Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 16. szám
1990. január 19., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Jobb negyed volt, rendes utcákkal, a házak kertjeiben ősfák, kivilágított úszómedencék. Szép hely, jó hely. Itt laknak a gazdagok. Hamson és Paretti ügyesen kitervelte: másutt ellenfelek, de itt békésen egymás mellett éltek. Eddig. Elhajtottam Hamson háza előtt — hát most nagy nyüzsgés volt Ott, az biztos. A kapu előtt több autó állt, mögöttük olyan alakok várakoztak, akik szerintem már akkor is pisztolyt rántottak volna, ha csak eltüsszentem magam. Persze nem is léptem a fékre, elhúztam elegánsan, tovább. Az utca végén befordultam egy másikba, de azonnal fékeztem, leoltottam a fényeket, majd lassan, nagyon lassan tolattam ki ismét a sarokig. Innen láthattam, mi történik a villa előtt. Lekapcsoltam a motort, a langyos este csöndes volt. Már minden csillag odafönt sorakozott. Az egyik kertben tücsök ciripelt. Egyszóval — igazi, hangulatos este. Csak egy nő hiányzott. darára gondoltam, aztán visszatereltem figyelmemet az eseményekre. Nagy ritkán ment el arra egy autó, kutyát sétáltatott valaki a túlsó oldalon, és így telt el egy óra. Már kilenc felé járt az idő, amikor végre felbukkant néhány autó... Tudtam, ezek lehetnek Parettiék. Az olasz megértette, hogy nem tudott végezni Hamson embereivel a hotelben, hát most ideküldte legényeit. Erdingben ma nagy leszámolások vannak... és lesznek is. Egyik kezem az indítókulcson, a másik kezemben a Magnum, és vártam. Amazok meg sem álltak. A Hamson-villá volt a cél, de ott alig fékeztek. Az első kocsiból legalább három pasas lőtt géppisztollyal, főleg az ott álló örökre. Azok fedezékbe menekültek. De már ott volt a második is, abból a villa felé tüzeltek, idáig hallottam az ablaküveg csörömpölését. A harmadik autóból két kézigránátot vetettek ki: a kapu előtti autók valósággal a levegőbe emelkedtek. mielőtt kigyulladtak. Lefogadtam volna, hogy csinos kis kráter keletkezett a villa kijáratánál. Emberek halálkiáltásait is hallottam... Nem gyújtottam fel a reflektorokat, úgy eredtem a támadók nyomába. Aki már vezetett sötétben, lámpák nélkül, az tudja, milyen nehéz feladat volt. A kivilágított negyedben még csak simán ment a dolog, de amikor a másik külvárosba kanyarodtunk — ahol szemlátomást nem az erdingi felső tízezer lakott —, majd a nyelvemet haraptam el néha a nagy lyukak miatt. Arrafelé nagyon régen aszfaltozhatták az utcákat, ha ugyan egyáltalán valaha is... De legalább Paretti emberei nem vehettek észre. így mentünk még vagy tíz percig, aztán egy eléggé félreeső nagy ház előtt megtorpantak. Valami támaszpontjuk lehetett ott. Leparkoltam a kocsit és otthagytam. Kibetüztem az egyik kapun az utca nevét, majd közelebb osontam. Az a ház a harmincegyes után volt, ebből sejtettem, a harminchármas lehetett. Még zúgott az egyik kocsi motorja, aztán csönd lett. Netán nyugovóra tértek... Nem volt kedvem bemenni az oroszlán barlangjába. Telefon sem volt arra. Az autóért nem mentem vissza, hátha keresi a rendőrség. Erről eszembe jutott a játszma negyedik résztvevője. Rajtam és a két gengszteren kívül még őket is be lehetne vonni... Csak hát éppen az a baj, hogy az itteni rendőrök ijedten lapítanak. Láttam már estefelé a hotel előtt is. A barátom is azt mondta, ezeket feltehetően megvesztegették. Ha nem is a főnöküket, de a beosztottak egy részét biztosan. Addig mentem, míg a második utcában találtam egy telefonfülkét. Ma jó napja van az erdingi telefonközpontnak, rengeteget keres rajtam. De még volt apróm. Bedobtam az érmet. — Hamson-villa? — Mit akar? — kérdezte egy vadidegen hang. Már sejtettem, ki lehet, és nem is titkoltam: — Szóval már ott van a rendőrség... Nem baj. Közölnék egy információt. — Kicsoda maga, és... — Ne vágjon a szavamba, ez nem illik — pirítottam rá, aztán gyorsan mondtam az utca nevét és a házszámot: — Ott van most a három kocsi és legénységük, akik az előbb azt a gránátos támadást végrehajtották. Igyekezzen, ha el akarja őket kapni! Nem is titkoltam a hangomat, most nem játszottam meg magamat. Ez a bejelentő én magam voltam. Belső kényszer dolgozott bennem. Ha végiggondoltam, hogy azok a gazemberek most nagyokat söröznek, és biztosak benne, hogy semmi bántódás sem érheti őket... Nagyot nyeltem. Az a rendőr még habo- gott valamit, de egyszerűen letettem a kagylót. Vártam vagy öt percig. Amikor úgy tűnt, autózúgást hallok a távolból, az árnyékba húzódtam. Az utca torkolatában csak néhány sebesen forgó kék lámpa csillant, a karaván tovább hajtott. Úgy látszik, az erdingi rendőrség mégis megemberelte magát. Csak csapjanak le Parettiékre, nem fog ártani nekik. Én magam gyalog mentem. Tíz óra közeledett, amikor ismét a belvárosban voltam. Senkivel sem találkoztam. Ha valahol előttem láttam imbolyogni egy-egy részeget, még azt is kikerültem. Nemegyszer inkább másik utcába tértem be. Volt még időm. Huszonnégy órám volt Erdingre, és ennek a fele sem telt el. Megint telefonáltam. Most egy ijedt öregember hangján. — Paretti úr...? A fivérem kertész Hamsonéknál. — És?... — kérdezte Paretti azon a lágy hangján. Már sejtettem, hogy a pasas nagyon is kemény lehet. Nemrégen olvastam el az egész sajtódokumentációját. Paretti és Hamson a nagy kikötőt is a markukban tartották. Minden csempészáru az ő tudtukkal jött vagy ment ki innen. Aki szembeszállt velük, a vízben végezte, betonsúllyal a lábán. Eddig legalább nyolc ilyen halottat találtak a vízben, legalább a fele Paretti „munkája” volt. De egyet sem tudtak rábizonyítani. — Egy ezresért lenne egy hírem az ön számára. — Máris töltöm a csekket. Mi a hír? — Hamson úr az imént rendőrségi segítséget kért. Befújták neki, hol vannak a maga legényei a három autóval. Most lövik őket halomra. — Ez tényleg érdekes hír — Paretti egy pillanatra lefogta a kagylót, valakinek mondhatott valamit, azt hiszem. Majd újra hozzám beszélt: — De azt hiszem, inkább maga volt az,' aki az egészet megkeverte. Már nem először telefonál ide ma délután és este, igaz? A fenébe! Rájött. Úgy látszik, mégsem vagyok olyan túl jó színész. De azért erre az esetre is felkészültem. Nagyot sóhajtottam: — így van, uram. Hamson jól megfizetett. — Nekem is lenne egy ajánlatom — mondta gyorsan. — Bérgyilkos nem vagyok. De információkat tudok szerezni — közöltem gyorsan. Csak pár másodpercig gondolkozott: — Elküldöm egy emberemet, tárgyaljon magával. — Rendben van. Egyedül jöjjön. Fegyver lehet nála — nagylelküsködtem. — Hol és mikor? — Húsz perc múlva —javasolta Paretti. —Tudja, hol a régi piac? A régi piactér a folyóparton volt. Eléggé elhagyatott környék. Tíz perc múlva ott voltam. Biztosan elsőként érkeztem. Ebben nagyon reménykedtem — mert ha nem így van, negyedóra múlva erősen hűlni kezd a testhőmérsékletem. És az ilyesmi nem sok jóval kecsegtetett. Még sok munkám van az életben, legalábbis merész terveim szerint. Több rozoga árusítóbódé között csatangolt a könnyű szellő, szemetet sodort ide- oda. Pár kóbor kutya, egy horkolva alvó csavargó az egyik sarokban... Senki tehát. Meglapultam, miután kikémleltem, merre lehet egérutat nyerni. Jött egy autó. Lassan hajtott be a bódék közé. Mire közelebb jött, felcsavartam a hangtompítót a Magnum csövére. Nem mozdultam. Ketten ültek benne. Szóval Paretti máris becsapott. Nyúlván el akar tétetni láb alól, Hamson emberének hisz. Ezt mellesleg magam mondtam neki. No, lássuk csak! Az autó nem messze tőlem megállt, az egyik fickó kiszállt, és eltűnt az éjszakában. Tíz óra felé járt, sötét volt. A másik pasas közelebb gördült, aztán lekapcsolta a kocsi fényeit, és ő is kiszállt. Akkor már egy bódé mögött guggoltam, és vártam. Bal kézzel néhány kavicsot vettem fel. Az egyiket erre, a másikat arra dobtam... Kicsiny neszt keltettek. De annyi éppen elég volt. A pasasok egymáshoz közeledtek. Mindkettő azt hitte, engem hall. Én meg halkan szóltam: — Hé, uram, itt vagyok...! — és magam elé vetettem néhány kavicsot. Majdnem egyszerre bukkantak fel, három bódéval odább. Igyekeztem nagyon kicsire összehúzni magamat. — Jöjjön! — suttogtam jó hangosan, akár a színészek a színpadon. Szerintem nem voltam nagyobb, mint egy macska. Csaknem egyszerre lőttek. Jó reflexeik lehettek. Az egyik kétszer, a másik csak egyszer. De az is elég volt. Sztereóban, két oldalról hallottam, hogyan zuhannak a piszkos földre. De azért vártam. Óvatos vagyok, említettem már. Hallgatóztam, majd háttal húzódtam visz- sza, a bódék között kinéztem. Két fatörzsszerű, mozdulatlan árny hevert a földön a csillagfényes égbolt alatt. Beültem a gazdátlanul maradt kocsiba, és a Szent Tamás-templom környékére hajtottam. * * * Most is csak néhány gyertya égett az egyik oltár előtt. Halkan lépkedtem a fal mellett. Clara mégis meghallotta, felnézett. Szép vplt az arca gyertyafényben is. És megéreztem azt, amit már olyan régen nem éreztem. Valaki bízik bennem. Különben nem jött volna ide... Persze, nem kenődtem el, az nem az én formám. Hányaveti, mégis nyugodt léptekkel mentem oda hozzá. — Minden rendben van, kislány? — Engem is gyanúsítanak — felelte köszönés nélkül. Néztem a szemét. Nem hazudott. — Mivel maga nem tért vissza a szállóba, gyanús mindenki, akivel csak egy szót is váltott Erdingben. — Van valakije itt? — Senki. Nevelőintézetben nőttem fel, a szálló az első munkahelyem. Suttogva beszélt, és ez illett a helyhez, a helyzethez. Én sem kiabáltam: — Jöjjön! Tíz perc múlva a kis utcában voltunk. A kulcs ellenállás nélkül fordult a zárban. Bementünk a sötét szobába. Nem kérdeztem, Paretti vagy Hamson emberei gyanúsítják-e Clarát. Talán mindketten. — Mit tudnak rólam? — kérdeztem, amikor beértünk a szobába. A villany- kapcsolóhoz nyúlt, de lefogtam a kezét, megértette. A kezét viszont elhúzta tőlem. Megmutattam, hol az ágy, az asztal, merre a fürdőszoba. A kérdésemre csak utána válaszolt: — Anton Traun, körülbelül harmincnyolc éves, nálam fél fejjel magasabb, rosszul öltözött, csöndes alak. Meg voltam elégedve, különösen. ami az öltözetemet illeti. Ilyen pasasból vagy ötszáz futkos Erdingben. ók sem ismerhetnek mindenkit személyesen. Sem Paretti. sem Hamson nem idevaló. — Nem éhes? — Nem. ettem a szállóban. — Feküdjön le. és próbáljon meg aludni. Nekem még dolgom van. Reggel eldöntjük, mit teszünk — és behúztam az ajtót. Odakünn rám nevettek a csillagok, de ettől sem lett jobb kedvem. Beültem a zsákmányolt kocsiba, és egyelőre céltalanul elindultam a városba. Aztán megint egy telefonfülkénél kötöttem ki. Azon az éjszakán nagyon megszerettem a telefonokat, úgy látszik. Még nem volt tizenegy óra, amikor felhívtam Hamsont. Csak az egyik embere volt a telefonnál" — Ki maga? — kérdezte, hangjából ítélve fiatal lehetett. Talán az egyik testőre, mindenese. — A bérgyilkos — feleltem egyszerűen. Kis csönd volt a válasz, aztán: — Mi... milyen bérgyilkos? —- Akit Paretti bérelt fel, hogy kinyírja a maga gazdáját. Zavart csönd után — nyilván Hamson utasítására, aki hangszóróval hallgathatta a beszélgetést — a testőr folytatta: — És telefonon át akarja ezt megtenni? — Értékelem a humorát, barátom. Én már útban voltam a maguk sasfészke felé, amikor Paretti két embere, akik elkísértek, összevesztek valamin, és az egyik pisztolyt rántott. Lelőtték egymást. — Hm... még ha így is van... mi közünk hozzá? — Megnézhetik a régi piactéren, ott hülnek szorgosan. Hogy mi közük hozzá? Lehet, hogy meggondoltam magam." Mondja meg Hamsonnak. száz rongyért elintézem Parettit, és végre nyugta lesz. Megint csönd volt, aztán jött a válasz: — Hamson úr azt mondja, nincs szüksége bérgyilKo- sokra. — Semmi baj — mondtam gondtalanul. — Akkor megyek tovább. Magukhoz. — Ide...? — Persze. Ha Hamson nem üti felül Paretti nyolcvanezres ajánlatát, akkor kénytelen vagyok tartani magamat az eredeti megállapodáshoz. és kinyírni Hamsont. Viszlát, hamarosan odaérek — és letettem. Aztán felhívtam a rendőrséget. — Adja Binner kapitányt. — Ki keresi? — érdeklődött az ügyeletes dühösen. — Süket maga? Azt mondtam. a kapitányt kérem — feleltem kissé ingerülten. — És ne kerteljen, nogy nincs bent. Ennyi halott egy álló évben sincs Erdingben, mint ma délután meg este... I Iát biztosan ott van a hivatalában. Kapcsolja. (Folytatjuk) Leszámolás
