Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. január 6., szombat KÖZMŰVELŐDÉS Hiszek a zene emberformáló erejében Karvezető a kulisszák mögött zés, úgy pereg élete története: — Vas megyéből, Szombathelyről jöttem. Általános- és középiskolai tanulmányaimat ott végeztem. Úgy nőttem fel, mint bármilyen gyerek, nem kaptam a pedagógia iránt semmiféle biztatást vagy többletet, hiszen nem pedagóguscsaládból származom. Édesapám szakmát tanult, gyári munkás volt. A nehéz fizikai munka mellett a zene világa nagyon köz^l állt hozzá. Az ö énekszeretete kórustagsága vezetett el engem, majd később a húgomat is a zeneiskoláig. Már általános iskolás koromban elkezdtem tanulni a zongorázást. A kezdeti nagy lelkesedés és buzgalom az évek múltán bizony alábbhagyott. Elértem a serdülőkorba, s abba akartam hagyni a zongorázást a sport miatt. Úgy gondoltam, behódolok ennek az új szenvedélynek, mely nagyon divatos volt akkoriban a mi korosztályunknál. Hogy mégis ezen a pályán maradtam, hogy folytattam zenei tanulmányaimat — zongoratanárnőmnek köszönhetem. Ő volt az, aki nem engedte, hogy hátat fordítsak a zenének. Sokszor gondolok rá még a mai napig is, mennyit köszönhetek neki ezért a szigorú tiltakozásért. A zongorázás mellett énekelni is nagyon szerettem. Ezzel kapcsolatban Szombathelyhez fűződik még egy alapélményem. Schmidt Mihály karnagy felnőtt kórusában énekeltem mint tanuló, édesapámmal együtt. Innét ered kórusszeretetem, ami később egész pályámat meghatározta. A középiskola befejezése után nem mentem azonnal továbbtanulni. Adtam magamnak egy év gondolkodási időt, hogy eldönt- hessem, mit is akarok. Nem tudtam, zongoratanár lef yek-e, vagy amúgy mit ezdjek az énekkel. Egyéves várakozás után Pécsre, a Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahol 1964-ben felvételt nyertem magyar-ének szakra. Az ének tanszék volt elsősorban az otthonom, a két szak közül ez állt közelebb hozzám. Zeneelmélet és összhangzattan tárgyból Nyakas József tanár úrtól nagyon sokat kaptam. Kanizsai Lászlóné amellett, hogy zongoratanárnőm volt, egyben őrzöm és vigyázom is. Megint megfordult a fejemben; nem is érdekel engem annyira a zongorázás. Nem sokat foglalkoztam vele. Nyakon csípett, és nem engedte meg nekem ezt a lustaságot. Egyébként mindig kellett valaki, aki irányítson, helyes irányba tereljen, mert fiatalos észjárásommal hajlamos voltam a kilengésekre. A tapasztalt, bölcs tekintetet pár pillanatra most is felváltotta a gyermekien pajkos mosoly. Az időközben nagylánnyá cseperedett huncut teremtés a főiskolán ismerkedett meg a férjével, aki szintén a zongoratanári pályát választotta. Most már nagyon is tudta, mit akar, s teljes lendülettel folytatta a munkát. Majd a szombathelyi lányból kaposvári fiatalasszony lett. — A diploma megszerzése után, 1968-ban kerültem Kaposvárra, ugyanis itt lakott a férjem. 21 éve élek és tanítok Kaposváron. Amikor idekerültem, az ének-zene oktatás teljesen normál szintű óraszámban zajlott. A tagozatos osztályt Henkey Zoltán szakfelügyelőnek — aki korábban elődöm volt az iskolában — a javaslatára indították el, 15 évvel ezelőtt. Azóta csak az éneket oktatom itt. A kórus vezetésével is 21 éve foglalkozom. Közben elvégeztem a felsőfokú karvezetői tanfolyamot, ahol ,,A” kategóriás kórusvezetői minősítést kaptam. Párkai István tanítványaként. Az énekkar felkészítésében együtt munkálkodunk Cziff Ágnes kolléganőmmel. S amint szóbakerül a kórus, abban a pillanatban előkerülnek a fotóalbumok, naplók, feljegyzések, melyek mind csupa-csupa emléket őriznek az utókornak. A kezdeti lépésektől a szép sikerekig minden nyomonkövethe- tó. — Iskolai ünnepélyeken léptünk föl először, majd meghívásokat kaptunk különféle városi rendezvényekre. Az első igazi nagy sikerünk 1971—72-es tanévben volt, amikor Budápesten a stúdióban az első rádiósze- 'replésünket elfogadták. Innét mindig kicsit előrébb léptünk az elismerés lépcsőfokain. Sokfelé szerepelDiákok körében Ha behunyom a szemem, kigyulladnak a fények, s égy színpadot látok magam előtt. Rajta díszbe öltözött lányok és fiúk, akiknek ajkairól fegyelmezett gyönyörrel kapnak szárnyra a hangok, mint tovatűnő fellegek. Előttük egy ember áll, aki a zene apró csillámait az éneklő szájakból összeterelgeti. Egy-egy lágy kézmozdulat, tekintetének vibráló varázsa elegendő ahhoz, hogy kis hangmesterei mindent értsenek. Van úgy, hogy a képzelet játéka a valóságból származik, megtörtént dolgok elevenednek föl bennünk. így van ez most is. Hiszen az ünnepélyek, hangversenyek ma már szinte elképzelhetetlenek kórusok nélkül. S milyenek a karvezetők, azok, akik kordában tartják a csengő hangokat? Szeretik a zenét, gondos pedagógiával ápolják s adják tovább a jövő nemzedékének, akárcsak Kardos Kálmánné, aki immár 21 éve vezeti a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola énekkarát. Mikor felkerestük, az iskola már csöndes volt. Sehol egy csipetnyi gyerekzsivaj, csak a nagy tátongó épület magasodott a némaság fölé. A szelíd szemű, mosolygós tekintetű asszony egyedül üldögélt a tanári szobában. Első pillantásra ennyi fogalmazódott meg bennem: a kórusvezető magánya. Mert hisz olyan volt, mintha egy jól sikerült fellépés után a boldog megelégedéssel társként pár percre elvonult volna távol a világ zajától. Most nincsenek reflektorok, nem érezni azt a feszült várakozással teli pillanatot, mint előadás előtt. Pedig ez is egyfajta előadás. Fellépni ott, ahol .talán a legnehezebb, a magunk színpadán, ahol az élet kezében van a karmesteri pálca, s ő irányítja az eseményeket. S mintha egy könnyed dallamot vett volna szárnyaira az emlékeA Bárdos Lajos emlékhangversenyen A glindei Spielmannszag zenekar vezénylése közben vén 10 napra eljuthattunk az NSZK-beli Glindébe, ahol több hangversenyt adtunk. Nagy élményt jelentett ez a szereplés. Úgy érzem, ezen a hat koncerten méltóan képviseltük a magyar kultúrát. Ezt a kapcsolatot megpróbáljuk a továbbiakban is ápolni, remélem, anyagi lehetőségeink lehetővé teszik. Az idén a glindeiek látogatnak el hozzánk, s jövőre ismét mi megyünk. A Karácsonyi Muzsika hangversenyeire az idén is meghívást kaptunk. Az elmúlt hetekben nagy öröm ért bennünket. Az országos zenei műveltségi versenyen az ének-zene tagozatos kategóriában hatfős csapattal eljutottunk az országos döntőig. 22 csapat közül hatodik helyezéssel fejezte be a versenyt Skri- nyár Judit, Varga Anita, Balogh Anikó, Horváth Hajnalka, Pelőcz Renáta és Szebe- nyi Eszter. Ezek,az eredmények mindig jobb munkára lelkesítették a szülőket, gyerekeket egyaránt. Becsukódnak az albumok, s egy sóhajtás kíséretében megjelennek az arcán a gondok barázdái, melyek kifejegása egyszerre látható az arcán. O tudja, igenis van tovább, csak most egy picit elkeseredett. — Változó világban élünk, nem kedvez a zenének. Nem tartozik a praktikus tárgyak közé, időigényes, sokat kell gyakorolni. A gyerekek lelkesedése nem lohad, csak viselkedési kultúrájukban érzek nagy változást az elmúlt 21 évre visszatekintve. Szűnik a gyerekek őnakarata, s talán a szülői házban sem kapnak meg mindent, hogy kifejlődjön bennük. A gyerekek szeretnek énekelni. Éppen ezért a tanterembe csak a lelkesedést szabad bevinnünk. Nagyon sok múlik az énektanáron. A komolyzenét nagyon sok veszély fenyegeti. Hiába a lelkesedésem, egy kicsit visszavet a munkámban az, hogy nincs elég jó hangú gyerek. Senki nem akar visszafelé menni az elért szintről, én sem. Tartani is nehéz, de csak úgy érdemes csinálni, ha az ember mindig rá tud tenni egy-egy lapáttal. Előttem ez most kétséges, de gondolom, máshol is hasonló gondokkal küszködnek. Hiszek a zene emberformáló, jó ízlést alakító ereiében. Ez a cél vezérelt mindig. Az sokat tanulok. A Vikár Kórussal sok szép élményben volt részem. Külföldi szereplésekben, nemzetközi első díjakban. Emellett több éve elvállaltam a közgazdasági technikum énekkarának irányítását. Tavaly a fonyódi gimnázium vegyeskarát is irányítottam, heti egy alkalommal. Mindkét kórus eljutott a keszthelyi Helikonünnepségig. Ez a nagy lelkesedés, ami bennem van, még a gyerekkoromban belémne- velt vállalkozási készségből származik. A szüleim arra neveltek: amit elvállalok, azt mindig tegyem meg, s lehetőleg minél jobban. A kötelesség igényes teljesítése az idők során véremmé vált. Érzem azonban, hogy fáradok. Túl sokat vállalok, mert a felkérésekre nem tudok nemet mondani. Pedig az egészség érdekében muszáj lenne már ezt a szót is kimondanom. Hívnak a gimnáziumba tanítani, de ránézek a gyerekekre, meg a mögöttem álló 21 évre, s nem tudom, mit tegyek. Nagyon nehéz felégetni ezt az időt. Talán az lenne a legjobb, ha a kicsiket és a nagyokat is taníthatnám egyszerre. Lehet, hogy mégis a magunk színpadán a legnehezebb? tünk, sokféle repertoárral. Felléptünk Garai József szerzői estjén, s Bárdos Lajos előtt is énekeltünk. Többször részt vettünk a „Három város kórustalálkozóján”, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Kaposváron, mikor melyik városban rendezték meg. Kimagasló teljesítményünkkel egy-két szép szaktábort is nyertünk. 1979-ben jutalomtáborozáson vettünk részt Balaton- fenyvesen, 1982-ben pedig Zánkára is eljutottunk a nem élvonalbeli kórusok között. A városban igényt tartottak a szerepléseinkre, ezek mindig sikert jelentettek az iskolának is. Az „Éneklő ifjúság" versenyében háromszor nyertük el az év kórusa címet az arany oklevél mellett. Arany minősítéssel végzett kórusunk a kétévente megrendezésre kerülő minősítő vizsgán. Egyetlen külföldi út is szerepel élményeink között, melyre 1988-ban került sor. Cserekapcsolat rézőbbek bármilyen színes fotónál. — Sajnos, egyre csökken a kórusbaj elentkező gyerekek száma. Egyre kevesebben jelentkeznek a tagozatos osztályba, s lassan már válogatási lehetőségünk sincs. Míg a mostani 8. osztályba 36-an járnak, addig az elsősöknél már csak 18-an ülnek a padokban. S a jövő tanévet tekintve még elkeserítőbbnek mutatkozik a helyzet, legalábbis az óvodában végzett felmérések ezt igazolják. Ha megszűnik a tagozat, akkor az énekórák száma is jelentősen csökken, heti 1—2 óra lesz. így pedig már nem lehet magas szinten dolgozni. Egyelőre nem látom ebből a kiutat. Kilátástalannak tűnik, mi lesz azzal, amiért idáig fáradoztam, a kórussal. Tekintete egész különös fénybe öltözött. A holnapokat kutató kérdőjelek, a gondok hasította ráncok és a „soha nem adom fel" ragyoBánfai Tamara riportja Fotó: Csobod Péter eredményt csak a mindennapok munkája hozta meg. Talán túl korán kaptam meg a Kiváló tanár kitüntetést. Minden percben azt éreztem, be kell bizonyítanom, hogy én ezt megérdemeltem. S hogy szereti a zenét, szív- vel-lélekkel végzi a munkáját, no és lelkesedése kifogyhatatlan, azt mi sem bizonyítja jobban, mit a sok pluszmunka, amit vállal. — Az iskolán kívül még a Vikár Kórusban tevékenykedem, mint szólamvezető és kórustag. Immár 21 éve annak, hogy Zákányi Zsolt karnagy munkájából nagyon
