Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-03 / 2. szám
1990. január 3., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 A HALÁSZCSÁRDÁTÓL PÁR LÉPÉSRE... AZ ÉV ASSZONYA A Thália Színházban mutatják be Peter Stone—John Kander—Fred Ebb „Az év asszonya” című musiealját. Rendezője Bodrogi Gyula. Képünkön a kát főszereplő: Voith Ági és Gálvöllgyi János. (MTI-fotó — Földi Imre felvétele) ÍRÓ ÉS FESTŐ Gerencsér Miklós az erzsébetvárosi galériában Nem látszanak a csillagék. Lélekkönnyítő szellő oson, folyóillattal árasztja el a part menti utcákat. Az imént távoli naprendszerek borzongató titkain tűnődtünk, s talán ezért látszanak most a szokásosnál is élesebbeknek a homályból kirajzolódó városrész kontúrjai. Jáky György barátommal sétálunk — jó néhány órája — a Dunához közel eső utcákban. Jáky György építész és festőművész. A halászcsárdában, sörözés közben arról beszélt, hogy budapesti lakos korábban, ha esténként lehunyta a szemét, mindig a győri Duna-partot látta, és ezeket az utcákat. — Az az érzésem — mondja —, hogy ezek a házak ilyenkor összerezzennek. Pedig az autók már nesztelenek. Talán nesztelenebbek, mint a régi fiákerek. De a házak még mindig a fiákerekre emlékeznek. Mint a múlt századból itt maradt reg nénikék, akik elképedve és sértődötten szemlélik változó környezetüket, száguldozó unokáikat, s az a bánatuk, hogy senki sem hallgatja végig a visszaemlékezéseiket. — Azt hiszem, te bírnád cérnával az efféle visszaemlékezéseket — mondom. — Ha például most kitárulna valamelyik ódon kapu, és odabent egy öreg matróna elmondaná, kik voltak a legdaliásabb gavallérok Győrött, a monarchia idején. Nevet. — Igaz. Türelmes hallgató vagyok. Szeretem az öregeket, egy kicsit mindig meghatódom a társaságukban. És az az igazság, hogy mindig hallgattam az idősekre. Afféle jó fiú voltam, akitől elvárják a figyelmet, és a jeles bizonyítványt. Amikor érettségiztem, választanám kellett: Műegyetem vagy Képzőművészeti Főiskola? Gimnazista koromban Horváth Dezső festőművész foglalkozott velem, akárcsak két, ma már neves iskolatársammal, KoKITEKINTÉS nők Tamással és Patay Lászlóval. Bernáth Aurél megnézte a rajzaimat és felvételt nyertem a főiskolára. A „felnőttek” ennek ellenére a Műegyetemet javasolták. Egyedül Borsos Miklós, aki abban az időben Győrött tartózkodott és néha korrigálta diákköri rajzaimat, szólott a családi döntés ellen, mondván: lírai alkatnak nem való a konstruktív pálya. Megbántad, hogy építész lettél? — Azt nem mondhatnám. De különösen egyetemi éveim kezdetén sokszor eszembe jutott Borsos Miklós véleménye, és vívódtam: jól választottam-e? A képzőművészettel egy percre sem szakítottam. Nem is kényszerítettek rá a körülmények. A Műegyetemen abban az / időben nagyon magas színvonalú rajztudást lehetett szerezni (a legtöbb építész egyébként grafikusként is állná a sarat), s ami a művészettörténeti képzést illeti, a közismerten nagy kvalitású Pogány Frigyes volt a professzorom. Ezenkívül szorgalmasan látogattam Barcsay mester délutáni óráit a Képzőművészeti Főiskolán. Később az Építőművészek Szövetségének székházába jártam rajzolni, ahol hetente két alkalommal Kondor Béla korrigált. Ebben az időben már aktív mérnök voltam, s a székházhoz közel, a Krúdy utcában laktam. Kondor Bélát a jó szemű ítészek már akkor a legnagyobb művészek között tartották számon, ennek ellenére ő is leült a modell elé, s bámulatos pontossággal — Bar- csiay anatómiai követelményeinek tökéletesen megfelelve — rajzolt. Élmény volt látni ... Nos, visszatérve a kérdésre, ma már azért sem bánom, hogy építész lettem, mért így nem kenyérkérdés számomra a festészet. Tárlatokon sokszor szerepeltem, s örömmel állítok ki mindig, ha a zsűri elfogadja képeimet, de azért, hogy megvásárolják a munkáimat, sohasem tettem lépéseket. — Nagyon sokat rajzoltál — mondom. — Különösen az alakrajzban képezted magad. A képeiden jön- nek-mennek az emberek, rengeteb az arc, a kéz, a mozdulat. Expresszív, s talán egy kissé szürrealista hatású festményeid is a biztos kezű grafikust sejtetik. Nem tiszteled-e talán túlságosan is ezt az erősségedet? Nem gondolod, hogy egy modern építészhez például a nonfiguratív kifejezési mód jobban illenék? Vállat von. — A modern építészettel oly könnyen párosítható nonfiguratív ábrázolást éppenséggel elkerülöm. Építészeti teret hangsúlyozó iparművészeti alkotásként készséggel elismerem ezeket a munkákat, de a táblaképtől mást, többet várok. A nonfiguratív munka lehet nagyszerű vizuális élmény, amely mintegy belesimul az építész által tervezett környezetbe. De szerintem adós marad azokkal a hatásokkal, s a humánus tartalommal, mondani valóval1, amelyet például a figurális kompozíció adhat. Persze az más kérdés, hogy az én figurális képeim képesek-e ilyen tartalmak közvetítésére. Az más kérdés ... önkifejezésre törekszem, akárcsak mások. Építészként is, festőként is. Kétséges azonban, hogy ez sikerül-e. Sétálhatna az általa tervezett emeletes házak, középületek között. Sok van már. Egy sok évvel ezelőtt kiállított akvarelljére emlékeztetem, amely elkísért Siófokra. A Duna felől fújó szél összeborzolja gyérülő haját. És kedves csillagai közül most egy sem bújik elő, hogy megcsillanjon a szemüvegén. Szapudi András Több mint 20 könyve, sok száz újságcikke jelent meg, néhány színdarabját is bemutatták. József Attila-, Rózsa Ferenc- és SZOT-díjat kapott írói, újságírói munkásságáért, festőként, grafikusként azonban sokáig csak a szűkebb baráti kör és a kollégák ismerték Gerencsér Miklóst, aki egy időben a Népszabadság zalai és somogyi tudósítója is völt, s nem egy írását közölte a Somogyi Néplap, valamint a Somogy című folyóirat. Az egykori győr-újvárosi munkásfiú rajztehetségére Gallyas Frigyes festőművész (Rudnay Gyula tanársegéde) figyelt fel, s ő tanította meg a mesterség alapvető tudnivalóira, fogásaira, később az Iparművészeti Főiskolára került, majd színházi díszlettervezést tanult, de a műtermek terpentin- szagú világából hamarosan elszólította az újságírás. A festést, rajzolást azonban sohasem hagyta abba. 1948- ban költözött a fővárosba, azóta állandó pesti lakos, eddigi pályája mégis egy- egy hosszabb vidéki, s ennél rövidebb fővárosi tartózkodásra szakaszolható. Tudósítóiként egy-egy megyeszékhelyen élt évekig, s olyankor tüzetesen feltérképezte, megismerte a szűkebb környezetet is: kiszállásaira rendszerint a rajzmappáját is magával vitte. Évekkel ezelőtt a Tihany közeli Aszófőn vásárölt egv romos parasztházat, amit sajátkezűleg rendbehozott, üdítő alkotóhellyé varázsolt, s mostanában legszívesebben itt tölti npajait. (Dolgozószobájából [műtermeiből?] tiszta időben átlát hozzánk, a déli partra.) Sokat rajzol, fest Aszófőn. Ak- varelljei, pasztelljei, szénás tusrajzai a balatoni táj sajátos hangulatáról, s a művész harmóniakereső- teremtő lelkialkatáról vallanak, s imponáló mesterségbeli tudásról tesznek tanú- bizonyságot. Az író-festő első nagyobb kiállítását szülővárosában, Győrben rendezték meg néhány évvel ezelőtt, s most Budapesten, az erzsébetvárosi galériában (Budapest, VII. Almási tér 6.) mutatkozik be a képzőművészetet kedvelő közönségnek. Mintegy '40 munkáját láthatjuk a január 19-éig nyitva tartó tárlaton, amelyet tegnap nyitott meg dr. Kicsi Sándor művészettörténész. Sz. A. Rosszkedvűen ébredt az asszony, csakúgy, mint már két hete mindennap. Szemhéjai duzzadtak voltak, s tagjaiban fáradtság vert tanyát. A bal vállában bi- zsergetö érzés indult el a tarkó felé, amíg ült, halogatva a fölkelést. Tudta, nem tud úgy megfordulni a keskeny ágyon, lábát a padlóra téve, hogy ne nyilallna hátába — derekába a kín. Hallgatta tehát, sokkal inkább, a kim- ti világból áradó hangokat, s szégyellte, amiért haragot érez az eszterhéj alá fészkelt fecskepár iránt. — Leverem a fészketeket, le ént — szította magában mégis a lángotv s furcsa módon ez most erőt adott. Nem gondolt arra, hogy a fecskék már nincsenek itt, ősz veri az ablakot. Érzéseit ön- tudatlanul forgatta vissza az időben, nem tudva többé különbséget tenni a jelen és a múlt között. Lassan bár, de mozdult az asszony, s gondolatsuttogással enyhítette magában az iménti haragot. — A fene, aki törődik veletek, gyüjjetek-menjetek, ahogy tetszik... — suhintott is egyet, vezeklésül, a bal kezével, várva, hogy zsongó fájdalom készül és elcsitul, de nem történt semmi Nem gondolta ö komolyan, hogyanis bántaná a fészket, ámbár a verandát takaríthatja szüntelen, mert potyogtat- naik ezek a villámmadarak! Milyen mélyen fölmarja a követ az ürülék! Valóságos kis kráterek keletkeznek, víz áll meg benne, s mohosodik is, a macska lába botlik el a lyukban... Mire eddig ért az elmélkedésben, már a kiskonyha ajtaját nyitotta, lehessentve az álmos szemű. kandúrt a hokedliről, s maga ült a helyére. Olyan semmilyenformán volt. Nem fájt most por- cika sem, de nem is érezte a tevékeny nap reggeli, lázas örömét. Ült, és nézte elörenyújtott lábain a posztópapucsokat. Bordó színűek voltak, s ott, ahol a lábfej meghajlik, penészfehérre kopottak. Meg is mozgatta egyik lábát, úgy jobban látszott, majd elfordította tekintetét. — Romlás — gondolta. — Romlás! Négy kicsi üvegkazettából állt össze a konyha ablaka, s jórészt függöny fedte. Keskeny csíkban hullt ezért ae asztalra a reggeli fény, sávot rajzolt a tejesköcsög, s az asztalon. felejtett kés közé, lezuhant a padlóra, s már majdnem elérte a magasított széket, ahol a mosogatásra alkalmas vájdling pihent. Megrettent az asszony, hiszen ilyen időben már régen megfordult az állatoktól, sőt, o veteményest is megjárta. Az istállóban helytelenkedő tyúkok alól most is két tojást hozhatna markában, de hát ezen a reggelén a kacsák is éhen penderülnek az ól előtt. — Csak ülök itt, a nap meg megyen — futott át a gondolat, de nem mozdult utána a kéz, sőt, hagyta, hogy a kopott bar- hettköntös szétcsússzon a melle fölött. Tovább kúszott a fény, elérte a tavaly meszelt falat, s el azt a repedést, amire azt mondta a szomszéd Jóska, ha nem javíttatja ki, hát magára dűl a ház, Magdus néni! — Mondta. hát mondta, aztán mégse omlott — suttogott az asszony, miközben nézte a fény útját. — Ijesztgetni azt tudnak, mint az orvosok is, ott, a rendelőben... * * * Szapár Magdolnának hívták az asszonyt, Por- hópusztán született, bir- káscsnládból. Juhász volt apja-anyja, minden föl- menője. Mikor először si- koltott világra, már jócskán fordult n század kereke. A kórházi doktornak nem tetszett a kicsi lány neve, mondta: — Ugyan, ti rétiek, nálatok mindenki Mária, meg István, legyen ez a kis ember Magdolna! Mintha nem lett volna mindegy, hacsak nem a forró július kísértette meg az orvost! Véletlen-jó emberek keverték az anyját a kórházba, véletlen-átkos tehát a név is... A doktor — gondolt o issza. az asszony. — Ősz hajú volt az a doktor... Nem tudott már különbséget termi az időben, nem érzékelte, hogy az idős orvos csak "a minap találkozott vele, amikor elvitték őt a mentők a pusztáról, a kórházba. — Hogyan ordenáréskodott! fűzte tovább. — Hogyan ordított: nincs magának gyereke, unokáját, aki viselné gondját? Elmosolyodott az asz- sZony, ugyan, mit hisz az a doktor, hol élünk mi, a világ végén? Talán minden szire-szóra futkosunk a fehér folyosóra? — Milyen ostoba is ez az ősz ember — fogalmazódott meg ismét, látható mondatokban. — Mit hisz? Talán nem néz rám a Jóska? Van, hogy egy héten kétszer is bejön a tanyára, pedig nem rokonom, nem ám! Be is kerekezett a faluba a fehér, vijjogó autóért, pedighát már későre járt. Aztán vittek, kérés nélkül, mint a sarlóba lépett juhot... Ilyen szégyent én még nem értem. Ügy néztek rám a doktorok, ott a kórházban, mintha eladó birka lennék... Azért — enyhült a sok ránc az asszony arcán — az a haragos doktor mégis szép férfiember! A szeme, akár az én legényemé voltj avarszínű... Kis csönd támadt a lélekben, mert arra gondolt az asszony, hogy hát a gyerek, bizony, talán éppen annyi idős lenne, mint az a doktor. Égről szálló madár volt. De hát pusztában élni, kisemberrel vesződni, annak a másik avarszínr-szemű embernek kedve nem volt Éjjelek har sánták durva kiáltásoktól, amíg végre az akkor még büszke Magdus vitte magával a csecsemőt a városba. s adta unatko- . zó úrasszonynak. A nevelésért megszámított' három rackát, s ötven fiabárányt. Meg volt fizetve jól, hiszen milyen aprócska is volt az a kisember! Nevét sem tudta a kicsi fiúnak, pedig hát gyerek volt az is, avarszemű... — Sok ilyen lehet a világban — jutott végre dűlőre az emlékekkel az asz- szony. Azon csodálkozott csak, hogyan jutnak eszébe ezek a. régi dolgok, miért fut a fűm a homloka mögött? — Ki tudja? A pusztán aligis járnak... Az emberem is elment már, milyen régen elment, milyen hamar! Juhok sincsenek, csak ezek a fecskék, jaj! Megbolondítják az embert! — Messze van a város — fűzte aztán egybe a látomást az élettel, valamilyen sosemlátott élességgel. — A doktorhoz közöm nincs, se nekem, se az emberemnek. Avarszínű a szem, hát avarszínű... — Fölhorgadt benne ismét a harag, s az indulattól erőre kapva, elindult az asz- szony. Könnyedén tárta ki az ajtót, hogy fekete villámlással eltűnő fecske után csapjon. Csönd Volt odakint. Szikrázóan tiszta az ég, és üres: Odacsapott két kezével a rtincshez, de megtörött a lendület. Nagy-nagy szél kerekedett, s fölemelte az asz- szonyt, vékony testét megforgatta/, s olyan lágyan ejtette le <a mélybarna avarba, ami a fák alján lustálkodott, hogy a föld sem rendült meg bele. Bellér Ágnes FECSKÉK
