Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

1990. január 13., szombat SOMOGYI NÉPLAP IRODALOM, MŰVÉSZÉT TIZENHÉT EV KAPOSVÁRI TORTENELEMKONYVE A napokban egy nagyobb méretű, az USA-beli Illinois Egyetem kiadásában megje­lent angol nyelvű, elegáns kiál­lítású, friss nyomdaszagú, vászonkötéses könyv érkezett címemre. Szembe Judith Ma­gyar Isaacson, a címe Seed of Sarah (Sára ivadéka). A kötet tábláját művészi tervezetű burkolat védi: világoskék me­zőt átszelő, fekete, goromba szögesdrót alatt egy élénksár­ga Dávid-csillag fénylik, nagy­jából sejtetve a könyv tartal­mát. Judith Magyar Isaacson, a Main-beli Bates Egyetem nyu­galmazott dékánja és matema­tikatanára, aki 45 évi érlelés után tárta elénk átélt szörnyű­séges emlékeit. Az öszes hajú, derűs tekintetű asszony arca sok idősebb kaposvárinak ismerős lehet, hisz itt szüle­tett, itt járt iskolába, magyar csendőrök innen hurcolták el a családjával Auschwitzba, és a könyvben leírt csodák után felszabadulva lett az amerikai hadsereg kapitányának felesé­ge­A könyv ajánlása: „Gyerme­keinknek és gyermekeink gyermekeinek”. Kétnyelvű mottója meglepő: „Aki él, az mind örüljön”. „All who live, rejoice, rejoice" Endre Ady. Első betekintésre a sok vi­lágirodalmi és magyar költői idézet, Kodály és Bartók dalai­nak ismerete a matematikus szerző irodalmi kutlturáltsá- gára utal. Öreg könyvbarát izgalmával ütöttem fel a könyvet és egyre feszültebben lapozgattam. Előbb a képeket böngésztem végig lupéval kezemben, hogy a csoportképek apró részleteit is láthassam. Mennyi ismerős arc! Többségük régen elpor­ladt. A képek sorában egy 1943-beli kaposvári leánygim­náziumi osztályfényképen volt tanitványaim egész sorát fe­deztem föl. Régvolt utcák, tá­jak, emberek, épületek! Egész oldalon tárulkozik fel a Ber­zsenyi utcai zsinagóga hom­lokzati képe, melyet a szerző 1977-i kaposvári látogatása­kor készített, nem is sejtve, hogy mire könyve megjelenik, a százévesnél is idősebb, re­mekmívű épületet az emberi rövidlátás — Magyarországon egyetlen esetként! — engedé­lyezte felrobbantani, mintegy szentesítve a kiskaliberű bü­rokraták elvét és gyakorlatát, hogy a ,, szanálni egyszerűbb, mint gondolkodva hasznosíta­ni valamit. Forgatom, olvasom a tiszta, világos stílussal írt regényes emlékezést, az 1938-as kapos­vári tavasz hiteles és hangula­tos leírását, Ausztria 1938. március 13-i hitleri megszállá­sának bomlasztó hatását és ki­sugárzását a kispolgári Kapos­várra, ,, aSomogyi Journal”-ra, a leánygimnázium vegyes szemléletű tanári karára és a város csőcselékére. Egy okos diáklány szeme érzékenyen méri fel a gyors színeváltozáso­kat, a változatos visszhangot, és ma is elragadó, friss lelkese­dést mutat nagyszerű tanára, dr. Biczó Ferenc iránt, miként ma is döbbenetét kelt az olva­sóban a március 15-i ünnep­ség megzavarása a kaposvári nyilasok méltatlan fellépésé­vel. Ekkor vigasztalta meg Bic­zó tanár úr Szókratész tanítá­sával: ,, Jobb egy igazságtalan­ságot elszenvedni, mint elkö­vetni azt. A 7000 kilométeres távolság és az elszállt évtizedek sem homályosították el a „virágos Kaposvár” kislánykori város­képét, az író frissen sorjázza a romantikus utcaneveket, mint „Castle street” (Vár utca), Esz- terházy utca, Fő utca, Berzse­nyi utca, „Kontrássy street”, ahol ezekben az években szülei laktak. Két megrázó fejezetben írja le az 1939-tól 1943-ig terjedő korszakot, majd ezt követően Sára ivadéka 1944 kegyetlen tavaszát idézi föl, azokat az éveket, amelye­ket eddig csak elfogult másod­kézből, erősen átfestve és átér­tékelve ismerhettem meg, mert azokban az években magam is Kaposvártól távol, reményte­len halálvárásban sínylődtem. Indulat nélkül, példás tárgyi­lagossággal emlékezik a ka­posvári gettósítás megalázó végrehajtására, a kíméletlen bevagonírozásra hetvenedma­gával egy marhaszállító teher­kocsiba, a többnapos emberte­len utazásra étlen-szomjan Auschwitzig. A sokszor leírt első találkozás az emberarcú SS-szömyetegekkel, az embe­rektől megrontott, emberfaló ebekkel, a beteg lelkületű ha­lálangyallal, dr. Mengelével új színt kap a személyes átélés meggyőző erejétől. Minden romantikától men­tesen idézi föl 1944. július harmadikát, 19. születésnap­ját. Előző napon 4 órát kapott a többezres tömeg „csomago­lására”. A megvetés közöm­bösségével szól a lányok és anyáik megalázó testi vizsgá­latáról. Meghatottan írja le Sal- gó Sándor francia—német sza­kos középiskolai tanár öngyil­kosságát. A drámai feszültsé­gű könyv kiemelkedő irodalmi értékű részlete anyai nagyapja félévszázados pékségének kí­méletlenül durva kisajátítása egy nyilas péklegény által, aki valaha inasként tanulta a mes­terséget az öreg Vágónál. El­lentételként többször is felidé­zi az emberség példaképét, a humanista Biczó tanár urat, aki a gettóba is bemerészke­dett hozzá és a szögesdrót fe­lett benyújtotta neki Platón Gorgiászát — úgymond —• ,,vigaszul, mert szüksége lesz rá". Könnyes szemmel küldte jó kívánságait egykori tanítvá­nyainak és közölte vele Kapos- váry György polgármestertől származó értesülését, hogy egész rövid időn belül depor­tálják a gettóba gyűjtött somo­gyiakat. Döbbenetét nem képes, mert szóval aligha lehet kifejezni, amikor az auschwitzi rámpa mellett kazalba hányt holttes­tek között felismerni vélte egy­kori franciatanámőjét, dr. Ne­mes Margitot. 1978-ban, ami­kor az író John fiával és annak feleségével látogatást tett Aus­chwitzban, kutatásai során döbbenten fedezte föl, hogy az 1944. július 8-án Auschwitz­ba érkezett somogyi transzport az utolsók egyike volt és nagy erőfeszítést követelt az SS-töl A beérkezettek hatalmas szá­ma miatt el kellett témiök a szokásos és jól begyakorolt el­járásoktól, mert a gázkamrák és a kemencék már nem tud­ták befogadni a megsemmisí­tendőket, ezért a vasúti kocsik mellett halmozták fel a halot­takat és félholtakat. 1977. jú­lius 5-én Ilona lányával elin­dult Kaposvárra, szülőhazájá­ba, 33 évvel azután, hogy a ha­lálvonat kigördült vele a náci megsemmisitőtábor felé. A Fe­rihegyi repülőtéren Honák Pé­ter professzor, a gyermekkori barát, a Kontrássy utcai lakó­szomszéd fia várta, virágcso­korral köszöntve a hazatérőt. Néhány nap múlva az írónő elindult Budapestről lányával a kaposvári zarándokútra. Mennyi boldog és fájó emlék tolult föl benne azon a találko­záson osztálytársával: Magay Mártával Mórttz Sárival Toro­nyi Ágival Vertelényi Babával folytatott beszélgetése során! Lányával fölkereste Biczó ta­nár úr, „a legjobb ember” sírját a Keleti temetőben. Osztálytár­sai elbeszéléséből tudta meg, dr. Biczó Ferenc halálának körülményeit: 1945-ben a „kedvencek kedvencének”, Erdős Marikának halálhírére szívroham áldozata lett. (Er­dős Marika dr. Erdős Ödön kórházi szemészföorvos tehetséges, szép lánya volt.) A látogatás következő ka­posvári stációja a deportáltak emlékműve volt a zsidó teme­tőben. Hitetlenkedve fogadta a látványt, hogy nem találta a mártírok nevét áz emlékmű­vön és nem sok meggyőződés­sel fogadta el informátora hely­tálló magyarázatát, hogy a kö­rülbelül 5000 név bevésetése illendő táblákba, meghaladta a 200—250 kirabolt hazatért anyagi erejét és segítséget se­honnan nem várhattak. A Seed of Sarah, amelynek rövid ismertetése a Publisher Weekly 1989. december 8-i számában látott napvilágot, nemzetközi sikerre számíthat érzelmi töltete és történelmi hűsége, adatszerűsége révén. Az NSZK-ban máris elfogadták kiadásra, és előreláthatólag magyar nyelven is rövidesen olvasható lesz. A tudós szerző könyve befe­jezéseként egy bő fejezetet for­dított forrásmunkái ismerteté­sére és betűrendes index köz­lésére. A 158. oldalon köszö­netét fejezi ki egykori tanítójá­nak is, akivel 1977-i látogatá­sa óta szoros kapcsolatban áll, és akitől — megítélése szerint — sok segítséget kapott a kora­beli sajtóanyag és statisztikai adatok, dokumentációk és mikrofilmek beszerzéséhez. Derűs mosollyal íija le a Somo­gyi Napló útját a Bates Egye­tem elegáns könyvtárának napfényes olvasótermében el­helyezett vetítővászonig. Hálás a kézirat adatainak lektorálá­sáért is volt tanítójának, aki történetesen ennek a híradás­nak is szerzője. Név szerint: Kellner Bernát Vacogtató Kisüvített Jogaim közül a vacogó félelem — harmincnégy gyönge nyár! Leszámolok. Idő itt nincs. Csak hó, megjég, meg sár. Elgurult gyöngyök a kedves mondatok, kardélre hány a tűző napsugár. Zavarodott idő: télre téljő, nyárra tavasz, őszre új r a tél... ki érti már? Ki érti még? Végződik, minek nincs más útja. Gyűrt homlokom felvirul újra. Bőrömbe végre nyugodni térek — fogaim közt őrlődnek az évek.-Szapudi András tárcája' V alamikor a hatvanas évek közepén éjfél és hajnal között Kujtorog- hy leszállt egy állomá­son. Advent volt, kevés hó és kemény hideg, s a parányi ál­lomás várótermében dermedt sötétség. A lustán mozduló szerelvény magával vitte az ormótlan vaskályhát a körü­lötte komyadozó katonákkal akik pámapos szabadságról utaztak vissza a laktanyába, s időnként előhúzták a hazai csomagból a pálinkásüveget. A kellemes, szúrós szag elil­lant a kupé langyával, bá­gyadt világosságával, s az elomló mozdonyfüstöt is gyor­san magába szívta az éjsza­ka. Kujtoroghy sohasem járt még az állomás háta mögött gubbasztó faluban, ahova igen rossz minőségű országút vezetett. Mire az első házhoz ért, szeme hozzászokott a sö­téthez, s lassan — mintha fi­nom fénypermet szitált volna —felfedte magát a település. Nem várta senki A lány­nak, aki idejött haza téli vaká­cióra, nem jelezte érkezését, mert hajelezte volna, mondjuk egy levelezőlapon, egészen biztos, hogy közbejön valami: egy nyomasztó hangulat pél­dául, amely mindig megfojtja benne a vállalkozókedvet, vagy az egyre gyakoribb más­naposság — másnaposán pedig az utca másik oldalára sincs kedve átmenni (sokszor órákig ácsorog a zebra előtt), nemhogy jegyet váltani vo­natra ülni elutazni! —, de köz­bejöhetett volna egy nő is, aki­Százból egy nek hús-vérjelenléte rendszerint farkasvaksággal sújtja a távolba tekintő vágyat... Nos, hát az a fontos, hogy itt vagyok — gondol­ta megvidámodott lélekkel az akkor még fiatal hírlapíró. — Nem volt villany a faluban, hiányoztak az utcai lámpák, és egyetlen csillag sem világított — mondta a festőnek, aki lelki sze­meivel végignézett a mozdulatlan falun, amelyre — úgy érezte — rettentő súllyal nehezedik a csil- lagtalan éj; baljós előérzete tá­madt, erős szívdobogást érzett, s nem értette az ifjú hírlapíró hirte­len támadt jókedvét. Kujtoroghy pedig a kihalt utcán arra gondolt, hogy íme, az elvarázsolt falu, ahol mindenki és minden egy megkergült vqjákos áldozata, s neki a messziről jött, senki-sem- várta hercegnek meg kell keres­nie az ő kollégiumi Csipkerózsi- káját, aki valamelyik jégvirágos ablak mögött alszik (vajon melyik az az ablak?), feltehetően tulipá­nos ágyban, rozmaringillatú dunyha alatt, sfel kell ébreszte­nie, hogy megtörjön a gonosz va­rázslat. Talán éppen most értem az ablaka alá, áll meg egy percre, s jutó pillantást vetett a festőre és 20 évvel öregebb önmagára, akik egy vendéglői asztalnál'ültek és minden mozdulatát figyelték. — Milyen magabiztos még — jegyezte meg fanyar mosollyal a festő, s a szeme egy jókora fa­gyos rögre tapadt, amely Van Dyck-bama festékcsomónak tetszett a hepehupás dűlőúton. A fényforrás, amelyet most fede­zettfel a fiatalember, messziről örökmécsesnek látszott, de csak egyszerű viharlámpa volt, s ide- oda imbolygóit a sötétben. A falu­ból kivezető dűlőút egy birkaho- dályhoz vezetett, ahol két pásztor virrasztóit. Az öregebb —lehetett vagy 70 esztendős — tartotta a lámpát, afiatalabb — egy 30—40 év körüli csontos, magas férfi — a jószágot számolta Száz bárány volt a hodályban, legalábbis any- nyinak kellett volna lennie, s a fiatalabb pásztor egyre komo- rabb arccal számolt. Tudom, me­lyik hiányzik, szólt keserűen, s ügyet sem vetett Kujtoroghyra, aki már jó ideje ott állt a viharlám­pafényében, s az öregemberrel beszélgetett.. A fene tudja, miért szökött el, dohogott az öreg, talán nem volt jó dolga itt? Ez csak ki­lencvenkilenc, akárhogyan szá­molom, morogta a fiatalabbik pásztor, s csak nézte azt a kilenc­venkilencet tehetetlenül, parázs­ló szemmel Ej no, legyintett az öreg mérgesen, ne törődj vele, maradt még elég. De a szikár férfi mozdulatlanul állt, szögletes ar­cán egyre hegyesebbé váltak a csontok. Mintha nem hallotta vol­na, mit mondott a tapasztalt öreg, mintha már senkit és semmit sem látott volna maga körül. Begom­bolta szőrös bekecsét, megigazí­totta fején a kucsmát, s egy jóko­ra bottal a kezében kilépett a ho- dálybóL Fiam, ne menj, ne hagyj itt, szólt utána az öregember elfú­ló hangon, de a fiatalabbik pász­tor ment a maga feje s az el- csavargott bárány után. Ak­kor, egy pillanatig, Kujtoroghy erős késztetést érzett magá­ban. hogy kövesse. Hogy együtt keresse meg a száza­dik bárányt, a legkedveseb­bet a fiatalabbik pásztorral, akit akkor még könnyen elér­hetett volna, ha rögtön utána­siet. De a következő pillanat­ban az alvó Csipkerózsikára gondolt, s arra, hogy milyen szép az élet, ha reggelre a lány Szeme kivirágzik. És elindult vissza a faltára, éppen ellen­kező irányba, mint amerre a pásztor haladt. Koráiéra ha­rangoztak akkor. —A pásztort senki sem lát­ta többé — mondta az öregedő hírlapíró, és kiürítette fröcs- csöspoharát. — Sejtettem — szólt afestő. — Meglehet, még most is járja a világot és keresi az el­veszett bárányt, mert úgy véli amíg meg nem találja, nem lesz nyugta az emberek kö­zött. Mostanában gyakran eszembejut. Éjszakai olvasás után, ha kinézek a fagyban ébredő utcára, néha az az ér­zésem, hogy a következő percben ablakomra vetődik hosszú, kékes árnya. Határ­járó emberektől, mezőgaz­dászoktól, vadászoktól is kér­deztem már: nem találkoz­tak-e egy magas, csontos, égöszemü pásztorral aki egy elcsatangolt bárányt kere­sett... A festő hallgatott. Az ég pe­remén áttetsző felhőben fo- domyi bárányt sejtett, s egy szálkás ecsetvonásokkal fel­vázolt alak éppen feléje for­dult.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom