Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
8 1989. december 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Arany János: ALKALMI VERS Az új évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kívánni még Ily áldott időben — Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros; Jól fizesse a tinót S nyerjen a mészáros. Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Senkinek a nyakára Ne vigyenek kontót; Valaki csak ráteszen, Nyerje meg a lottót; Annyi pénzünk legyen, hogy! Még pedig pengőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Szegény ember malacának Egy híja se essék; Messze járjon dög, halál, Burgonya-betegség; Orvos, bakó a díját Kapja heverőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Tücski-hajcski baromnak Sokasuljon lába; Boci járjon mezőre, Gyermek iskolába; Gyarapodjék a magyar Számra, mint erőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Kívül, belül maradjon Békében az ország; A vásárra menőket Sehol ki ne fosszák. Béke legyen a háznál ' És a szívredőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. A bíró is, mint eddig, Tisztét jól betöltse: Víz kedviért a babát Soha ki ne öntse; Emberiség, igazság Egyik serpenyőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Zenebona, babona, Huzavona vesszen! Visszavonás, levonás Minket ne epesszen, Legyen egység, türelem, Hit a jövendőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Nagy uraink (ha élnek) Nőjenek nagyobbra; Áldozzanak, legyen is mit, Mégse üssék dobra; Nemzetiségünk mellett Buzogjanak hőén. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. író pedig írónak Szemét ki ne ássa, — Ne is legyen az idén Napfogyatkozása Jó erkölcs—, eszme—, hírnév—, S előfizetőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Mire üssek mégpohárt? Asszonyi hűségre ? Barátság—, polgár-erény—, Vagy mi más egyébre ? Hiszen ezek közöttünk Vannak kelendőben. Tudj’Isten, mi minden nincs, Ez új esztendőben! Szentmihályi Szabó Péter: Jövőtudat Tíz-tizenöt éve kezdtem el hajtogatni, milyen nagy baj, hogy a magyar népnek nincsen igazi jövőtudata. Közösen sem, egyénenként sem, és nem az ő hibájából. A jövőtudat irtása a három- és ötéves tervek korszakában kezdődött, a túlságosan és kötelezően optimista lakkozott buzdítások és ígérgetések azonban még tovább éltek a közelmúltig. Az úgynevezett konszolidáció korában bevallom, időnként én is elhittem, hogy nemsokára utolérjük, sőt le is hagyjuk az átkozott kapitalizmust, mely, lám, évről évre közelebb kerül céljához. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ez a sok tekintetben látványos fejlődés a kapitalisták kölcsöneiből bontakozik ki, nem a magyar nép szorgos és jövőtudatos munkájából. A nagyobb baj az, hogy sok akkori állami és pártvezető, bankember és közgazdász sem tudta, legalábbis mostanában ezt bizonygatják. Már-már úgy fest a dolog, a kapitalisták óhajtották minden lehetséges módon fenntartani a szocializmust, nehogy egy eszménnyel (és ellenféllel) kevesebb legyen a világon. Akkoriban azt is fejtegettem,, hogy egy népnek aligha lehet pozitív jövőtudata, önbizalma, ha múltját titkolják, meghamisítják, s ha diákokat, tudósokat, tanárokat folyamatos hazugságra kényszerítenek, először fizikai, aztán lelki terrorral. Azóta a közélet, a gazdaság akkori dzsolidzsókerei vették a kalapjukat, elhunytak vagy érdemeik elismerésével nyugdíjba vonultak, mi meg itt maradtunk felkopott állal. Akkortájt az emberek a jelennek éltek, legfeljebb a közeljövőnek, vadul művelték kertjüket, ha tehették, kocsit vettek, házat építettek, bútort vásároltak részletre, elkezdtek utazgatni, és valahogy elhitték: nem gyűrűzik be semmi válság, itt van a Nagy Testvér, tele nyersanyaggal és energiával. Cserében pedig az emberek szolidárisak voltak, akikkel éppen odafent úgy gondolták, hogy kell, kivéve a határokon kívül rekedt magyarság millióit, mert az egyik legsötétebb bűnt, a nacionalizmust már az iskolában megtanulták gyűlölni. Közben egy kicsit urambá- tyámország, baksisország lettünk, a jatt, a hála- és csúszópénz és a szorgosan nyiladozó kiskapuk létrehozták a pártbürokrácia elitje mellett a kispolgári államkapitalizmus iparosait, kereskedőit, butikosait. • Ez a nép nem gondolt a jövőre. A jelen tűrhetően langyos volt, örökkévalónak tetszett. Most pedig ez a nép retteg a jövőtől, félti megszerzett javait, gyermekei esélyeit, kábultan próbál kisajtolni önmagából még egy kis erőt, félig kábultan, hiszen ezek a farkastörvények idegenek, ugye, a szocializmustól, de hát el is magyarázzák a népnek, hogy ez nem is volt eddig se szocializmus, olyan nincs is, csak Svédországban meg Finnországban. Most mondjam, hogy azért voltunk már nehezebb helyzetben is? Háborúban is, békeidőben is? Nem visz rá a lélek. Én is félek a jövőtől, én is megpróbálok még többet dolgozni, én is keresem a kiutat a mostani politikai labirintusból, s egyszerre gyanakodva és reménykedve figyelem lecsukódó szemmel a Napzártában nyilatkozó újkeletű bölcseket, akik majd... Nekik talán van jövőjük. De mi lesz velünk? Takáts Gyula epigrammái Könyörgő egy költőhöz Rum, kacsasült, bor. hózivatar langyosszemü kályha, szebb farsangnapokat küldeni sem lehetett. Csillog a téli tükörben a trágya. Vidámlovu szánkón trottyos-banda recseg... Most viszi Márton a lányt. Csánki te is nősülj! Inkább szüljön feleséged, máit te derék költőnk szüljed a verseidet. Ám nosza! Itt az idő, szép farsang napja ragadjon. Hájas Panni eped! Hagyjad a Múzsa-leányt, s lesz bőven zsírod, enni se kell és böjtbe húsod lesz. Panni a földi gyönyör... Hagyjad az égi-hazát. Egy opportunistára Ballagi nem gyűrűjén, de szerényen a zsebjibe hordja címeres oklevelét s mit neki romfalu vár, páncél, múlt és hősi családfák! Kardja a nyelve! Rozsda sosem lepi azt! S mit szerezett, oda nézz! Még a cigányra se költ. Neki dzsessz kelt. Kék autónjár, mert lovas ösztöneJó! Mindig ajó lovon ÜL Juszuf Szorgos iró Jóskánk, mindent belegyúr a regénybe, mint a vezércikk, úgy röffen a műve elénk. S mért, hogy — báragyaras —, mégis mint pelyva-kazal hull? Mész is kéne Juszuf! Falba csak így merevül! Tanya Túl a szélső házakon, a városszéli lámpákon, egy rejtett völgyben, a Testvérhegy oldalában áll egy tanya. Mintha az Alföldről sodorta volna ide a véletlen, egész idegen a tájban. A kútban föl-le jár a favödör, tyúkok kapirgálnak a szénaboglya tövében. Egy macska lép a földön, hátát felpúposítja — cserebogarakra vadászik. Egy szamár meredt szemmel bámulja meg a váratlan vendéget, akinek lábához odasompolyog egy-két bozontos, vészjóslóan hallgatag pásztorkutya is. A tér idegen redő- jében rejtőzik ez a házikó, kertjével és kusza udvarával, ahol az idő a maga szeszélyeit követi. A szélső szénaboglyákon túl, a kinti világban történjék akármi, ez a titkos zug nem változik, mozdulatlanul fonódik a félhomályba, a napsütésbe — Ázsiát játszik, középkort, kívül a történelmen, kívül az évszakok körén. Fönn tűz a tavaszi Nap, itt megrekedt a hó — nagy, kormos kupacokban áll a ház oldalánál. Lila-sárga csészegombák virítanak az árokparton, az elkorhadt akácról nagy cimpák lógnak alá: a barna fülgomba csoportjai. Riadtan ugrál a kövek hátán egy barázdabillegető. Egy varjú töpreng az ágon, mintha ittfelejtette volna a tél. Sárkányrepülő száll magasan a ház felett, árnyéka végigfut a rejtett völgyön, a házfalakon, de a szárnyas ember s a titkos tanya ideje nem ugyanaz. Föntről ellátni az új lakótelepek soráig, a Dunán-vontatott uszályokig. Itt égtájak, évszakok összekeverednek. Rádnéz egy korhadt, torzfejű kapuzsábé. A mohos tetőn rikolt egy kuvik. Virágok őre Ián napokig, hetekig kínlódott, amíg kimúlt. A kutyául kívülről nem látszik a pusztulás. Mintha a kék virágokat őrizné — csupa kék szirom a fák köze, kék pöttyök lepik az ütköző füvet, a bokrok alját. városában, kedves rózsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékeznek. Utcanév is idézi itt a vándor török alakját, meg türbe, szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban őrzik az emlékét: a szirmok közül öreg, hunyorgó szeme néz rád, a levelekből tenyere ráncai, ujjai görbülete. A kísértetház Február végén, március elején, mikor a tavasz napról napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-sziget avarlepte mélyedéseit elborítja a kék csillagvirág. A hajnali fagyok, a hófoltok csöppet sem zavarják, hagymája az őszről-maradt meleget idáig őrizte, bimbót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglárkát, de még az igénytelen martilaput is, virágot bont. Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirágok közelében, egy kutya fekszik. Fejét a lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: Mit keres itt? Aztán rájöttem, hogy a kutya nem pihen, rég megdöglött. Valaki szabadulni akart tőle, kikötötte a fához, és sorsára hagyta. TaA rózsák mestere A legenda szerint Gül Baba, a bektasi vándordervis emlékét őrzik a rózsatövek, a nevüket viselő budai dombon, a Duna felett. Itt ápolgatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg vándor, aki a távoli Aranyszarv-öböl partján született, valahol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg, a száztomyú városban. A halál mégsem itt érte utol — épp szülőföldjén járt, a gályás partokon, a tevék és karaván- szerájok, a janicsárok és mé- zesszavú örmény kereskedők városában, amikor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemére: szállni kezdett, s újra Budán találta magát, szeretett A magas kőkerítésen túl, borostyánnal belepve áll az öreg ház. Rég nem lakja senki. Az ablakokat leszedték, a falak omladoznak. Az udvart ellepi a burjánzó csalán és vadrózsa. Létrák, bódék, ajtók szúette favázai, autóroncsok, ládák. Kóbor macska fészkel az áttekinthetetlen kuszaságban. Az emeleten galambok. Mégis, a második emeleti ablakban éjszakáról éjszakára felgyullad a lámpa. Halványan, de határozottan világít, mintha valaki — tücsökarcú csavargó, guberáló vénasszony — visszajárna emlékeit leltározni, sorba rakta a görbült szögeket, az elgurult gombokat. Világít az egyetlen ablakszem a borostyánlepte falon.MINIATŰRÖK Kaszti Gyula rajia •
