Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-29 / 307. szám
6 1989. december 29., péntek HORIZ ONT München csillaga Törökkoppányból — Mi van megírva a csillagokban a két Németországról? Aki a választ adja a két tor- nyocskás törökkoppányi házban, az Szabó Mária, a Münchenben üstökösként feltűnt asztrológus tévécsillag. Rendkívüli megjelenésű — erről még lesz szó —, akire nem a „bájos”, a „babaszépség”, hanem a nőies nő jelző alkalmas, amely evvel a képletes szorzóval is kifejezhető: nőször nő. Csillaggal: ragyogó Vénusz. A válasz ehhez képest objektiven érdes. — A horoszkóp alapján a két Németország nem fog egyesülni. Jár szájról szájra egy vicc, egy alapmondás odakint: „Én annyira szeretem Németországot, hogy boldoggá tesz: kettő van belőle!” Ha a személyes véleményem érdekli, én is így vagyok evvel. Miért? Azt hiszem, jól ismerem a német lelket. Az a véleményem, hogy az átlagszemélyiség hamar átesik a ló másik oldalára. Nem objektív. Gátlásos, frusztrált nép, a bűntudat foként a fiatalokat nyomja. Hatalmas elfojtást érzek lm «.JnnliMlHi bennük, és tartok attól, ha ez felszínre tör, akkor... Amiért viszont megkedveltem őket: a melankolikus romantikájuk. Ami engem illet, most is idegen vagyok ott, noha jó kapcsolatom van emberekkel. New Yorkban éreztem magam otthon igazán, ahol annyiféle náció, annyiféle ember van, hogy senkinek sem kell magát idegennek éreznie. Egyébként mindenki ott érzi otthon magát, ahol a belső békéjét meg tudja teremteni. Az én életem arról szól, hogy imádom a hazámat, a szülőfalumat... Meglepő vallomás a más hazát választótól, aki odakint olyan felkapott, hogy a nyugatnémet televízió Művészportré-sorozatának műsorvezetője, Celia Tremper, így áradozott róla: „Ilyen nagy tehetséggel még sohasem találkoztam!” Erre ő szemérmetlenül azokat a rögöket emlegeti, amelyek parázsként égették a talpát... — Téved. Váratlanul mentem el. Életem első nagy filmjében kaptam szerepet. Szabó István a Redl ezredesben foglalkoztatott. Még volt egy-két forgatási napom, de az első után oda álltam elébe: „Én most elindulok... Disszidálok.” Nem tudom, tudja-e, hogy pontosan idéz egy másik Szabó Ist- ván-alkotást, a Szerelmesfilmet, amelyben Kata (Halász Judit) búcsúzik 56-ban telefonon Jancsitól (Bálint András), nagy levegőkkel, hogy visszahuzatoltassa magába a sírást: „Én most elindulok...” — Nem akartam menni, de Iván olyan váratlanul vesztette el imádott apját, hogy azután nem lelte helyét a megszokott világban; úgy érezte, légüres térbe került. Mentem vele, hiszen a féljem volt. Házasságuk azóta barátsággá bomlóban. Hányszor idéződtek fel Szabó Máriában ott, az idegen nagyvárosban a koppányi kedves helyek? Talán a Hajócsapa (ahol a régiek egy hajó fenekét lelték meg), a Möggyesi sánc (ahol egykor vársánc lehetett), a Belátó (ahová a várbelieknek bekiáltott a török: — Még belátok!), a Sötétkerék (ahol nem brekegnek a békák, mióta István király megátkozta őket, mivel nem hallotta vartyogásuktól Koppány jöttét), a... Talán. — Volt időm, hogy átgondoljam az addigi életemet, amikor Münchenben lépcsőházat takarítottam, pincémősködtem, vagy a fodrászszalonban hajat mostam a frauleineknek, napi 30 márkáért. Addig sem élt közhely-életet, bár iskoláit, köztük a kaposvári Munkácsy gimnáziumot, a pécsi tanárképző magyar-történelem szakát simán, jó eredménnyel végezte. Akkor Budapestre került: nevelőtanár lett a Műszaki Egyetem kollégiumában. Azt mondja, befelé fordulva élt egészen addig: — Amíg meg nem ismerkedtem Ivánnal, aki műszaki értelmiségiként újságnál dolgozott. Általa kerültem be a társaságokba, baráti körökbe. Váratlan fordulattal lettem fotómodell; ez a munka felszabadított, könnyeddé tett. Éotózták, feltűnt a képernyőn reklámfilmekben, és megvalósulófélben volt egyik titkolt vágya: játékfilmben szerepelni, amikor elhagyták az országot. — Münchenben, a fodrászszalonban ott volt előttem a tükör, és minden percben figyelmeztetett, szembesítve akkori önmagámmal, aki (ahogy mondani szokás teljesen maga alatt volt: „Itt nem lehetsz fotómodell. Nincs kisugárzásod, nincsenek ruháid...” A Goethe Intézetben nyelvet tanult, és beiratkozott az egyetem pszichológia szakára. Amikor a diplomát kézhez kapta, élete egyik nagy álma teljesült. — Mekkora az út a lélektantól az asztrológiáig, azaz a csillagjóslásig? — Nálam nagyon rövid volt. Rögtön megérti, miért. A mi családunk paraszti família volt mindkét ágon; apám ma is a szorosadi téesz keverőüzemében dolgozik, édesanyám a koppányi takarékszövetkezetet vezeti. A vallásosság évszázadok során ivódott a családba. Somogyegresi nagyanyámban ez valahogy esszenciatisztán volt jelen, ő szinte szentként egész életében azt kereste, hogyan segíthet másokon. Pa- rasztmadonnai finomsága valamiféle ösztönös pszichológussá tette, aki jó szóval lelki sebeket gyógyított. A halálhír Münchenben ért, nagyon megszenvedtem a halálát. Ezt a könyvet testálta rám: Igét vár a nép. Hetekig töprengtem, mit akar evvel üzenni. Akkor kezdtem vallással, asztrológiával, ezotériával, azaz a rejtelmes, csak beavatottak számára érthető dolgokkal foglalkozni. Működésem Münchenben kettős fogantatású, ezt fejezi ki, hogy úgynevezett karma-horoszkópot készítek; karma a buddhizmusnak az a tétele, hogy az élőlények jó vagy rossz sorsát főként a megelőző életükben elkövetett tettek határozzák meg, a buddhizmus pedig eredendően a lélek vándorlását hirdető vallás... Ami engem illet, ügyfeleim személyiségét pszichoanalízissel próbálom újjáépíteni, a horoszkóppal pedig az életük célját igyekszem világossá tenni. Rendelkezem a nagyanyám beleérző képességével és a pszichológus módszereivel. Átszellemül az arca. Most szinte nem is harmincéves; valahogy időtlen, kortalan... —Annyira belém égett a nagyanyám, Juli mami — néz messzire, a falakon túlra —, hogy elmentem egy zürichi híres médiumhoz, idézze meg őt. És akkor valami egészen váratlan, furcsa dolog történt. Mami nem jelentkezett. Aki hisz a lélek vándorlásában, az úgy tudja: csak a testen kívüli lélek hívható meg. Juli mami valószínűleg már leszületett közénk más testben újra... De Lindának, a médiumnak megképződött valaki más, otthoni ismerős. És ahogy közvetített köztünk, egyszer csak rádöbbentem, hogy H. Károly az, a falunkból elszármazott főiskolai zenetanár, karnagy, akiről én akor még nem is tudtam, hogy váratlanul elhunyt. Üzent általam az ismerőseinek, üdvözli őket. Én nem mertem beállítani a koppányi barátaihoz azóta sem. Hogyan magyaráztam volna meg nekik a megmagyarázhatatlant? Fényes délelőtt van. Olyan valószínűtlen, hogy erről beszélgetünk. Legfeljebb kisfiú koromban a koromsötét éjszakák szorongása okozhatott rokon-képzelgéseket, folytatja: — Kiderült, médium vagyok én is. Linda elvitt Rosenheimbe, ahol húsz médium volt jelen Európából. Meditációs gyakorlatokkal zártuk ki a külvilágot, majd három lelket idézett meg házigazdánk. , Csak ketten találtuk ki őket. Én a három közül kettőt érzékeltem: egy középkori csillagászt és egy spanyol táncosnőt. Úgy éreztem, szétszakad a testem, darabokra szaggattatom. Abbahagytam. Mintha most is olyan messziről térne vissza, ahova én a képzelet szárnyán sem szoktam eljutni. Szuperérzékeny idegrendszerű, pszichéjű személyiség Szabó Mária.-— Maga hisz a transzcendensben? — néz rám áthatóan. Nem, én abban hiszek, hogy egyszer minden, ma még a megismerés határain túli, nem anyagi, érzék feletti jelenségre — legyen az emberen kívüli vagy emberen belüli — magyarázatot lelünk. Bennük, a szabómáriákban olyan eleven felkiáltójeleket látok, akik arra figyelmeztetnek, a tudománynak még sok az adóssága. Leskó László „Nekem a rajzolás és a mintázás a beszéd... ” Trischler Ferenc műtermében A napsugarak tompán szűrődnek át a ködborította tájon. A somogyi dombok lágy lankái között autózunk. Egyre nagyobb a köd, egyre kisebb a sebesség. Pécsre tartunk, Trischler Ferenc szobrászművészhez. Tíz órára vár bennünket, de már biztos, hogy késni fogunk. Az ősz végi természet fokozatosan téli gúnyáját veszi fel, és mire a baranyai megyeszékhely határához érünk, legszebb ünnepünk évszaka fogad. A kis utcácskák között nehezen találjuk a címet, de szerencsére akad eligazító tábla: „műteremlakások” — áll a fából fabrikált nyílon. Trischler Ferenc a bejáratnál fogad bennünket és befelé invitál. — Lefelé a lépcsőn — mondja már bent a házban. A feleség, Ferk Anna gobelinművész műhelyébe vezet az út. Éppen egy új gobelint készít, üdvözöljük egymást. Nincs szerencsénk, mert kész munkája most nincs otthon. Kár, talán majd legközelebb. A szobrász műtermébe sziklakerten keresztüljutunk el. A hatalmas emeleti asztalon vázlatok, grafikák, rajzeszközök. Minden, ami a szinttel lejjebb levp alkotások előkészületeihez és terveihez kell. És két versenykerékpár. A fiaimé — válaszol kérdő tekintetemre. Lesétálunk a lépcsőn, a hatalmas üvegtáblákkal „falazott” szobrászműhelybe. — Idekészítettem az asztalt és széket, hogy tudj dolgozni, — céloz a kezemben levő tolira és jegyzetfüzetre. Megköszönöm, mégis a szobrok között sétálva beszélgetünk. Közben már kattog a Nikon is, kollegám fotózza a szobrokat. A falakon gipszdomborművek Bárczi Gusztávról, Munkácsyról, Hildről és Nagy Lászlóról. A műterem közepén Széchenyi gipsz mellszobra. — Ezekről készültek a bronzöntvények — mutat rájuk. Most ismerősöm gyerekéről készítek portrét, nemrég állt modellt. El kell lesni a formákat. A gyermekportrét nagyon szeretem, bár nem könnyű feladat. Ha jobban megnyomom az agyagot, rossz lesz, öregebbé válik az arc — magyarázza. A bőség szobrának makettjét nézegetjük, ami majdan a bólyi takarékszövetkezet elé kerül. A makett is már talapzattal készül, mert azt is tervezni kell. Az alkotás fázisairól kérdezem. , — Úgy kezdem, hogy rajzolok és sok vázlatot készítek. A kiválasztott vázlat alapján agyagból megcsinálom a kis tervet, a makettet, amit zsűriztetni kell. Ha elfogadták, akkor a nagyméret — vagyis a valódi méret—váza következik. Látunk is ilyet a műteremben. Ezernyi ösz- szedrótozott fadarabból állt össze a figura váza, erre kerül aztán az agyag, amit lehet alakítani és formálni. — A nagyméretű váz mozgásának olyannak kell lenni, mint a kis tervnek, teszi hozzá, majd folytatja. — A szobor váza után sok tanulmányt készítek, hogy minden a fejemben legyen. A mintázásnál már nem használok modellt, mert zavarna. Az addigi tapasztalat elég. így a szoborra tudok koncentrálni. Beszélgetésünket a ház asszonya szakítja félbe, aki teát és kávét hoz. Kávézás közben tudom meg, hogy a Kaposváron nemrég felavatott Bárczi dombormű három hónap alatt készült el, de az életnagyságú figurákhoz legkevesebb fél évre van szükség. — Időt kell hagyni a szobornak. Nem minden nap dolgozom, valamikor csak nézem a figurát, eszembe jut valami és változtatok rajta. Elcsépelt már a kifejezés: a gyümölcs sem érik meg rögtön. A megrendeléseknél annyit mondanak, hogy szeretnének egy szobrot erről vagy arról; ezért szabadon működhet a fantáziám. Gondolataimat legtöbbször női figurával fejezem ki: tisztelem és szeretem a nőket. A legfontosabb, hogy amit csinálok, abban élet legyen. Főként figurális alkotásokat készítek, ebben a világban tudom kifejezni magam, de szeretem az absztrakt formákat is. Nem azt csinálom, gmit látok, hanem azt, amit érzek és gondolok. Általában fejből dolgozom: megjegyzem az embereket, főként azokat a vonásokat, ami nekem a munkához kell. Trischler Ferenc 1975-ben fejezte be a Képzőművészeti Főiskolát. Művészetére Donatello, Michelangelo és Giacomo Mancu volt nagy hatással. Á főiskolán Szabó Iván volt a mestere és Somogyi József temperamentuma és lendülete is befolyásolta a művészpályát. Kilenc éve szabadúszó, előtte a pécsi Művészeti Gimnáziumban tanított. A műteremben, ahol most vagyunk, 1986 óta alkot, előtte szülőfaluja, Boly adott otthont, ahol gyermekkorát is töltötte. — Tízéves koromban jöttem rá, hogy vonzódom a szobrászathoz. Émlékszém: a-faluban esett az eső és agyagból elkezdtem formákat mintázni. Aztán rajzolgattam kacsákat, libákat, repülőket és a természetet. Szobafestő lettem, és Pesten jártam képzőművészeti körökbe. Sokat fejlődtem ott. Levelezőn érettségiz- tém, és így kerültem a Főiskolára, aztán 1980- ban római tanulmányútra. Legutóbbi kiállításom az ausztriai Melk-ben, a Donau fesztiválon volt. Trischler Ferenc munkáival több helyen találkozhatunk, leginkább Baranyában. Kaposváron a már említett Bárczi portrén kívül Munkácsyról készített domborművét és Diákok című szoborkompozícióját láthatjuk a Munkácsy Gimnáziumban. — A más megyében élő és alkotó művésznek nem lehet gondja a helyiekkel, ha magas színvonalú munkát készít. Csak a gyenge művészek erősködnek: nem kell ide más szobrászt hívni, — válaszolja arra a kérdésre, hogy kön- nyű-e átlépni a megyehatárokat. Mégegyszer körbepillantunk a műteremben, elcsattannak az utolsó kockák a filmen. Mielőtt elköszönnénk, a művész búcsúzóul megjegyzi: — Nehezen beszéltem, mert én rajzolok és mintázok. Nekem az a beszéd... Varga Zsolt Fotó: Gyertyás László
