyt, ugyanis a házaspár magázó- dott („néha még engem is magázott az apám”, jegyzi meg Feri bácsi.) Egyébként szép gyerekkora volt, érezhette, hogy óvó szeretet veszi körül. Kedvelte az ünnepeket, s hamar megtanulta, hogy az Engesztelés napján, a „hosszúnapon” böjtölni kell: a felnőttek ilyenkor még vizet sem isznak, és cigarettára sem gyújtanak. Tudta, hogy a Húsvét az egyiptomi rabságból való szabadulás ünnepe: s ilyenkor nyolc napig más tányérból eszik, más pohárból iszik, mint az év többi napján, mert az egész háztartásban a kizárólag erre az alkalomra tartott kellékeket használják, a fazéktól a kis- kanálig. A szentélyben egy üveg olajat találtak, ami csupán egy napra lett volna elég, ők azonban nyolc napig égették a mécset, mert így akarta az Űr. E nyolc nap emlékezetére gyújtották meg a nyolcágú menóra gyertyáit. Deutschék vallásosak voltak, de — miként a siófoki zsidók általában — nem ortodox, hanem neológ módon. — Miután négyéves koromban könnyedén megtanultam olvasni, írni, számolni, anyám így okoskodott, ha netán az ő természetét is örököltem volna, akkor nekem minimum jogi diplomát kell majd szereznem. Később, a bécsi diplomataképző intézmény hírére megváltoztatta a tervét: miért ne lehetne az ő éles- eszű fiából diplomata? A követelmény: három nyáron át cseregyerek voltaim Graziban, hogy a német nyelvet kellően elsajátítsam. Mint említettem, a negyedik osztályt a katolikus iskolában végeztem, majd egy évig polgáriba jártam. Ekkor anyám úgy döntött, hogy tanulmányaimat a budapesti zsidó gimnáziumban folytatom, ezért különbözetit kellett tennem. Magyarból és mennyiségtanból vizsgáztam, feltehetően jó eredménnyel (anyám sokat foglalkozott velem), mert a későbbi osztályfőnököm, Kertész tanár úr, azzal a javaslattal állt elő, hogy magához venne kosztos diáknak. Mi már akkorra megegyeztünk a Vas-családdal, hogy 120 pengő havi ellátmányért náluk fogok lakni, 17 ország 391 küldöttje kép- az Aréna úton. A Vasék nyaranta Siófokon tartózkodtak, a két hozzám hasonló korú fiúkkal jó barátként hancúroztuk végig a balatoni vakációt, s én alig vártam, hogy megint együtt legyünk. Már be is költöztem, amikor Kertész tanár úr megismételte anyámnak a javaslatát. „Mi szegények vagyunk, nem tudunk any- nyit fizetni, mint a tanár úr kosztos diákjai.” felelte anyám. Ketten laktak nála, fejenként 200 pengőért. „(Mennyi Vaséknál a tartásdíj?” kérdezte az osztályfőnököm. „120 pengő”. „Akkor jöjjön a gyerek 110-ért”, mondta Kertész tanár úr, aki főként a velem egykorú fia miatt akarta, hogy náluk lakjak. A fia tanulmányi eredményével ugyanis nem volt elégedett, s azt remélte, hogy én majd jó hatással leszek rá. Anyám, mint mindig, most is gyorsan döntött. „Rendben van” (mégis csak az osztályfőnök úr akarja), s én szomorú szívvel váltam meg Vasúktól. (Folytatjuk.) Szapudi András Űj épületbe költözött a marcali zeneiskola. Ragyogó, korszerű körülmények között, tágas, világos helyiségekben nyolc tanszakon 269 növendék tanulja a zenét Fotó: Jakab Judit A BALATON AZ ÓKORBAN IS FOGALOM VOLT Kalapács alatt Pannónia ezüstkincsei Minden idők legszebb és legkétesebb eredetű ezüstleletét mutatta be múlt pénteken New York-i ikiálllító- csarnokában a londoni székhelyű Sotheby. A világ legnagyobb műkimcsárverező üzletháza Nagy-Britannia egyik leggazdagabb főnemese, Lord Northampton megbízásából kínálja eladásra a 14 darabból álló ezüstkészletet. A mitológiai alakokkal és korabeli életképekkel gazdagon díszített tálcák, kelyhek, szelencék, kancsók és más edények a szakértők szerint az ókori ezüstművesség eddig ismert legcsodálatosabb remekei. Erősen vitatott körülmények között történő dobra- verésüket magyar nézőpontból különösen talányossá teszi egy számunkra oly kedves tájék latin neve, amely a homályos történetű lelet legszebb darabján olvasható ezüstszulfid írással. A felbecsülhetetlen kul - túrtörténeti értékű ezüstkészlet kikiáltási ára előreláthatólag 40 millió dollár lesz, amikor az idén ősszel kalapács alá kerül a Sotheby zürichi árverési csarnokában. , Arra számítanak, hogy a „kalapácsár” meghaladja a száz millió dollárt is. Mindez már önmagában is a legrangosabb műkincsbörze egyik legizgalmasabb árverését vetíti előre. Az igazi szenzáció azonban az, hogy a Sotheby ezúttal először kínál eladásra olyan portékát, amelynek lelőhelye és tulajdonjoga tekintetében maga is erős kételyeket táplál. Az egyetlen okirat ugyanis egy libanoni kiviteli engedély, amellyel Lord Northampton igazolni tudja a birtokába került ezüstkincsek eredetét. A Sotheby elismerte, hogy nincs bizonylat sem a korábbi tulajdohos kilétéről, sem pedig a lelet .származási helyéről. Homály fedi megtalálásának és megszerzésének módját is. Árverés utáni tulajdonjogi viták elkerülése céljából tartotta szükségesnek a Sotheby, hogy megkeresést intézzen a kései római birodalom területének 29 jogutód országához, annak kiderítésére, vajon tudnak-e bármit is a lelet eredetéről, illetve esetleges jogigényesről. Az eredetre utaló egyetlen perdöntőnek tűnő bizonyíték magukon a műtárgyakon látható: az első tulajdonosnak címzett latin nyelvű dedikáoió, ezüstszulfid írással bemarva egy hetven centiméter átmérőjű ezüsttálca közepét díszítő dombormű körszegélyébe. A három hasonló méretű tálca egyikén eflbukkan egy olyan földrajzi név is, amely már az ókorban is fogalom volt Európában — Pelso. Vagyis: Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton. Brit szakértők szerint az ezüstkészlettel megajándékozott Seuso (vagy: Sevso) minden bizonnyal igen gazdag magas rangú hadúr, avagy a római birodalom tartományi főtisztviselője volt — az ezüsttárgyak többkevesebb pontossággal megállapítható keletkezési életkorából ítélve — valamikor az i. sz. IV. században. Székhelyére egy korabeli palotát és a kertjében lak- mározó társaságot ábrázoló relief, illetve vadász-halász életkép utal: a tó vizében ficánkoló hal fölött ez a felirat olvasható: Pelso. David Keys, a londoni The Independent szakírója szerint az ezüstleleten található feliratok és életképek azt sugallják, hogy a Seuso család a mai Magyarországon, a Balaton tó északi partján élt. Rámutat, hogy az ókorban Pelso néven ismert Balaton-viidék a rómaiak egyik legkedveltebb vadász-halász központja volt. Emlékeztet arra is, hogy i. sz. 280 és 380 között az imperátorok nem Rómából, vagy Itáliából, hanem valamennyien a mai Magyarország területéről, Pannóniából, illetve Dalmáciából (a mai Jugoszláviából) kerültek a birodalom császári trónjára. Pannóniái családból származott Pro- bus (276—282 között uralkodott), Jovian (363—364), Va- lentinian és Valens (364), valamint Gratian (375—383) és társuralkodója, II. Valentinban (375—392) is. Az ezüstlelet eredetére utaló történelmi adalékok között említi a brit szakértő azt is, hogy a hunok invázióját közvetlenül megelőző században több római császár ütötte fel székhelyét Pannóniában. Így Theodosius (392—395) székvárosa Tnicciana (Ságvár) volt a Balaton déli partján, I. Va- lentinian és más . császárok pedig a Balatontól északnyugatra fekvő Savariában (Szombathelyen) tartottak udvart. Feltételezi, hogy a Seuso család leszármazottai valamikor 440 után hagyhatták el ezt a vidéket, amikor a beözönlő hun seregek végigdúlták Pannóniát és földig lerombolták a Pelso-kömyéki nyaralókat és palotákat. Az első és utolsó ismert tulajdonjogi nyom az egykoron Balaton-vidéken élt Seuso családnál szakad. A remekművű ezüstedények legközelebb másfél évezreddel később bukkantak fel — Lord Northampton birtokában. Megszerzésük módjáról ez idáig csak annyit lehet tudni, hogy a brit főúr megbízottja Svájcban vásárolta meg az ott elhelyezett műtárgyakat egy régiségkereskedőtől, két részletben. Először 1980-ban ajánlották fel eladásra a készlet tíz darabját. Az ügylet létrejöttéről csak abból lehet következtetni, hogy 1982-ben már Lord Northampton ajánlotta fel szerzeményét eladásra a kolifomiai Getty múzeumnak. Ügy tudják, hogy Lord Northampton 1987-ben vásárolta meg az árverésre most felkínált ezüstkészlet további négy darabját, állítólag 8 millió dollárért. Továbbra sem ismeretes az ügyletet közvetítő svájci régiségkereskedő kiléte, még kevésbé a műkincsek eredeti áruba bocsátójának személye. A mindeddig ismeretlen ezüstcsodák svájci felbukkanásának jogosultságát csupán egy libanoni kiviteli engedély igazolja. „A Sotheby az árverések történetének egyik legnagyobb rizikóját vállalta magára a „Sevso-kincsek” áru- babocsátásával” — állapította meg a Pelso-parti ezüstkészlet nyilvános bemutatásának másnapján a londoni The Times. A Sotheby szigorú etikai normáival tett „ritka kivételről” az árverező üzletház szóvivője így nyilatkozott: „libanoni lelőhelyét megerősítő bizonyíték hiányában a Sotheby svájci, brit és amerikai ügyvédi irodákat kért fel arra, hogy a legszigorúbb vizsgálatnak vessék alá a tulajdonjogi tanúsítványok és a kiviteli engedély hitelességét”. A római birodalom mai utódállamainak, illetve állampolgáraiknak, tehát, az őszre kitűzött aukcióig van idejük arra, hogy bejelentsék tulajdoni, lelőhelyi, vagy megtalálói jogigényüket a „Sevso-kincsekre”, amelyek egykoron — ezüstszulfiddal bemart saját tanúsítványuk szerint — csaknem bizonyosan a Balaton-vidéken díszítették első gazdájuk palotáját. Köves Tibor (London), MTI — Panoráma Az össznemzeti egység megteremtéséért „Civilizált anyaországra van szükség" Az összmagyar Testület megyei tagozatának megalakítására is sor került azon a közelmúltban rendezett író-olvasó találkozón, amelyet a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság és az‘ Erdélyi Baráti Kör szervezett Kaposváron, a Kilián György Városi Művelődési Központban. A találkozón Bartis Ferenc író, az összmagyar Testület elnöke tartott előadást. — Az a nemzet, amely valamikor Európa életében mérvadó volt, adáig jutott, hogy történelmi prédának vethették oda a nagyhatalmaknak és a kis hatalmasko- dóknak. Tudjuk, hogy Magyarország kétharmadát elvették Trianonnal. Ez tény, itt nincs ideológia — kezdte Bantis Ferenc. — Felmérésünk szerint 17 millió magyar él a földön. Mindannyiunknak meg kell mozdulnunk, mert megmaradásunk egyetlen járható és lehetséges útja az összefogás, különben felmorzsolódik a magyarság. Az erdélyi magyar író kifejtette: a változások tudatában is számolnunk kell azzal a tragikus ténnyel, hogy mind az anyaországban, mind a határain kívüli magyarlakta területeken csökken a magyarság létszáma. Elhangzott: a határok nem képezhetnek válaszfalat magyarság között, a testület alapelve az egyetemes magyarság államok feletti oszthatatlansága és együvé tartozása. „Nem tudok fenntartás nélkül örvendezni a plurális magyar társadalomban, mert a félszáz párt túlharsogja egymást. Ezt a megtépázott, kizsákmányolt nemzetet 50 felé akarják tépni?” — tette fel a kérdést az előadó. Kifejtette, hogy az összmagyar Testület célja a világ magyarságát összefogni, pártoktól és politikai csoportosulásoktól függetlenül. A múlt év végén Budapesten megtartott értekezletükön 17 ország 391 küldöttje képviseltette magát. A testületnek jelenleg 110 ezer tagja van. A testület szeretné elérni, hogy Magyarország ne legyen első helyen az utcán „nevelkedő” gyerekek, a válások és az öngyilkosságok számát illetően. Ezért vallják, hogy erős, kulturált és civilizált anyaországra van szükség a magyarság összetartására. V. Zs.