Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
4 SOMOGYI NÉPLAP 1989. december 23., szombat A Donner szerelmese — Előfordultak kudarcok. Ez azonban nem engem ért, hanem a városrészt. Volt, amiért nagyon sokáig kellett harcolnia. A tanács jó ideig nem értette meg, miért akarnak az úgynevezett szűk „trafikkönyvtár" helyett másikat. Ő állt elő a végső megoldást jelentő ötlettel, hogy a párthelyiségbe költözzön a könyvtár. A mozgalmi szerveknek meg a postaudvarban alakítottak át helyiségeket a sport- Qrvosi rendelő elköltözése után. Ő kezdeményezte azt, hogy az eredeti tervtol eltérően olyan gyalogosátjáró épüljön a vasút fölött, amelyiken gyerekkocsit is lehet tolni. Később lépcsős lejárót kértek az állomás felé. Kérdem, igaz-e, hogy az MDF donneri ülésén szíven ütötte, amikor nem vették figyelembe a városrész feljődéset. — Hát, ugye, a következő történt. Az egyik szónok elmondja, hogy ez egy alvó városrész, ebben nem történt semmi. Azonnal fölment a pumpa bennem; nem bírtam tovább, felugrottam, s azt mondtam neki: „Álljon meg! Maga az asztal másik oldalán volt akkor, amikor én erről az oldalról tárgyaltam a tisztelt városi tanácson. Maga akkor engem segíthetett volna. Nem segítettr Azt mondja erre: „Mert azokkal nem lehetett együtt dolgozni!" Erre én: Igen, de én ott maradtam, mert énnekem azokkal kellett dolgoznom társadalmi munkában. S végrehajtottam, kéremszépen, amiben maguk nem segítettek!" Újabb szívügye a Gilice utcában a most épülő sportpálya, amelyben benne van a Tiszta, virágos Kaposvárért mozgalomban elnyert összeg és a tanácstagok pénze is. — A Bartók iskola gyerekei a fürdő melletti játszótérre járnak tornázni... Talán megint lesz 50—60 ezer forint jutalmunk a virágosítási versenyben. Boldoggá tenne, ha valamelyik vállalat hajlandó volna leaszfaltozni ezt a sportpályát, hogy a gyerekek ne a salakra essenek... Ő intézte el annak idején, hogy a Dégi kanonok úr odaadja a templomtelek sarki részét a biztonságos forgalom kialakítása érdekében. S ő járt közben azért, hogy felállítsanak egy keresztet a templom előtt az összetört régi helyett, ahogy a kanonok úr kérte. — Még egy nagy faladatot hagytam az utódomnak. Az volt a kérésem, hogy erre a keresztre tegyenek rá egy táblát. Csak annyi legyen rajta: „Emlékezzünk a II. világháború áldozatai- ra!"Hát ez most már készül... Ahogy én Vili bácsit ismerem, nem elégszik meg utóbbi kívánsága teljesítésével. Mert a Donner szerelmesének újabb, s újabb feladatokat tartogat a jó öreg kaposvári városrész. ~ Fotó: Gyertyás László művészeti, régi használati tárgyakkal berendezett szoba a kedvenc tartózkodási helye. Megmutatta, hova üljek, s rögtön elárulta, hogy ez a gondolkodószék. Ebbe nő nem ülhet, csak férfi, s akkor, ha a ház urának a barátja. Nagyon régen ismerem Vili bácsit, s tudom, hogy végtelenül türelmes, jóindulatú, segítőkész. A szülői házból hozta az egymás iránti megbecsülés, tisztelet érzését. 1924-től 1948-ig cserkészkedétt, s beleivódott az, hogy a cserkész ahol tud, segít; egyenes lelkű, és igazat mond. — Szegény anyám azt mondta: hallgatni tudni kell, mert nem mindig mondhatod meg, fiam, az igazat. Várd meg az alkalmat, amikor eljön, s mondd meg az igazat! így, én ha hazudni kellett volna, inkább hallgattam... Sokat merített a mozgalom hagyományaiból, tapasztalataiból, amikor a kedvelt kirándulásokra vitte az 503. Számú gozni! S itt mindenki dolgozott, úgy, ahogy mi gondoltuk: párttagok és pártonkívüliek, egyháziak és nem vallásosak. Csodálatos dolog az, hogy ebben a városrészben békés, baráti egység alakult ki az egyházi és az iskolai vezetőkkel, a népfront, a párt, a Vöröskereszt, az iskola, az orvosok között. S a tanácstaok?! Magam köré gyűjtöttem két, mint egy tyúkanyó, amíg tanácstag voltam, s mindig együtt dolgoztunk a Donnerért. Azt hiszem, hogy mindenkit megillet a köszönet, mert én csak csavar voltam a gépezetben... Üt az egyik óra a falon. Egy pillanat szünetet tartottunk. — Ki emlékszik most már arra, hogy a Malomárok évente kétszer elöntötte a Donnert, s annyi sok-sok szerencsétlen ember értéke víz alatt volt. Úsztak a házak, úsztak az udvarok. Az iszapos, sáros, hömpölygő árvíz disznóólakat öntött el. Aztán nem mertek hazajönni a nők, mert ott volt a sarkon a Kövecses kocsma. Ma már költött semmit a házra, pedig fizették a lakbért! Szóba hoztam, amit hallottam Vili bácsiról. Ő abban az időben mert „ellenzéki” lenni a tanácsban, amikor az még nem volt erény... Legyint egyet, s már mondja is, erősen gesztikulálva:) —Tudod, a városi tanácsnak nyolcvan tagja volt, s mi hiába akartunk nyolcán, donneriak felállni és követelőzni. Ott nem lehetett, mert a hetvenkét tanácstag leszavazott bennünket. Ott roppant diplomatikusan kellett előhozakodni a dolgokkal. Az persze igaz, hogy mertem ellenzéki lenni, de csak a városrészért, mert elhanyagolták. Én meg mertem mondani a véleményemet bármelyik tanácselnöknek, aki odakerült, hiszen ugyanolyan párttag volt, mint én. Aztán én nem magamnak kértem..., sohasem... Még egy szál gyufát sem. Nekem nem volt rá szükségem. Én megkerestem, ami kellett. — Azért persze voltak kudarcok is... Mindig mosolyog, mindenkihez van egy kedves szava. Már messziről köszöntik, bárhol jár. Nagyon sok a tanítványa, nagyon sok az olyan férfi és nő, akivel együtt vett részt a közéletben. Letagadhatna a korából, annyi benne ma is az életerő és a tenniakarás, pedig Vermes Vilmos másfél héttel ezelőtt betöltötte hetvenötödik életévét. Sokan ismerik házát Kaposvár donneri városrészében, az Eötvös utca 5. szám alatt. Mindenről van története, s ezzel kezdte, amikor fölkerestem: — Sok érdekessége van ennek a környezetnek. Ez a ház a néhai Takáts Gyula bácsié volt, akinek a fia a híres költőíró. Na most, a szomszédos ház a Király állomásfőnöké volt, Király Bélának, az egykori vezérkari tisztnek, az 1956-os nemzetőrség főparancsnokának, a jelenleg az Egyesült Államokban élő egyetemi tanárnak a gyermekkori otthona. Amíg levetem a kabátom, Vili bácsi folytatja a bemutatást: — E házban három generáció él. Kívülünk Edit lányom a férjével, a lányunokám a férjével, mégpedig békés, baráti közösségben. Péter fiamék Gödöllőn laknak. Mindig azt mondom: volt egy fiam és egy lányom, mostRedig két fiam, két lányom van. Én papa vagyok, nem após! Betessékelt a szobába. A küszöbön a földbe gyökerezett a lábam, mert azt hittem eltévedtem , s egy múzeumba csöppentem. Kiderült, hogy ez az erdélyi faragott bútorokkal, népSzakmunkásképző Intézet tanulóit: amikor diákotthon-vezetőként, majd kollégiumigazgatóként kellemes környezetet teremtett, közösen a gyermekekkel, az egykor kopár Szántó Imre utcai munkásszállóból. Sokan csodájára jártak a virágokkal, népművészeti tárgyakkal berendezett szobáknak, még később 3 Virág utcai új intézetben is. Úgy mondja, hogy 1954 óta „népfrontos”; tizenöt évig volt párttitkár a szakmunkásképző intézetben. Most, hetvenöt évesen sem állt félre: a Magyar Szocialista Párt tagjaként tevékenykedik. Mivel is kezdődhetett volna a beszélgetés, mint a Donnerral, amelyért annyi társadalmi munkát szervezett, annyi kezdeményezést indított el népfrontelnökként, tanácstagként. — Én nagyon sokat dolgoztam azért a városrészért. A legnagyobb megtiszteltetés és a legnagyobb kitüntetés, amit kaptam az volt, amikor egy gyűlésen azt mondta dr. Kanyar József: „Vermes Vili bácsi a Donner szerelmese". Amikor végigmegyek a városrészen és az emberek—kicsik és nagyok — megsüvegelnek, mindenkinek a Vili bácsija vágyók. Sok kitüntetést kaptam, s ennél nagyobb fizetés nem kell... Nem is kaptam. Kortyol egyet a kávéból, amit a lánya hozott be. — Nézd, nem zokszóval mondom, nem is panaszkodásképpen: én még banketten nem vettem részt... Poharazgatáson sem vettem részt, én csak dolgoztam azért a városrészért. Ezért azonban érdemes dolnincs Kövecses kocsmánk, nem is kell! Itt, ebben a városrészben tisztességes, becsületes emberek laknak. Csodálatos útjaink, járdáink vannak, a világításunk már olyan, mint a belvárosé! Vili bácsi elkomorul; szomorúan idézi föl a múltat. Valamikor a fűszereshez járt a nép, pedig akkor még csak két es félezren éltek a Donnerban. Most pedig a nyolcezer lakos együtt szidja a közellátási, amióta összedőlt a sarki épület, amelyben az élelmiszerboltjuk volt. Most egy icike-picike szükségbolt tart nyitva. — Annak idején az itteni tanácstagok szószólói voltak annak, hogy bővítsék a sarki boltot. Sajnos, az IKV 35 évig nem Lajos Géza riportja DÉL-DUNÁNTÚLI TÜKÖR Még van szeretet Amikor leültem az írógéphez, hogy elmondjam, mi történt vagy mi történhetett volna a Dél-Dunántúlon, így szólt hozzám a feleségem, miközben hallgatta a Romániából érkező híreket és trancsírozta a karácsony estére szánt halat: — írj a szeretetről! — De ennek a sorozatnak az a címe, hogy Dél-dunántúli tükör. — No és? Attól rjiég írhatsz a szeretetről. Mert nem igaz, hogy abból már semmi sem maradt; biztosan maradt mindenkiben. Még bennük is. Jól tudtam kikre, kire gondol. Külön utakon Pár perce még ugyancsak dühös voltam, hiszen lányom — miután kihúztuk a lábunkat a lakásból — beosont, az éléskamrába, és a nejlonszatyorban a létminimum alatti oxigénmennyiséggel még élő, de már a másvilág felé kacsingató pontyra vizet öntött, ettől a ponty feléledt, többször kör- beugrálta a helyiséget, és amikor később, mit sem sejtve betoppantam oda, cuppant a víz a cipőm alatt. Tekintettel a köztünk levő magassági és súlykülönbségre, leányom kisebbségbe került, ezt szóvá is tette; nem úgy a ponty, mert ő ezt egyáltalán nem tehette szóvá. Pedig ő is — akkor, nálunk mindenképpen —kisebbség volt. És azt olvasom, amit dr. Tabajdi Csaba államtitkár Pécsett mondott a minap, jelenleg ugyanis még ő a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Kollégium titkárságának a vezetője, hogy aktív kisebbségvédelemre van szükség. Azt is mondta, nemzetiségi politikánk miatt nincs miért szégyenkeznünk, Kelet-Közép-Európában. Hát ott, vagy itt, tényleg nincs miért. De én eddig úgy tudtam, Európához mérjük magunkat. Akkor pedig nagyonis van. Mert az elmagyarítás már csaknem tökéletes. Ezért aztán különösen örültem, mikor arról értesültem, hogy önálló horvát szövetség alakult. A magyarországi horvátok ugyanis elégedetlenek a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének a munkájával. Ezért úgy döntöttek, külön utakon járnak, együttműködve a másik szövetséggel. Bár a másik szövetség ugyancsak megsértődött ezért... Lusta villámhárító No, de itt a karácsony, az év vége, és nyakunkon számos gond. Például a kormányé. Mert azt is mi érezzük át a legjobban. Látjuk, ahogy az ország megmentéséért fáradozik óriási vehemenciával. Valahogy úgy, ahogy egy úszni nem tudó megpróbálja megmenteni a fuldoklót, mégpedig azzal a módszerrel, hogy befogja az orrát, legalább oda ne menjen a víz. Hogy levegő sem megy? Istenem, ekkora kavarodásban nem lehet mindenre figyelni. Persze van néhány dolog, ami másról mindig eltereli a figyelmet. Például az év legnagyobb baranyai tüze. Hétfő hajnalban - óriási vihar tombolt a megyében, jégesővel, és villám csapott a harkányi Siesta Hotelba. A kár negyvenmillió forint. Közben a villámhárító meg ott állt nagy büszkén, dacolva az elemekkel, mert neki a kutya nem szólt, hogy vihar lesz; nem is hárított. A füle botját sem mozdította. Ha ennyit nem érdemel, hogy előre jelezzék a nem láthatót, vessen magára az, aki szervezte a dolgot. Ő ott marad, büszkén, megközelíthetetlenül: „Uraim, önök oltsák csak a tüzet, ha tudják. No igen, ha időben szólnak, én elháríthattam volna”. Ilyenek kérem, ezek a villámhárítók. Persze nem az összes. Akad másmilyen is, csak róluk senki nem beszél. Testvériesen A villámhárítóról jut eszembe: mit szólnak ehhez a forró télhez? Nem kell fűteni, hidegek a fűtőtestek, fizetni viszont kell! Bemelegítésképpen. Hogy szokjunk hozzá: januártól mindenért ugyancsak meg kell fizetni. Persze csak akkor, ha enni akarunk. Egyébként nem. És érthetetlen módon mindenki enni akar. A mohácsi tanács egészségügyi osztályának jelentését olvasom, amelyben az áll: tavaly 98-an részesültek szociális étkeztetésben, aztán számítva arra, hogy egyre több lesz az olyan ember, aki nem tud élelmiszert vásárolni, fejlesztette a tanács ezt a szolgáltatását. Az idén már 160 ember kapott így ebédet. És mégsem tudják kielégíteni a jogos igényeket. Pedig most már valaminek történnie kell; talán megérkezik — elvégre itt a karácsony — a külföldi tőke. Vagy mi nyomulunk előre. Grúziában például közös vállalatot alapított a Pécsi Bőrgyár. Ami azt illeti, volt már egy-két közös akciónk a keleti népekkel. Részben ennek köszönhető, hogy nincs teli a zsebünk, sőt már zsebünk sincsen. De adja az ég, hogy ez végre sikerüljön! Ha a közös gyár fölépül, a terméket Nyugaton fogják értékesíteni. Hogy lesz-e piac, azt nem tudom. Ám a nyereségen majd. Testvériesen... Azzal kezdtem, hogy a szeretetről fogok írni, és bár nem látszott végig kristálytisztán—valóban arról írtam. Arról, hogy szeretjük magunkat szépnek, bölcsnek, jónak látni. És szeretünk bízni, reménykedni, álmodozni. Még mindig szeretünk álmodozni, még akkor is, ha egyébként tudjuk, az álmok ideje lejárt, nagyon is ébren kell lennünk, nagyon is tudnunk kell, mi történik körülöttünk, velünk és másokkal, ha élni akarunk. Mert élni akarunk; úgy, hogy ne kelljen félni attól, hogy felébredünk. Dán Tibor
