Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23., szombat SOMOGYI NÉPLAP 15 SPORT A BERZSENYI ISKOLÁTÓL A VÁLOGATOTTIG Párhuzamok „Süni” és „Saca” közös szerelmében AZ IFJÚ BAJNOK Focizik, táncol, fogatot hajt A randevúra egyszerre érkeznek. Vidáman, jókedvűen, amint két tizenéveshez illik. Érthető az arcokon a megbúvó mosoly, hiszen lezárult a bajnokság első, de egy cseppet sem könnyű szakasza. Lám, elérkezett az ideje a lazításnak, a kikapcsolódásnak. Beszélgetésünk során rövidesen kiderült, hogy a természetes jókedvüket korántsem az általam vélt szünet motiválja. Sokkal inkább a sport, a játék szerete- te, a kor igényelte fokozott követelmények közepette is. Egy szó, mint száz: Halász Mártának és Kántor Sándornak, a somogyi röplabdasport két legnagyobb ígéretének ez a tevékenysége ma már úgy beépül mindennapjaikba, miként az alvás és az étkezés. A közös, nagy szerelem. Szinte egyazon pályát futottak eddig végig. A beszélgetésünk során kibontakozó párhuzam azonban nemcsak azonosnak ítélt tehetségükből fakad. Egyidősek; egymás mellett ülve koptatták az iskolapadot „valaha" a Berzsenyiben. Márti élcelődve említi, hogy akkoriban ő volt a nyúlánkabb, így akár „le is nézhette” Sanyit. Igaz, nem sokáig. Hogy miért? Mert Sanyi is „lendületbe jött”, nagyot nyúlott,. és nemcsak a feladatokhoz nőtt fel, hanem a lányokénál is magasabbra szerelt röplabdahálóhoz is. Gyors karrierjük is csaknem egy időben indult, és azonos ívben emelkedett. Pedig nem kéz a kézben — igaz, ilyen is volt — tették meg az eddigi utat. Márti eleinte vívott, atleti- zált, pingpongozott. Mindezek után a „legtermészetesebb”, hogy a röplabdánál állapodott meg. Választásában döntő szerep jutott az édesanyának, aki korábban maga is ezt a sportot művelte. Volt tehát kitől hallani a röplabda szépségeiről. De ne hallgassuk el, hogy ebben a választásban milyen fontos szerep jutott első edzőjének, az általa tisztelt és szeretett Kökényessy Péter bácsinak, akinek sokan köszönhetik végleges barátságukat a röplabdával. Sanyi útja sem vezetett egyenesen. Eleinte a focival kacérkodott, s csak az edzői duó, Burcsa Tibor és Zádor Tibor ügyszeretete vezérelte vissza a focihálótól a röplabdaháló elé. Mindketten végigjárták a „szamárlétrát”, bár a szokottnál gyorsabb tempóban. Márti is hamar bekerült a serdülő, majd az ifjúsági válogatottba; ez utóbbiban vagy százszor szerepelt. Sanyi egy országos minikupa-győzelemmel kapott végleg kedvet, aztán rövidesen ő is az ifiválogatottban kötött ki, s abban három év alatt száz- harmincnégyszer jutott szóhoz. Természetesen saját klubjukban is megismerkedhettek hamar a „mély vízzel". Márti az Eger, Sanyi a Dunaújváros ellen debütált az NB I- ben. Különösen Mártinak emlékezetes ez a bemutatkozás, mert egy sáncolásnál — ahogy mondja — úgy telibe találta a labda, hogy le is kellett cserélni. Hogy mekkora teher hárult az akkor másodikos gimnazista lányra? Nos, nem kicsi, hiszen a csapat egyik eltávozott ászát, Varga Katit kellett pótolnia. Hogy milyen sikerrel? A választ Pestről kaptuk meg, mert Mártit rövidesen meghívták a felnőttválogatottba is. Természetesen Sanyi sem akart lemaradni ebben a „párharcban”. Ő is magára húzhatta azóta néhányszor a felnőtt, címeres mezt. Márti Csehszlovákiában, Sanyi Jugoszláviában hallgathatta először a magyar himnuszt. Ma már csapatuk legjobbjai közé tartoznak, akiknek meghatározó szerep jut a játékban. Ehhez természetesen jól játszó társak is kellenek. Többek egybehangzó véleménye szerint Sanyi viharos gyorsaságú fejlődését a két pozsonyi játékostárs segítette elő. No, Márti sem maradt magára, hiszen az ő csapatában is van kitől tanulni, kikre felnézni. így mondja: az én edzőmnek, Zitának (Simonné- nak — a szerk.) köszönhetem a legtöbbet. Ő hagyja, hogy úgy kezeljük, mint bármelyik játékostársunkat. Olyan edző, aki tud haverkodni is. Ott benn, a játéktéren Sántosinéra figyelek leginkább. Ő nemcsak jól játszik, hanem a kritikus percekben egy-egy buzdító szavával is sokat segít. Sanyira pillantok; kérdezés nélkül folytatja Márti gondolat- menetét: — Való igaz, hogy sokat köszönhetek Pridálnak és Ciffrának; ők az edzéseken is mindig megmutatják, hogy mit, hogyan csináljak. De én mindenkinél jobban adok Károly Robi véleményére. Edzések előtt és után gyakran telepszem mellé, és sokat beszélgetünk. Hasznos dolgokat tudok meg tőle a röplabdáról. Amit Sanyi mond, arra Márti bólint rá, és fordítva. Ebből könnyű kikövetkeztetni, hogy nemcsak a véleményük azonos, hanem jól ismerik egymás csapatát is. — Ha már e témánál tartunk, arról érdeklődöm: milyen is a szemükben egy ideális csapat? — Sanyi — ki tudja, hogy udvariasságból-e, avagy csak időt akar nyerni — kezével int, hogy Mártié a szó. A válasz nem késik. — Emlékszem, egyszer az edzőnk magával hozott egy piramist, amiről azt mondta, ilyen az ideális csapat felépítése. Nos, ennek a piramisnak a röplabdasport elemei alkották a köveit. Az egyik oldalon a szakmai rész kockái, mint a nyitásfogadás, az előkészítés stb. A másikon pedig az önbizalom, a segítőkészség és egyebek. Ezekből épül fel a csapat is-. A csúcsára volt írva, hogy „siker”. Én ezt nagyon megjegyeztem magamnak, s ha valaha edző leszek, egy ilyet én is a tanítványaim elé rakok. Sanyi egyetért a hallottakkal; ő is a legfontosabbak egyikének az önbizalmat tartja, valamint a csapaton belüli szoros összetartást. S hozzáfűzi: mindez játéktudás nélkül mit sem ér. — Röpke sportmúltjuk ellenére időszerű a kérdés: valóban a legmegfelelőbb sportágat választották ,,élethivatásul"? Válaszuk felér egy vallomással. Márti: — Hogy mit szeretek a röplabdában? Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy mindent. Szeretem a benne rejlő variációs lehetőségeket. Mindinkább megtalálja az ember a szépséget abban, hogy egy trükkös mozdulattal szétugratja az ellenfél sáncát... Sanyi: — Azon kevés labdajátékok egyike, amelyik nem ad lehetőséget a durvaságra, amelyben ismeretlen fogalom az „elveszett” labda. Ezeket kedveltem meg benne. — A sport magában hordozza a siker lehetőségét, az elismerést. Valójában mit is jelent ez kettejüknek. Mit nyújt a közönség? Márti: — Volt egy emlékezetes meccsünk a BVSC-vel, itthon. Egyszer csak valaki felment a stúdióba és belekiabálta a mikrofonba, hogy „hajrá Izzó!” Nem többet, csak ennyit, de ez elég volt. És mi megvertük a bronzérmes BVSC-t. Ez olyan mérkőzés volt, hogy utána mindannyian sírtunk és nem akartunk hinni az eredményjelző táblának. Sanyi: — Én, ha úgy tetszik, szerencsés alkat vagyok, mert többnyire nemigen hallom, hogy mit kiabálnak a nézőtéren. Eddig egyszer fordult csak elő — a Malév ellen —, hogy a cukkolásra kiszóltam a nézőtérre. Amit az edzőmtől ezért kaptam!! Belátom, igaza volt. Az ilyen nagyon elvonja a figyelmet. Az ütemes, kórusban történő buzdítás viszont engem is feldob. — A sikert bizonyára sokan irigylik, de gondolom, hogy a hozzá vezető út megjárását már kevésbé. Lehet-e csak kötelességtudatból edzeni vagy lehet-e a felkészülés munkáját igazán szeretni? — Én valóban szeretek edzeni — szól ismét Márti. Ha egy-egy foglalkozás kimarad, nekem hiányérzetem van. Emlékszem egy időszakra, amikor szerdánként nem voltak edzések. Hát én ezen a napon nem tudtam magammal mit kezdeni. Egy idő után úgy belerögződik az emberbe, miként a lélegzés. Hogy Sanyi miként van ezzel? íme: — Eddig mindössze egy olyan esetre emlékszem, amikor nagyon nem kívántam az edzést. Többnyire jóleső fáradtságérzést nyújt és levezeti a fölös energiát. Nekem alapelvem, hogy a sportot nem érdémes csak középfokon művelni. A magas szintért pedig meg kell dolgozni. — A sporthoz való ilyetén ragaszkodás, a tőle elválaszthatatlan munka szeretete gyorsította föl fejlődésüket. Még innen a húszon máris ismert, népszerű emberek Kaposváron. Mártit ,,Süninek”, Sanyit ,,Sacának” vagy éppen,, Tyim- paónak” becézik. Es akire becenevet ragasztanak, azokat szeretik is az emberek. Valóban, ezt mennyire érzik ? Márti: — Csak egy friss példa: megyek az utcán, odavágódik egy idegen és csak úgy megkérdezi, hogy na, mi lesz a tavasszal? Csak néztem rá, mire folytatta: az érdekel, hogy feljutunk-e. Ekkor esett le a tantusz, hogy ez a röplabdáról beszél. Hát, szóval, ez igazán jó érzés, hogy az embert megismerik az utcán, és olykor még az idősebbek is előre köszönnek. A legtöbbjükről azt sem tudom, hogy kicsoda. — Kinek nem szívet melengető érzés a népszerűség? — kontrázik Sanyi, majd ő is egy példát említ: — Nemrégiben kint jártunk a sulival gyakorlaton az egyik gyárban. Éppen önfeledten reszelek, amikor odajön valaki, akit sohasem láttam, és megkérdezi, hogy holnap megver- jük-e a Csepelt, mert ő azt látni szeretné. Vagy: szállók ki a kocsiból és csak úgy rámköszönnek, hogy szia vagy jó napot! Hát igen, azt hiszem, ebben rejlik a sport összetartó ereje. — Számos embertől hallottam már, hogy a sportnak köszönheti életpályája sikeres megalapozását. Önök hogy vannak ezzel? — Márti: — Én a TF-en szeretnék továbbtanulni, testnevelő tanárnak, és egyben edzőnek is készülök. Először legyen egy szakma a kezemben, aztán nyugodt szívvel sportolok addig, amíg csak jólesik. Sanyi: — Én az autószerelői szakmát választottam, de a sportot sem kapcsolom ki. Az edzői oklevelet is megszer- zem, aztán szeretnék majd külföldön is játszani, de ehhez 25 válogatottság kell. — Ha már szóba került a jövő, mit várnak 1990-től? Márti: — Boldog új évet!... Ennél bővebben?? Jussunk föl a csapattal az „A” csoportba, az ifiválogatottal pedig ki az EB-re, és vegyenek föl a főiskolára. „Csak” ennyi. Sanyi: — Hát én is mindenekelőtt az ifiválogatottal szeretnék eljutni az EB-re, a csapatunk maradjon a dobogón, sikeresen fejezzem be az iskolát és vegyenek föl az edzőire... Nem vagyok telhetetlen?... — Hogy teljes legyen a kívánságlista, elárulnák, hogy milyen ajándékra vágynak karácsonykor? Márti: — Én egy modern kvarc faliórát szeretnék. Sanyi:—Új üléseket és felniket az autómhoz. íme, továbbítom a kéréseket az „égieknek” — talán még nem késő. Közben megtudom, hogy az ajándéklista ennél bővebb. Mindkettejüknek kiegészül néhány szép külföldi úttal, amelyre a válogatott viszi őket. De talán ez mégsem tekinthető ajándéknak... No, de elkalandoztunk, ez már majd egy újabb fejezet... Búcsúzkodunk. Márti érdeklődik Sanyitól, hogy merre van most dolga. Égyfelől jöttek és kiderül, hogy „véletlenül” megint egyazon irányba vezet az útjuk. Összemosolyognak, s közben Márti kikottyantja, hogy biz ez a tavalyi tavaszon nap nap után megesett... — Rég volt — mondja Sanyi... §zep volt -- jön ra a válasz. És a szemükből kiolvasom az egyetértést. Jutási Róbert Az általános iskola első osztályának volt a- tanulója, amikor közelebbi kapcsolatba került a sporttal. Először rendszeresen úszott, majd 9 éves korában a szülei elvitték a mezőgazdasági főiskolára, ahol éppen lovas- torna-oktatás folyt. Rövidesen ő is elkezdte látogatni az edzéseket. Azonban két év elteltével abbahagyta a sportolást. — Mind kevesebb fiú maradt — mondja. — Ez a sport, szerintem inkább a lányoknak való. A lovat azonban nagyon megszerette. Három évvel ezelőtt kezdte a fogathajtást. A versenyeken mindig üde színfoltot jelent Jancsi és fogata. Nem nehéz felismerni, hiszen az övét pónilovak húzzák. Ő az ország egyik legfiatalabb fogathajtója. De hogyan és miért választotta ezt a sportágat? — Valamikor Kaposváron láttam a szüleimmel egy fogathajtóversenyt. Nem is nekem, inkább az apukámnak nyerte el a tetszését. Apu beszélt rá, hogy próbálkozzak meg én is a fogathajtással. — Emlékszel-e még a legelső versenyedre ? — Hát persze! 1987-ben Szántódpusztán volt, ahol a 3—4. helyen végeztem. Idáig összesen 36 versenyen indult, s ebből 29-en végzett az első hat között. Hatszor lett első, hétszer szorult a dobogó második fokára és négyszer vehetett át bronzérmet. Kiss János, a Kaposvári Gazdász versenyzője. Mint mondja, a szakosztálynak ő az egyedüli fogathajtója. — Fiatal korod ellenére már sok szép sikert értél el. Eredményeid közül melyikekre vagya legbüszkébb? A magyar társadalom egyetlen rétege sem szemléli közönyösen a romániai történelmi eseményeket. Nem kivételek ez alól a sportolók sem, akiknek nevében Kolczonay Ernő, a — Tavaly sikerült megnyernem a megyei felnőtt fogathajtó-bajnokságot. Ez év nyarán Apajpusztán szintén első lettem a felnőttek között. De a legbüszkébb arra az ezüstéremre vagyok, amit a tavaly Balatonfenyvesen megrendezett nemzetközi Pannon-kupán szereztem. — És mondd, hogy állsz a tanulással? — Hát... Sportolni jobban szeretek, de azért szívesen járok a Bartók iskolába, mert jó osztályunk van. A testnevelésen. kívül a biológiát és a matematikát szeretem a legjobban. Délutánonként számítástechnika-szakkörbe járok. — Úgy hallottam, nemcsak a fogathajtásban értél el sikereket. — 1984 óta vagyok tagja a Kilián György Városi Művelődési Központ társastáncklubjának, és három éve verseny- zek. Tavaly Pécsen megnyertük a Sopianae-kupát, az idén harmadikok lettünk. — Sportolsz, táncolsz, és szakkörbe jársz. Nem megy ez a tanulás rovására ? — Egy kissé, mert járok focizni is. Többször előfordult, hogy csak este tudtam tanulni. — Mindjárt itt a karácsony. Mit szeretnél ajándékba ? — Hú... Soroljam? Számítógépet! De lovaknak is örülnék... — Hogyan tovább? — Nem hagyom abba a fogathajtást: nagy vágyam, hogy bekerüljek a válogatott keretbe. — És milyen pályára készülsz? —Állattenyésztő szeretnék lenni. Hm... Ezt mi is kitalálhattuk volna. Bp. Honvéd sokszoros válogatott vívója, olimpiai és vi- lágbájnoki érmes versenyzője felhívással fordul társaihoz, hogy adjanak vért, ezzel segítsék a román népet. Fenyő Gábor Felhívás a magyar sportolókhoz!
