Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1989. december 23., szombat ÜNNEP ÉS ÜZENET Ujkéry Csaba: Az asztalt borító viaszos- vászon terítő kopott volt, helyenként repedezett. A peremnél sorakozó rajzszegek megrozsdásodtak, volt, amelyiknek lapja leesett, s csak egy barna folt mutatta helyét. A tűzhely felett, ahol a könyök a falba csatlakozott, feketén rajzolódott a füst nyoma, mint kormozott lángcsóva. A fényképek megpende- redtek a képkeret szélében, a patakból ivó szarvas hátsó lábát évtizedek óta nem lehetett látni. Talán nem is volt neki, s ezért kerültek föléje a már megsárgult, homályosodó fotográfiák. Az ajtó szemöldökfája felett Jézus szíve, barna tövisektől körítve, helyenként zománcát veszítette, és a fémes szín mattan kandikált ki a vöröses réteg alól. Ebben a szobában minden a régi volt, a falinaptár is, már két éve lejárt. S az ablaktáblákon, a keretbe vert szegeken fakult függönyök eresztették hasukat. Kint feltámadt a szél, be- sivított a kéménylukon, az ajtó hasadékán, és meglebegtette az avítt vásznakat. Az Öreg összébbhúzta kabátját, és alatta a kötött szvetter felső gombját is begombolta. Ingnyaka ádámcsutkájánál záródott; a széle ÍÖlpenderedett a zakó hajtókája előtt. Az arca frissen borotválva, csak a bőr nyúlott meg rajta, mint sokat használt táska szélei, és pofacsontjánál a lilás hajszálerek kiütköztek. Kibámult az ablakon. A szemeket nemcsak a pára homályosította. De így is jól kilátott a diófa tetejére, ahol egy varjú ült. Meg- meglebbentette fekete szárnyát, rekedtesen károgott, aztán mellé telepedett egy másik, harmadik. Lám — gondolta —, elég volt egyet kiáltania, s máris jönnek a többiek. Pedig itt nem sokat lelnek. Állat nincs, hulladékot se találnak. S azt a kevés diót már rég elhordták, ami egy-egy ágon árválkodott. De csak jönnek, mintha itt akarnának gyűlésezni, az ő árva portája felett. A szürke fellegek mind lejjebb ereszkedtek, bármely pillanatban kiszakadhatnak. S akkor majd fehér pelyhekkel borítják be ezt a keserves világot. Ráfér, hisz annyi rondaság van benne, hogy ha az ég összes szentje a suvickolásához látna, akkor se tudná tisztára mosni. Az üveg után nyúlt, és töltött a vastag falú pohárba, amelyből még apja is ivott. Vannak dolgok, szerencsére, amik nem kopnak el az ember mellől. Legalább ezek jelzik: élt jobb napokat is. Ahogy megemelte a poharat, megbillent, és a rózsaszínes bor eres kezefejé- re löttyent. Nyomot hagyott maga után a viaszosvásznon, kis tócsába gyűlt. Hosszan ivott, gigája le- fel szánkázott, mint a húzós óra súlya, amikor reggelente beállítja. Aztán széttörölte bajszát, arrébb tolt üveget, poharat, és a kezeügyébe eső kendővel letörölte az asztalt. Kihúzta a középső fiókot. Belső zsebéből elővette a papundekli tokot, és kivette belőle drótkeretes szemüvegét. Akartak felírni másikat, műanyagból OTI-ra — ahogy nevezte —, de nem kellett. Ezt biggyesztette orrára, és igazította füle mögé a szárát. A fiókból gemkapcsokkal összefűzött papírlapokat vett elő. Az egyik csomó róla szólt. Megállapították benne, hogy akkor régen törvénytelenül ítélték el s húzott le két évet, mert dugva nevelt egy disznaját karácsonyra levágta, hogy kerüljön valami az asztalra neki és a gyerekeknek. Micsoda két esztendő volt, csak ő tudja, más talán elképzeli... Milyen a hideg priccsen izzadva ébredni, és összeszorított foggal, szitkozódva rimánkodni, hideglelősen vágyakozni... Ez lett volna a kisebbik baj. Túlélték. Ezzel a papírral nem sokra megy. Nem is érti, pedig sokszor elolvasta. Nincs ebben semmi új, ő már akkor is tudta, hogy ártatlan. A nagyobbik baj a gyerek. Elvesztését a felesége öt évvel élte túl, és azóta is eltelt már huszonkét év. Magas- ságos Isten, mennyi idő... Megszámlálhatatlan nap, óra, perc, pillanat... Amiktől nem tud szabadulni. Rárakódtak, miként a cseppkövek építik a sziklát. Körbevonták kéreggel a Fotó: Gyertyás László szívét, hogy néha úgy érzi: szorításában vész el. Amikor kitört a forradalom, a gyerek Pesten volt, a BKV-nál dolgozott. Mit csinált, sosem derült ki. Csak az, hogy egy jeges téli éjszaka nekivágott barátjával a határnak. Sopron alatt, Mexikópuszta környékén lőtték agyon. Ezt írta egy lágerből a másik, aki túljutott. Aztán ő is hova került, mi lett vele, nem tudni. Hivatalos értesítést nem kaptak. Tíz évig kereste. A lábát járta le utána, még szegény feleségének a halála után is, hogy legalább a rögöt megsimogamassa, ami elfedi a csontjait. De hiába volt minden. S ez a másik csomag papír jelzi, hogy a hivatalok nem min- denhatóak. Nehézkesen felállt, és az ivó szarvashoz ment. Megigazította a szemüvegét.és nézte a homályosodó fényképeket. Az asszonyét és a gyerekét. Legalább itt együtt vannak, és ő is a közelükben. Az utcáról csengő hang szilánkjai szűrődtek be. Kinézett; látta, amint betle- hemesek kifordított bundákban, láncos botokkal sietnek el a kapuja előtt. Az egyik a nyakába akasztott hevederen vitte a kis házikót, amelyben a kisdedet imádták a háromkirályok. Ezt a délutánt és estét viselte mind közül a legnehezebben. Előjöttek a regi karácsonyok hófehér emlékei. Amikor kalács sült a renben, s a serpenyőben Totyogott a hús, kint pedig csendesen hullott a hó. Ilyenkor vette vállára fejszéjét, és megindult a faluvégi fenyves felé. Kiválasztott egy szépet. Volt a padláson egy sárga kötél, amit csak ilyenkor vett elő. Erre kötötte a fa csúcsát, és akasztotta a konyhában a mennyezet gerendájára. Feldíszítették almával, dióval. Az asszony sütött aprótésztát, és durgatott kukoricát fűzött hosszú láncba, avval tekerték körbe a fát. Került rá cukorka is, és kis gyertyák az ágakra. A gyerek szemét nem tudja feledni. Amint áhíta- tosan nézte és tükröződtek benne az aprócska lángok... Nagyot sóhajtott, aztán vette rövid kabátját, s kalapját. Zörrenve tette be maga után az ajtót, és a nagy kulcsot a belső zsebébe süllyesztette. Amikor elindult, csak azt látta: ez a karácsony abban is különbözik, hogy fekete. Mintha az idő is gyászolná a múltat. Fagyott, repedezett rögök a járda mellett s a makadámút szélén. Ahogy az őszi sár megdermedt, úgy maradt. Azon vette észre magát, hogy nem a temető felé jár, mint ahogy tervezte, hanem a kis erdő felé vezető csapást rója. Nem fordult meg. A fenyők susogtak a széláramlatban. Elszáradt fűből kilátszó csonkok mutatták, hogy most is vágnak innen fenyőt. Bement a fák közé, nézegette őket. Vajon melyiket vinné, ha lenne kinek? Olyat, amelyik se nem sűrű, se nem ritka, szépen mutat. Megállt egy előtt, értő szemmel vizsgálta. Pont megfelelt volna — gondolta, amikor gyermekhangra lett figyelmes. Fülelni kezdett: a képzelet játszik-e vele? Nem tévedett. Két fiúcska bukkant elő a fák közül, az egyiknek a kezében fűrész volt. A gyerekek megtorpantak. Megismerte őket. Annak a családnak a fiai, amely nemrég jött a faluba. Azt mondták, erdélyi menekültek. Itt utaltak ki nekik egy üres házat. — Jó napot.. — köszöntek bátortalanul a fiúk. — Adjonisten — felelte az öreg. A fiúk összenéztek. Kezükben a fűrész; nem kellett magyarázni, mi járatban vannak. Az öreg kö- hentett. — Ez elég szépforma — mutatott a kis fára. A fiúk nekibátorodtak. Az egyik belekapaszkodott, a másik a tövét vágta fűrészszel. Együtt indultak vissza. —A bácsi nem visz egyet? — kérdezte a nagyobbik. Az öreg megrázta a Tejét. — Aztán most hova megy? — firtatta a kisebb. Megvonta vállát. — Gyüjjék be hozzánk, ha nincs hova mennie! — ajánlotta a nagyobbik. Az öreg szívét melegség járta át; rég nem volt karácsony este emberek között. Csak az éjféli misén, akkor is csak hátul állt meg a templomajtóban. — Gyühet nyugodtan — toldotta meg a kisebbik. — Mink nem ismerünk még itt senkit. Idesék is örülnének a vendégnek, hogy nem magunkban vagyunk... Az öreg bólintott. Átvette a kisebbik gyerek kezéből a fenyő végét. így mentek most már együtt. Közben lassan esni kezdett a hó is. „Ne felietek, mert hirdeti A református esperesé — a gyülekezetek presbitériumai által — választott tisztség. Bellái Zoltán három éve tölti be a somogyi egyházmegyében ezt a mások fölötti hatalmat, nem csupán egyenlők közötti elsőséget jelentő tisztet. Még nincs 40 éves. Három gyermeke van, a felesége egyben lelkész társa a kaposvári református gyülekezetben. A vele folytatott beszélgetés több olyan kérdést érintett, amely talán sok embert foglalkoztat, ám amelyekről eddig nyíltan alig beszéltünk. A világra való nyitottsága, közvetlensége és emberségének ereje olyan vonások, amelyek alig találkoznak azzal a képpel, amely nemzedékekben alakíttatott ki az egyház embereiről. — Az egyre több terhet viselő emberekben sok a szorongás. Sokan birkóznak megoldhatatlannak látszó gondokkal s szívesen kapaszkodnak meg bármiben, ami reményt adhat. Érzékeli-e lelkészként, hogy e reményt adó hitet keresve többen térnek be a templomba? — Bizonyos, hogy mind többen vannak olyan emberek, akiket jellemez valamiféle Isten-keresés, a vágy, hogy hihessenek valamiben. Ez azonban nem mérhető, s nem jelenti a hívek számának látványos növekedését. Úgy gondolom, sokan még nem is érzékelik igazán a mai valóságot vagy nem merik elhinni. Nincs olyan érzésük, hogy bárhová is menekülniük kéne. Tény persze, hogy megnőtt a biztos utáni vágy, s az is egyértelmű, hogy fokozódott a vallás iránti érdeklődés. Ez sokféle. Lehet, hogy valaki misztikus keleti vallások iránt fogékony, lehet, hogy a hívő közösségre vágyik vagy épp a Bibliát érzi vonzónak. — Főként a korábbi években egyesek templomba járása a hatalommal szembeni passzív ellenállás demonstrálása volt... — Lehet, hogy voltak ilyenek, ám én remélem, hogy csak kevesen. —Mit gondol, valóban igaz az, hogy a hívő embernek könnyebb megtalálnia belső egyensúlyát, lelki békéjét? — Ha valaki tényleg abbanta hitben él, hogy az Isten gondviselő Isten, ha abban a hitben—amiről a karácsony beszél —, hogy Isten szereti ezt a világot és benne az embert, akkor feltétlenül könnyebb. —Amiként a korábbi MSZMP, önök sem rendelkeznek lélekbe látó géppel, amely képes megmérni a tényleges elkötelezettséget vagy hitet, például azt, hogy ki megy el a templomba Istent keresve és ki csak megszokásból. — Valóban, arra egyetlen lelkész és egyház sem vállalkozhat, hogy ilyen alapon besorolja a templomba járókat. Mi legföljebb annyit láthatunk, hogy valaki milyen lélekkel, lelkesedéssel vagy odaadással van jelen a gyülekezetben. Ennek azonban nem annyira az egyház, mint az egyén számára van tétje. — Találkoztam olyan emberrel, aki egész életében ateista meggyőződésben élt, azután 50 évesen a pártból való kilépésének okát így fogalmazta meg: vallásos lettem. Ezt elképzelhetőnek tartja? —Feltétlenül. A valláshoz nem csupán neveltetése által juthat el valaki. Talán a legtöbbször nem is ez játssza a legnagyobb szerepet. Ahhoz, hogy hitről beszélhessünk, szükség van egy döntő élményre, amit mi úgy mondunk, hogy megtérés. Ez az eshetőség nem köthető életkorhoz. A nagypénteki történetben a lator a kereszten tért meg Jézus mellett. — Ön minta közéleti és politikai kérdések iránt is nyitott ember nyilván tudja, hogy az MSZP gyökeresen átalakította viszonyát a valláshoz és az egyházhoz. Keresik az együttműködés lehetőségeit, sőt már vallásos emberek is lehetnek a párt tagjai, ha elfogadják annak programját. Lehet, hogy az ön gyülekezetében is lesznek párttagok... — Én olyan korban éltem, amikor az iskolában és máshol is azt hallottam, hogy a vallás a tudat fejlődésével magától elhal. Úgy gondolom, ha egy ideológia a maga kizárólagosságát hirdeti, az mindig gyanús. Azóta változtak az idők és az elvek is. Végül is az MSZP álláspontja — ha európai távlatokban nézzük — nem új, hiszen az olasz vagy a spanyol kommunisták a világ legtermészetesebb dolgának tekintették eddig is, hogy soraikban vallásos emberek is vannak. Más kérdés, hogy aligha volna szerencsés, hogy ott, ahol harmincnál több párt van, egy lelkész — aki végül is egy nyitott közösség reprezentánsa — maga is elkötelezze magát. A közéleti nyitottság nem követeli föltétlenül, hogy egyben párttag is legyen. — Lehetséges az, hogy különböző pártállású embereknek közös a vallásos hite, s hogy ez konfliktusoldó szerepet játszik? — A különböző politikai nézetek nem zárják ki a közös hitet. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy különböző pártok tagjai szeretetben tudnak együtt lenni közösségünkben. Végül is ez volna a kívánatos, és nemcsak a templom falai között. Ha valaki a keresztyén élet „alapszabályai" szerint él, el tudja fogadni mások eltérő meggyőződését, a sokféleséget. — Egyetért-e a véleménnyel, hogy az egyházak ma legalább olyan megosztottak, mint belpolitikai életünk? — Az egyházakat sem hagyta érintetlenül az, ami az országban folyik. Az elmúlt évtizedekben a körülöttünk levő világ hatására az egyházakban is történtek torzulások, amelyek ma napvilágra kerülnek. A Református Egyház minapi zsinata például egy rehabilitációs nyilatkozatot fogadott el. Ebben száznál több olyan ember neve szerepel, akivel a korábbi években az egyház méltánytalanul bánt. Jóllehet sokszor állami nyomásra. Hogy van-e megosztottság? A Református Egyház mindig is sokszínű egyház volt. Nálunk nincs az a fajta tanfegyelem és szigorú kötöttség, ami megkövetelné, hogy mondjuk a lelkészek ugyanazokat a nézeteket vallják kifelé, akkor is, ha belül mást gondolnak. Természetesen hitvallásaink azért kötnek bennünket. Tehát ezt a ma nyilvánvalóbb sokféleséget én nem tartom megosztottságnak. — Az egyházak nincsenek-e — ez talán különösen hangzik — versenyhelyzetben? Ha mondjuk valaki, mint említette, megtér, melyik egyház templomába fog elmenni? Melyik vallást tekinti vonzóbbnak? Vendégségben
