Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-01 / 285. szám

•7 1989. december 1., péntek SOMOGYI NÉPLAP PÉNTEKI TÉKA 5. Frontidö Ahogy kézhez kapta a járási földhivatal határozatát Kerekes Lajos, a következő nap kifeszí­tette a drótot a cölöpökre. Nem nagy munka, kész volt vele egy óra alatt, mire a nap lenyugo­dott. — Most már nem lehet több vita — gondolta, és elégedetten szemlélte művét. Róth Mihály másnap délelőtt, amikor hátrament a kertbe, kez­detben még nem is vette észre a szomszéd csinálmányát. Tett­vett a sorok között, ha nagyobb gazt látott, kihúzta. Igen szo­morkás volt az ég, a levegőben lógott az eső. Úgy érezte, hogy nem szabad egy nagyobbat tüsz- szentenie, mert rögtön kisza­kadnak a felhők. Amikor a rézsű felé került, meglátta az új kerítést. Ott állt, ónosan derengett ezernyi lyuká­val, elkerítve az akácfákat. — Bitang! Na megállj, majd adok én neked! Róth Mihály megfordult, és lila fejjel, korát meghazudtoló fürgeséggel, bicegve futott vissza udvarára. Úgy kirúgta maga előtt a vesszőajtót, hogy az lere­pült a helyéről. Kotkodácsolva szaladtak szét útjából a tyúkok, hápogva, esetlenül totyogtak a récék, még a Jancsi kokas is arább rebbent. Pedig akkor már igen nagy vésznek kellett lennie, mert ökelme ugyancsak meghaj- kurászott mindenkit, aki felség- területére tévedt. Róth Mihály egyenesen a fa­házba ment, felkapta a hosszú nyelű cigányfejszét. Aztán feje felett mint egy fokost forgatva, ment vissza azon az úton, ame­lyiken jött. Észre sem vette, hogy közben a baromfik, kapva az al­kalmon, bementek a kert ágyú­sai közé. Mohón csipegetve ették a zöldet, fötörték a gondosan elgereblyézett ágyúsokat. Robogott vissza lap felé, szinte nadrágon csúszott le a rézsűn. — Hurrá!! — kiáltotta el ma­gát, és agyába visszaködlöttek a régi idők. Ott vágtatott a máso­dik sorban, enyhe szédüléssel, melyet részben a vodka, részben a harc előtti eufóriás állapot okozott. Repkedett az előtte vág­tató ló farka, a paták szórták a sarat, zörögtek a fegyverek. Bal közével, amellyel a szárat is fog­ta, lova sörényébe kapaszkodott. Lábai közt érezte az állat izmos oldalának rándulását. Jobbjá­ban a fekete markolatú, széles kozák kard. Suhogva írta a körö­ket vele, és szeme rátapadt a szemből vágtató ellenségre, aki­vel majd összecsapnak. Már lát­ta az összeszűkülő szemet, a vi­csorgó, ordító szájat. Kissé ol­dalt hajolt, megkapaszkodva lova sörényében, jobbjával irtó­zatos erővel lesújtott és... És csak úgy repedtek a fafor­gácsok. Rotyogva szakadt a drót, recsegve dőlt ki az első oszlop, a második, majd a letaposott dró­ton megállt. Fújt egyet, megtö­rölte izzadó homlokát. Szakadt róla a veríték, rettenetesen szomjas volt, de nem hagyta abba. Kiverte a másik két oszlo­pot is. Aztán pillantása az akác­fákra esett. — Ohó! Éppen ilyen cölöpökre van szükségem. Végtére is az enyémek, hisz az én területemen vannak... Teszek a határozatra! Az ötödik fejszecsapás után recsegve dőlt ki az első, a máso­diknak még annyit sem kellett odavágni, hisz két marokkal át lehetett fogni a törzsüket. Sza­porán legallyazta, majd jobbról, balról hóna alá kapta őket. — így ni! Most aztán elmehet a földhivatali határozatával az édesanyjába — mondta, s köpött egyet. Megindult visszafelé, magával vonszolva a kis fákat. Utána leszaggatott drót, ösz- szetört oszlopok maradtak. A földből arasznyira kiállva két akáccsonk szomorkodott, nyer­sen, fehéren nedvezve. Körülöt­tük zöld ágak, illatos fürtökkel, amelyek tenyérnyi kis felborult fészket, összetört tojásokat ta­kartak. Az eső pedig lassan esni kezdett. 6. A tiszta fegyver Róth Mihály megelégedettsé­get érzett. Töltött magának egy fröccsöt. Vörösen habzott a po­hár szélén az ital és pattogva szálltak ki belőle a széndioxid- gömböcskék. Mohón kiitta, majd újra töltött magának, jó hosszan szódázva a bort. — Ez a szarházi akart velem kibabrálni... Velem, a kozákkal! — mondta nagyot szusszantva, miután kihúzta a második poha­rat is. Keze fejével megtörölte bajszát és bement a szobába. Kinyitotta az öreg ruhásszek­rény ajtaját. A felső polcról, a hosszú alsók mellől leemelte a tokban lévő Brojovka pisztolyát. Mellette voltak a tisztítóeszkö­zök egy puha ruhába csavarva, és egy kis üveg olaj. A nagy kerek asztal térítőjére újságpapírt ra­kott. Felkapcsolta a villanyt, hogy jobban lásson, és feltette szemüvegét. Nekilátott kedvenc szórakozásának, a fegyvertisztí­tásnak. Tizenöt évig volt munkásőr, két éve, hetvenéves korában sze­relt le. Mint veteránpárttagnak engedélyezték, hogy pisztolyát önvédelmi fegyverként megtart­hassa. Úgy ragaszkodott hozzá, hogy számos korábbi kitünteté­séhez sem jobban. Naponta elö­vette, pucolgatta, akkor is, ha nem volt rajta mit. A töltényeket kiszedte a tárból, berakta a tár­ba, a tárt a pisztolyba. Amikor befejezte a fegyver tisztogatását, a szereléket és a tokot betette a szekrénybe, a pisztolyt pedig a belső zsebébe süllyesztette. Úgy gondolta, megsétáltatja egy kicsit, hisz két napja már, hogy nem volt leve­gőn. Pedig a fegyvernek legalább úgy kell a friss levegő, mint az embernek. Mert az ember, ha nem megy levegőre, megfakul, bepenészedik. A fegyver meg berozsdál. Amint kilépett a hátsó udvar­ba, látta, hogy a tyúkok ott kú­rálnak a konyhakert ágyásai között, és szaporán fötrik le a nedves földréteget a szárazról. Az eső elállt, szinte hallani lehe­tett, hogy nö a természet. De Róth Mihály nem hallott sem­mit, hanem felkapta a keze ügyébe eső vesszőseprűt. — Hinnye az anyátok úriste­nit! Hess!! Nézze meg a csibész isten, hogy összefötörtek itt mindent, de ez is amiatt a ga­zember miatt van... Hess!! Nagyokat csapkodott a seprű­vel. Kotkodácsolva. széttárt szárnyakkal, előre nyújtott nyakkal, kétségbeesetten sza­ladtak a tyúkok, bukdácsoltak a récék. Miután kihajtotta a baromfi- kat, dühösen csapta helyére a vesszőajtót. Amikor megfordult, mintha az ördög rendelte volna oda, meg­látta Kerekesék kutyáját, amint szaglászva a szőlők között oldal- gott. Hogy mit keresett, mit sem, nem tudni, de tény, hogy a leg- roszabbkor vezérelte oda a vég­zete. Róth Mihály belenyúlt belső zsebébe, előhúzta a pisztolyát. Szemét le sem vévé a szaglászó kutyáról, hátrahúzta a zárt, majd lassan engedte vissza, hogy a csattanás nehogy elriasz- sza. Karja kiegyenesedett és cél­ba vette a tarkóját. A dörrenés verébcsapatot riasztott fel a szólók közül, ré­mült csiviteléssel surrantak tova. A szegény félpuli-foxi keverék csak nyekkent egyet, és felbuk­fencezett. Nyelve kileffent, és lábai az égnek állva olyan for­mán remegtek, níint amikor álmában futni szokott, aztán mozdulatlanná vált. — Úgy — mondta megelége­detten Róth Mihály. — Majd megtanulják, hogy nem szoktam üresen fecsegni. Ezzel megfogta a kutya hátsó lábát, a kerítéshez húzta, majd meglóbálta és átdobta a szom­széd udvarába. Kerekes Lajosné volt csak ott­hon. Gyanús volt neki a csatta­nás, amelyet hallott. Megtörölte lisztes kezét és kiment az udvar­ra. Körülnézett, nem látott sem­mit, aztán az eget kémlelte, mint azt a helyet, ahonnan mostaná­ban minden rossz várható. Ek­kor esett át Róthék felöl az udvar végébe nagy puffanással a ku­tyájuk. Az asszony odaszaladt, látta a vérző állatot, és minden megér­tett. Olyan félelem szállta meg, hogy mozdulni is alig tudott. A kerítés túloldaláról hallotta Róth Mihály dúdolását. Köté­nyét szájára szorította és bero­hant a konyhába. 7. A feljelentés A dorbácsi járásbíróság folyo­sóján annyian voltak, mint egy influenzás időben a körzeti orvo­si rendelő várószobájában. Min­den panasznapon így van ez. Aki medicinát akar valódi vagy vélt sérelmére, itt keres orvoslást. Itt ücsörgött a félhomályos, a század elején még magyar kirá­lyijárásbíróságnak épült ház fo­lyosóján Kerekes Lajos is. Kezé­ben szorongatta azt a kis barna, gyanús színű, elrongyolódott sarkú, papundekli négyzetet, melyen a bíróság körbélyegzöje és egy szám volt elmosódva. Nyolc órakor jött és mindjárt tizenegy, de most már nics sok vissza, mert az előtte lévő szám birtokosa volt bent. Úgy érezte, mintha rabságból várna rá a rég áhított szabadulás. Hetvenszer itthagyta volna már ezt a büdös, sötét folyosót, a sok licsegö-lo- csogó, saját baját mély átéléssel mesélő panaszost, ha nem ilyen komoly dologban járna. Egy idős nénike szónokolt mellette, izgatottan húzogatva fekete fejkendőjének csücskeit. Az előbb jött ki a panaszfelvételi helyiségből. — Hát nincs igazság! Nincs, az biztos! — Komoly falusiak állták körül, akik szaporán bólogattak. — Hiába magyaráztam, nem értik — folytatta a nénike. Húsz hosszú évig éltem az urammal. Gyerökünk ugyan nincs, de ak­kor is, amit az idő alatt szenved­tem, azt csak a boldogságos Szűzanya tudja. Hogy az hány­szor volt boros, hányszor meg­vert engem kékre-zöldre! Most már nem tűrhetem, mert minél vénebb, annál bolondabb. El akarok válni tőle. — Aztán nem lehet? — kérdez­te egy svájcisapkás atyafi. — Nincs papírom. Házassági anyakönyvi kivonat, vagy hogy mondják. — Miért, elveszett? — Csudákat veszett, nem is vöt. Nem vagyunk mink meges­küdve, csak úgy éltünk. De hát az semmi? Én nekem pedig papír kell, hogy elváltam attól a pok­róctól! Azt a szenvedésekkel teli húsz évet nem lehet csak úgy bitangba hagyni. Hites felesége vótam én neki akkpr is, ha nem volt róla papír. — No hát akkor nem lehet mit tenni — szólt közbe egy fiatal­asszony, aki a váláson már túl volt, most a gyermektartás fele­melése miatt várakozott. — Ne­kem sem vették föl a válást, még nem vittem az anyakönyvi kivo­natot. Úgy kellett újat csináltat­ni a tanácson, mert a volt uram nem adta oda az eredetit. — Hogy nem-e?! — mondta a nénike, dühösen hátraigazítva a kendőjét. — Most megyek, és rögtön viszem azt a gazembert a tanácsra, és összeesküszök vele. Akkor majd lesz papír! Követke­ző kedden már nem küldhetnek el! — mondta, és lobogó szok­nyával elsietett. — Harminckettes — Szólt ki egy fiatal lány a folyósóra. Kerekes Lajos fürgén felállt és bement a kisasszony után. A szobában az előtte lévő atyafi írta alá a jegyzőkönyvet. Az asz­tal túloldalán, a népköztársaság címere alatt egy fiatalember ült, egy cigarettát vett ki a dobozból és rágyújtott. — Tessék, mi a panasz? — for­dult Kerekes Lajos felé, miköz­ben egy székre mutatott. — Hát kérem szépen — kezdte nagyot sóhajtva Kerekes, miköz­ben leült a székre —, hosszú sora van annak, de igyekszem röviden elmondani. — Az jó lesz, mert láthatja, hányán várnak még odakint — mondja dr. Ács Bálint járásbíró. Hónapok teltek el, hogy elkezdte a bírói munkát Dorbácson. Ve­gyesen tárgyalt büntető és pol­gári ügyeket. Pár sort jegyezve az előtte lévő papírra, hallgatta Kerekes La­jost, aki elmondta, mi történt a szomszéddal. Legfőképpen a kutyája lelövését sérelmezte, és elmondta azt is, hogy nem tudja, hol lesz ennek vége. — Hát kérem! — szólalt meg dr. Ács, ahogy Kerekes befejezte — több lehetőség vanv azt vá­lasztja, amelyiket akarja. — Én azt választom, amit a doktor úr tanácsol. — Nézze, én nem tanácsolok semmit. Én bíró vagyok és lehet, hogy az ügyük hozzám kerül. Elmondom magának, hogy mik a lehetőségek, jogi tanácsot ügy­védtől kérjen, ha úgy érzi, hogy ezek után szükséges. — Értem, kérem. — Nohát... a földhivatali hatá­rozatot tehát nem támadta meg senki. Igaz? — Igaz. —- Ez a határozat a vitás pár négyszögöl földterületet a maga birtokaként jelöli meg. Lehetősé­ge van feljelentést tenni erőszak­kal elkövetett magánlaksértés miatt akkor, ha az a terület a magáé. — Enyém hát, kérem, persze, hogy az enyém, hisz megállapí­tották. — Jó, jó... tehet rongálásért is feljelentést, ha a kár az ötszáz fo­rintot meghaladja. Ami pedig a lövöldözést illeti... azt tudom tanácsolni, forduljon a rendőr­séghez. Kerekes Lajos értelmes ember lévén, megértette az elhangzot­takat. Megköszönte a felvilágosí­tást, és azt mondta, hogy majd megbeszéli egy ügyvéddel, hogy mit tegyen. — Na ugyan, ezért nem volt ér­demes egész délelőtt várakozni — gondolta. — De ha már benne van, amit lehet ma elintéz, és ezzel egyenesen a rendőrségre ment. — Szerencséje volt, mert bent találta Forró János rendőrkapi­tányt, akit az elmúlt évi zárszá­madó közgyűlés utáni vacsorán ismert meg személyesen. A fiatal rendőrtiszt akkor nagyon szívé­lyes volt. Úgy ivott, mint akárki más, és úgy nótázott, hogy re­megtek tőle az armatúrák. Liba­sorba állította a cigányokat, és azoknak lábaikat váltogatva, ahogy ö dirigált, kellett muzsi­kálniuk. Majd összedőltek a nevetéstől, mert a sánta brácsás, amikor a rossz lábára került sor, úgy ugrált, mint egy kivénhedt bak­kecske. De azt is meg kell hagy­ni, hogy a prímás homlokát úgy teleragasztotta százasokkal, hogy alig látott ki mögüle. Forró János emlékezett is, meg nem is rá, mindenesetre alig várakozott valamit Kerekes, és beeresztették hozzá. Nyomát sem találta annak a szíves fiatal­embernek. Gondterhelt, egyik cigarettát a másik után szívó férfit talált, akinek csak arcvo­násai hasonlítottak a korábban megismerthez. Miközben elmondta panaszát, Forró türelmetlenül dobolt uj­jaival az asztalon-, aztán megkér­dezte. — A bíróságon mit mondtak? — Azt mondta az a fiatal bíró, hogy feljelenthetem Róthot ma­gánlaksértésért. A lövöldözés miatt meg szóljak itt. — És, feljelentette? — Még nem. de elmegyek az ügyvédhez és feljelentem. — Mit kíván akkor tőlünk? — Védelmet, Forró elvtárs! Amilyen háborodott ember az, még kiirt minket is. Hisz nem egy esetben beígérte. Őszintén szólva eddig nem vettem komo­lyan, de most, hogy így összevag­dalta a kerítést, a fákat, és lelőt­te a kutyámat, hát tudja isten, én félek tőle. — Biztos abban, hogy Róth lőtte le a kutyáját, hogy egyálta­lán lelőtték? — Kérem, ki más lehetett? Az öregnek van csak pisztolya. Tő­lük dobták át a dögöt. A felesé­gem közvetlenül előtte hallotta a lövést, magam is láttam a kutya sebét. De ha valaki kételkedik benne, a kert végében ástuk el a kutyát. Ki lehet venni és meg lehet vizsgálni. — Tessék elhinni, kapitány elvtárs, • nem jöttem volna ide akkor, ha nem félnék attól, hogy beváltja az öreg kozák az ígérge­tését, és belém ereszt egyet, ha valamin megint feldühödik. Hisz olyankor úgy viselkedik, mint aki nem normális. — Rendben van, majd meglá­tom, mit lehet tenni. Menjen haza nyugodtan. Kerekes elv­társ, intézkedni fogok. Kerekes Lajos nem haza, ha­nem az ügyvédi munkaközös­ségbe ment, és nem volt túl nagy a biztonságérzete. 8. Galiba lehet Forró János délután a járási pártbizottságon volt megbeszé­lésen. Zákányi István első titkár szobájában vágni lehetett a fü­stöt. A fehér nejlonfüggönyök szinte sárgák voltak, pedig sű­rűn mosták őket. Úgy tűnt, hogy a zsebre dugott kézzel álló Le- nin-szobor is átvette a függö­nyök színét, amint ott sárgállott a könyvesszekrény tetején Marx és Engels képei alatt. Zákányi alacsony, köpcös, kopaszodó ember volt, szinte el­veszett az öblös, mély fotelban. Kossuthot szívott és azt vallotta, hogy nincs az a kubai szivar — bár egyébként a kubai elvtársa­kat sokra tartja —, amiért egy szál Kossuthot elcserélne. Ujjvé­gei, körmei sárgák voltak a sok dohányzástól, és hangja is meg­sínylette már. Most szabadságra készült, úgy parancsoltak rá, hogy tessék elmenni. Míg távol lesz, Böröcz Feri másodtitkár is elkormányozza valahogy a hajót úgy, hogy nem sínyli meg a szo­cialista tábor meg a dorbácsi já­rás sem. Már végére jutottak a megbe­szélésnek, amikor Koresné, a tit­kárnő bejött a második adag fe­ketével. — Titkár elvtárs, nem kéne kinyitni az ablakot? — mondta a fiatalasszony — hisz csoda, hogy látják egymást ebben a nagy füstben. — Nyissa csak, úgyis a végére értünk már — mondta Zákányi, miközben újabb cigaretta után matatott, mert most véletlenül nem égett egy a kezében. Az ab­lakon dőlt ki a füst, és beszűrő­dött az utca vidám zaja. — Zákányi elvtárs, van itt még valami. — Rajta, mondjad csak. — Róth Mihályról van szó. — Melyikről? Az öreg kozák­ról? — Róla. Az utóbbi időben fur­csán viselkedik. — Hát nem mai gyerek az öreg. Miért, mi baj vele? Forró János ekkor elmondta, amit Horváth földmérőtől hallót, és Kerekes Lajos panaszát. — Hát megbolondult?! — komotult el Zákányi. — Én nem tudom, de minden­esetre aggasztó. Az még hagy- ján, hogy veszekszik a szom­szédjával, azt más ember is meg­teszi. De hogy fenyegetőzik és lö­völdöz, ha rájön... — A szentségit a vén marhájá­nak! Polgárháborús katona, párttag, hosszú munkásöri szol­gálat... Tán tényleg — mutatott a homloka felé Zákányi. — Ez az! Ki vállalja a felelőssé­get, ha valami galibát csinál az­zal a pisztollyal, amikor bejelen­tés is volt rá? — Komám, nincs itt mese, be kell vonni tőle a fegyvert. Az ok, a jogtalan használat, megvan. Nem szabad kockáztatni. — így gondoltam én is, csak az egyetértésedet akartam. Intéz­kedni fogok, de az is hétszent­ség, hogy nem nyugszik bele, és el fog menni panaszra maga­sabbra is. — Csak menjen. Majd én tar­tom a hátam, ha valaki rákér­dez. Nem lehet ezzel mókázni. Ebben maradtak. Két rendőr ment ki Róth lakására. Az öreg nyugodtan átadta a fegyverét, azt hitte, hogy csak ellenőrzés. Amikor aztán felmutatták a fegyvertartási engedély vissza­vonását elrendelő határozatot, örültek, hogy ép bőrrel kijutot­tak Róth Mihály portájáról, a Brojovkával együtt. Róth felháborodása nem is­mert határt. Még a kapujában állva is ordítozott a távozó autó után, hogy ha kell, elmegy a Központi Bizottságig, és meg fogja keresni azt, aki az intézke­dést hozta. (A jövő péntekenfolytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom