Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-27 / 305. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1989. december 27., szerda SPORT Sportvezetők Országos Tanácskozása A kaposvári vívóteremtől a mexikói olimpiáig May Attila, volt olimpikon a múltról s a jelenről December 20-án Budapesten a Nemzeti Sportcsarnok olimpiai klubjában országos tanácskozásra gyűltek össze a megyei sportszakigazgatás vezetői. Az OSH-elnök, Tibor Tamás vezetésével áttekintették az állami sportirányítás jelenlegi s a jövőbeni feladatait. Somogy, megyét Klencsár Gábor, a megyei sportiroda vezetője képviselte, öt kérdeztük a tanácskozásról. — Egyetértés született abban, hogy a sportra irányuló állami beavatkozás mértékét tovább kell csökkenteni. Az irányítás tartalmát össze kell hangolni az állami feladatvállalással. A közvetlen irányítás helyett a sportszervezetek állami támogatását kell előtérbe helyezni. Az állam felelősséggel tartozik a nemzet sportjáért, de a sportnak, mint mozgalomnak, a presztízsért, életteréért végsősoron önmagának kell megküzdenie, s kell olyan jogi gazdasági helyzetet teremtenie, amely biztosítja a mozgalom képességét a saját lábon állásra. A sportegyesületeknek, szakszövetségeknek tudomásul kell venniük, hogy ma merőben más a társadalmi és gazdasági környezet,, mint amilyen akár csak egy esztendővel korábban volt. Az új helyzethez való gyors alkalmazkodás alapfeltétele annak, hogy a sport — birkózónyelven mondva — ne kerüljön kétvállra. Tibor Tamás úgy mondta, hogy sportmozgalmunk — ismét birkózó kifejezés szerint — hidal. De kifejezte azt a véleményét is, hogy a sport ebből az állásból is képes arra, hogy győzzön. Szó esett a tanácsi költségvetési tervek várható irányításáról is. Jelenleg a jogszabályok által biztosított egyesületi és szövetségi önállóság pénzügyi feltételei sajnos nincsenek meg. „ Az állami sportfinanszírozási rendszer sem működik megfelelően. Egységes rendszert kell kidolgozni, amely csak normatív alapon lehet eredményes. Az új sporttámogatási tervet a sportfőhatóság rövidesen a kormány elé kívánja terjeszteni. Az előjelek szerint a sportszervezetek és az állam viszonyát rendezni kívánó, az 1990-ben az országgyűlés elé kerülő, s remélhetően jóváhagyott sporttörvény hosszú távra biztosítja a feltételeket az együttes munkához. Szó esett még az élsport támogatásáról, ezen belül az elosztás módozatairól, arányairól. Mi Somogybán jól tudjuk, hogy a tanácsok támogatására — legalábbis ma még — milyen szükség van. Szerencsére nem is csupán mi, akik a sportirányítás területén tevékenykedünk. Ez a helyzet a legtöbb községi tanácsnál, s a városoknál úgyszintén. Megyei tanácsunk a múltban is számos bizonyítékát adta, hogy nem a tanácson múlt a sportélet eredményessége. Hiszem, hogy a tanácsi tervekben — a mai szűkösebb anyagi viszonyok ellenére — sem esik számításon kívül a testnevelési és sportmozgalom, s a tervek számolnak a minőségi sport szinten tartásával, sőt előbbrelépésével is. A magunk portáján ezeket remélve, az országos tanácskozáson elhangzottak, megtárgyaltak szerint fogjuk kialakítani az állami sportirányítás teendőit — mondta Klencsár Gábor. K. S. May Attila nevét a mai somogyi sportolók már nem vagy csak elvétve ismerik. Persze nem mdnidág volt ez így. A hatvanas évek elején, amikor az első próbálkozó - sok után egyre erőteljesebb fejlődésnek indult Kaposváron a vívósiport, más volt a helyzet. Nem csupán a Táncsics gimnázium tanulói voltak büszkék diáktársukra, May Attilára a nem csupán sziűköb’b pátriájában sikert sikerre halmozó vívó bajnokra: a nyurga fiúcska szereplésére már Pesten felfigyeltek. Az akkor egyik legerősebb egyesület, az Újpesti Dózsa le is csapott az érettségi után a fővárosban egyetemi taniullmányokiat megkezdő sportolóra. Attila a Dózsa színeiben továbbfejlődött. Így lett tagjla az 1968-tan mexikói olimpiára utazó magyar vívóválogatottnak mégha „csak” csapattagként is. Mexikóvárosban ott volt a páston azok között, akik a tőrvívók csapatversenyén Magyarország együttesének az 5. helyet szerezték meg. A krónika azonban azt is feljegyezte, hogy — kicsit több szerencsével — a magyiar csapat, s May Attila akár bronzérmes is lehetett volna... Tölbb mint húsz esztendő távlatából mindez már sporttörténetem. Az egykori kaposvári vívó mérnöki diplomájának megszerzése után a fővárosban folytatta. Egy ideig még, bár — mint visszaemlékezik — a vívást már csjak hobbiként, azért, hogy a kisportolt izmok el né tuny útjainak. Aztán kenyérkeresés céljából is, mert el kellett látni családját, ahol manapság három „nagylány” ül, apu, anyu mellé a karácsonyi asztalhoz. Mindez, s hogy a vívó- sport már régen megszűnt Somogybán eredményezte azt, hogy az olimpiát sikerrel megjárt kaposvári sportolónak, illetve tanítómestereinek, Deák Sándornak és Ozsváth Ferencnek a nevét legföljebb a legidősebb nemzedék sportharátai emlegetik. A maiak nem is tudnak létezésükről. Nem lévén vívás Somogybán', gyakorlatilag May Attila sportkapcsolata is m!eg- sziűnt szülőhazájával, So- moggyal. Igaz, ha teheti ha- zaugrik a fővárosból ma Fonyódon élő idős szüleihez. Olykor Klári asszony, a nej is ellátogat a somogyaszalói családijához. Van persze baráti szál is, ami Attilát Somogyihoz fűzi. Siófokon él ifjiúikoná legjobb barátja, diáktársa, dr. Kynsburg Béla, akinek May Attila — bevallása szerint is — sportpályafutását, a mexikói olimpiai küldetést is köszönheti. Hogyan? Hát a gimnazista Attila, Kynsburg „Öcsi” biztatására látogatott el először a vívóterembe Szerencséjére ott is ragadt .. Legutóbb, egy decemberi estén azonban May Attilával „hivatalos” somogyi útja alkalmával1 találkoztunk Balatoni öidváron. ö is meghívott volt a XII. olimpiai vándorgyűlésre. Meghatot- tan fogadta a tapsot, amikor dr. Bodosi Mihály, majd Györffy Endre után miiint Somogyiból' elszármazott olimpikont őt is bemutatták a vándorgyűlés részvevőinek. — Szóval még nem felejtettek el szőkébb pátriámban? — jegyezte meg látható örömmel, amikor elült a taps, s készséggel válladta, hogy kérdéseinkre May Attila mérnök-igazgató nácskozás egyik hosszüszü- netében. — Kedves Attila! Hall- hatnánk valamit arról, hogy annak idején hogyan került egy fiatal kapcsolatba Kaposváron a vívással? — 1953-ban 7. osztályos tanuló voltam, amikor hasonszőrű diáktársam, KynE- burg Bélla csalt el egy vívóedzésre. Többen úgy vélték, hogy én a nyurga, vékony fiúcska „atléta alkat” vagyok. A K. Petőfi SE vívóinál, s Ozsváth Ferenc tanár úr vívómesterrel való első találkozásom más irányt szabott sportpályafutásomnak. Ama első edzésen — látva a már gyakorlottabb fiatalok munkáját — pengét ragadtam. A fegyverrel a kezemben bizony gyorsan el, is szállt a bátorságom, s csak Béla barátom vittvisz- sza újra a vívók közé. Nem tudom már, miért, de végül nem a Petőfi vívópialántája tettem, hanem a K. Kinizsi May Attila mint bajnok csapatánál kötöttem ki. Pedig. .. Szüleimnek tetszett, hogy vívó akarok lenni. A família egyik tagja jó félév múltán meg is kérdezte mesteremét, Deák Sándort, hogy lát-e bennem fantáziát? — Jöjjön a gyerek, bár aligha hiszem, hegy valaha versenyző lesz belőle — hang zott Sanyi bácsi válasza. Ez a megállapítás persze nem azt jelentette, hogy Deák Sándor nem volt mestere a szíakmámak. Nem én voltam a világon az egyetlen, aki a kezdet kezdetén a szakember szemében kevesebbet mutattam, mint amennyi bennem volt. — Tán a mesteri vélemény, valami „csdkazértis megmutatom” elvet alakított ki benned? — Kétségkívül ígyv van. Igen keményen kezdtem dolgozni a vívóteremben, ; ’58-ra már a megye legjobbjai közé tartoztam. Igazán ez időtől kezdve mondhattam mágiám valóban vívóvalamit számítottak ebben a sportágban. — A vívásban különös hangsúlyt kap az, hogy a sportolónak ki (volt) a mestere. Neked Ozsváth Ferenc és iDeák Sándor. — Ozsváth tanár úrral rövidebb ideig dolgoztam. Deák Sándorral hosszabb ideig voltunk együtt. Három mestert szeretnék kiemelni. Az ő munkaijuk eredményezte, hogy a végén „valaki” lettem a tőrvívásban. Mert a végén a vívás eme vállfájánál kötöttem ki. Dr. Rudnay Béla tartásra, emberi magatartásra adott számomra alapot. Dr. Boda Pál örök életvidámsá- gla a páston, de később az életben is irányt mutatott a számomra. No és Deák Sándor, aki a végén — önmagát meghazudtolva — vívót nevelt belőlem, ö tanított meg hogy a siker csak kemény munka árán születhet. Ma is köszönöm neki, hegy megkövetelte a kemény munkát. — 1960-ban már nem somogyi vívónak számítottál. A K. Kinizsiből, illetve a Rákócziból Újpestre a Dózsához kerültél. Miként történt ez? — Nem fráziálként mondom, hogy életem egyik legemlékezetesebb szakasza zárult le ’60-ban. Az előző esztendőkben micsoda vívó- élet volt Kaposváron! Az esztendőnkénti Pannónia, majd a Duronelly Kupa a neves versenyzők sorát csábította hozzánk. ’57-től már én is „menő” voltam e versenyeken. Szabó Pál, az akikor ismert szakvezető ezeken a versenyeken figyelt fel rám, s amikor Pesten a Műszaki Egyetem hallgatója lettem, javasolta, hogy a Dózsánál folytassam. Üjpest — azaz Budapest — mindenben új volt a számomra. A Dózsánál, meg a fővárosi versenyeken már nem voltam sztár. Bizony csak kapaszkodnom kellett, hogy Kulcsárék között ne szürküljek el. Ebben az új környezetben tanultam meg: nem szabad föladni a kilátástalannak tűnő harcot sem. Ott tanultam meg veszteni, ám azt isj. hogy a vesztesből miként lehet nyertes. Tán nem ßemmi, hogy hétszeres csapatbajnok csapattag voltam a Dózsáinál. Hátszegi Ottó mesterünk nagy szeretettel foglalkozott velem. Neki is köszönhetem, hogy a mexikói olimpiára utazó magyar csapat tagja lettem. A liía-ifehérekmél fejeztem be aktív sportpályafutásomat. — Mexikó ugyan már messze van. De lám, az illetékesek nem felejtették <el a magyar tőrcsapat 5. helyét. Ezért Is kaptál meghívást az első somogyi olimpiai vándorgyűlésre. Hághatnánk valamit a majdnem dobogós csapathelyezésről ? — Kicsit korábbra mennék vissza. 17 évesen már olyan eredményeim voltak, hogy meghívtak ’60-ban a római olimpiára készülők keretébe. Kuicsárék idejében ez nem azt jelentette, hogy esetleg utazok is majd Rómába. Meg kell jegyeznem, hogy a főiskola, meg a kollégiumi életre való átállás nem volt nálam zavartalan. Az utóbbi egészségügyi gondokat is okozott. De úgy rendbe jöttem, hogy a Dózsában kitűnő csapat- embernek tartottak. Nyilván, mert a nyert 7 bajnokság köziül hatban igen jó eredményekkel rukkoltam ki. Ügy mondták, hogy tudok a csapatért küzdeni. Ebből a meggondolásból lettem ’68-ban már. igazi kerettag az olimpiára. No meg azért, mert előtte egy olyan versenyt nyertem meg, amelyen a rajtnál több mint 70 versenyző sorakozott föl. A kialakult 36-os körben mindenkit legyőztem, s az első helyet szereztem meg. Talán nem véletlenül', mert egy következő 24 körös versenyen is első lettem. Ekkor már 3—4. helyre soroltak a magyar tőrvívók között. így „természetesen” utaztam Mexikóba. Persze, hogy ma is jól emlékszem a mexikói napokr a. Rossz álmomban is előjönnek azok a mexikói napok, amikor a több mint 2000 méter fölötti magaslaton nem hogy a sisak alíatt, de egyébként is kapkodtunk a levegő után. Nem bírálatként mondom, de az az aMimaitizá- lódás eltervezett módja helytelennek bizonyult. Szerintem ez volt az olka, hogy nem kerültünk dobogóra. És ez nem csupán az én véleményem volt az olimpia után. Mexikó természetesen így is örök élménye marad sportpályafutásomnak. Ha másért nem, hát csak az olimpiai küldetésért is érdemes volt elkezdeni. Ezt egyébként ez úton üzenem valamennyi somogyi spor- • toló fiatalnak. — 1972-ben búcsúztál el a pásttól... — Sérülés és egyéb körülmények játszottak közre, hogy ne öltsefc többé píaszt- ront, s letegyem a sisakot s a tőrt is. Lehet, hogy sokaknak nem tetsizik, de én abba a kb. 85—90 százalék-, ha tartozom, akik a versenyzés befejeztével nem edzőként folytatták. Igaz, hogy én a versenysport mellett — tán nem is mellesleg . — építészmérnöki diplomát szereztem, s ebben a szakmáiban is igyekeztem', a sport mellett is, lépést tartani a fejlődéssel. Abban az időben feljövőben volt a mezőgazdaság. Ide szakosodtam. Hűtőházak, baromfi-feldolgozók, vágóhidak tervezésében, kivitelezésében vettem részt. Nem volt könnyű, de éppen sportolóként tanultam meg leküzdeni a nehézségeket. A páston a kudarc után talpra kellett ’állmom, s győzni is tudtam. Pontosan így történt, s' történik még ma is a „civil életemben”. Mindenkori edzőim mondták, hogy küzdeni tán az átlagosnál jobban tudok. E tulajdonságomat igyekszem manapság kamatoztatni. A mérnöki pályán is vittem valamire. Az USA-ban., Kanadában és másutt is rangos világkiállítások szervezésében, építésében kaptam megbízást. (May Attila jelenleg egy osztrák—magyar kiállításépítő és szervező kft. — az Expo Team budapesti ügyvezető igazgatója. A kft.-nek Bécsben, Moszkvában., Edmontonban és Poznanban vannak társvállalatai. (Vannak barátaim, akik azt mondták, hogy a civil életben is eljutottam addig, mint amennyit a mexikói 5. hely jelentett. Ennek ellenére Mexikó meg sportpályafutásom ezernyi állomása, ez utóbbiak kudarcai is sikerei nálam ma is az első helyen állnak. Mi mást ajánlhatnék azoknak a somogyi fiataloknak, akik rám a ma már névtelen vagy tán el is feledett (?) somogyi sportoló véleményére kíváncsiak, mint esetleg a magam szerény példáját. Érvem az, hogy nekem a spor az. olimpiai küldetést csak ráadásként adta. Fontosabbnak tartom, hogy — úgy érzem — embejrt nevelt belőlem. Az edzőtermek, meg a versenyek tapasztalait jól tudom hasznosítani a napi életben is. Nem győzöm hangsúlyozni a tanulás fontosságát. Az, hogy az aktív sportolás után valami jó edző legyen, csak keveseknek adatik meg* Tisztelem azokat, akik élethivatásuknak a sportolók nevelését vailáse tják. A többségnek azonban más életütat kell választania. így aztán nem árt, ha a bajnoki medál, meg a válogatottság, avagy pláne az olimpiai küldetés mellett egy jó szakma, avagy diploma is ott van a sportoló tarsolyában. Az sem baj, ha valaki nem butikosként, vagy kocsmá- rősként folytatja. Végezetül, ha üzenhetek haza, akkor az lenne a kívánságom,, hogy virágozzék a somogyi sport, s benne mihamarább éledjen fel Csipkerózsika-álmából az egykor szebb napokat látott vívás. Kovács Sándor nlak (versenyzőnek). De akkoriban már a szakemberek válaszoljon a "földvári ta- is besoroltak azok közé, akik Hazaérkezés — természetesen — sombreróval — Mexikóból
