Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
6 1989. december 2., szombat KÖRNYEZETÜNK A szebb Kaposvárért Az emberek egyre érzékenyebbek, mind dühösebben teszik szóvá, ha azt tapasztalják, hogy nem tesznek meg mindent a környezet és a természet védelméért, Sokszor csak apróságokról van szó, különösen Kaposváron: nem vigyáznak a tisztaságra, nem csökkentik a zajártalmakat, az elvárhatónál kevesebbet tesznek azért, hogy több és szebb fa, virág, bokor legyen az utcákon és a tereken. Ma már azon is viták vannak, hogy milyen a levegő tisztasága a megyeszékhelyen. Sokkal több esetről beszélnek, noha mindössze néhányszor lépték túl a városban a megengedett határértéket. Sajnos, a légszennyezés egyik forrása a gépjárművek füstgáz-kibocsátása, mivel az autók többsége korszerűtlen és elhasznált. A most behozott nyugati kocsik még nem tudnak változtatni azon kis számuk miatt, hogy kevesebb füst terjengjen az utcákon. S az utca levegőjének szennyezésében a Kapos Volán régi buszai is „élenjárnak". A városi tanács új tervek kidolgozásával, új intézkedésekkel igyekszik javítani a helyzeten. Sajnos, a változtatás nem megy egyik napról a másikra, sok a panasz, egymást érik a jelzések. Hol a belső udvarok csendje elleni támadások, hol a sétálóutca tisztaságának elmulasztott ellenőrzése okoz elégedetlenséget. Egyre gyakoribb az illegális hulladék-lerakóhelyek miatti felháborodás, az üzemek környezetet- károsító tevékenysége miatti panaszok számának növekedése, A kaposváriak szívesen végeznek társadalmi munkát azért: hogy szebb legyen a város, éppen azért különösen felháborítónak tartják az egyre szaporodó rongálásokat. Hol hinták, máskor szép virágtartók esnek áldozatul. Olykor jó javaslatok ütköznek akadályokba, nem sikerül őket megvalósítani. Mai és további írásaink is bizonyítják, hogy a népfrontvezető, a tanácstag szívesen ragad tollat, amikora környezet védelméről van szó. L G. EGY „ELBUKOTT” KEZDEMÉNYEZÉS? Védjük a természetet Szeptemberi ülésén tárgyalta a kaposvári tanács a város és városkörnyék rövid és középtávú környezet- és természetvédelmi koncepcióját. Ez adott alkalmat arra, hogy elmondjam a testületnek azt az ötletemet és elgondolásomat: amelyet a „Hivatal” már korábban a végrehajtó bizottság ülésén leszavazott és elvetett. A Kaposvölgye zöldövezeti rendszerének kialakítására terv készült, aminek a megvalósításához sok pénzre lenne szükség. Ennek a tanács híján van, és előreláthatóan a helyzet nem változik. E cél eredményes megvalósításához sok tízezer facsemetére lenne szükség. Az Ivánfa-réten 12 hektáron 2 méteres sor- és tőállás mellett 30 000 darabra. Ilyen tömegű csemetét nem szabad a megyén kívül beszerezni, amikor az a városon belül Is megtermelhető. Figyelembe kellene venni azt a tényt is, hogy az utcákon ültetett import csemeték több mint 80 százaléka nem eredt meg, míg a helyi termelésből származó csemeték 80—100 százalékos eredésűek. A kérdésem az volt, hogy a körzetemben a rendezési tervben intézményi területen fenntartott részből egy te- leknagyságnyit vásároljanak meg csemetekert-létesítés céljára. A városi főkertósz vállalta a szakmai irányítást és az állandó ellenőrzést. Magamra vállaltam a teljeskörű munkaszervezést, a tárgyi és személyi föltételek megteremtését, a munkában való részvételt (permetezés, gyomirtás). A kézimunkaigényt az általános iskolák felső tagozatos osztályaiból önkéntes alapon jelentkező diákok bevonásával szerettük volna biztosítani. Jó előre gondoskodtam a szükséges vetőmagokról. Tizennégy fajta mag várta, hogy földbe kerüljön: köztük magaskőris, vérbükk, piramistölgy, császárfa, juhar, vad- gesztenye, madár-berkenye, stb. Fölkerestem az iskolákat, javaslatomat megtárgyalta a népfront cukorgyári körzetének vezetősége. Támogatásáról biztosított a Növény- és Talaj- védelmi Szolgálat igazgatója. A tanács vezetői több értekezleten is foglalkoztak az ügygyei. Sajnos, azzal nem számoltam, hogy épp a művelődésosztály vezetője mondja majd el az „aggályait” — erre még azok is elbizonytalanodtak, akik megvalósíthatónak tartották az elképzelést. Ami elszomorító, az az, hogy akiknek a nevelés a feladatuk, ebben az akcióban nem látták meg a nevelési értéket. Azt, ha egy gyerekember elültet egy fát, azt nem töri ki, hanem óvja, ha elülteti a kis magot, abból milyen hamar lesz lombos fa. Egyszóval olyan sikerélménye van, amely maradandó nyomot hagy a lelkében. Egész életére környezetbaráttá válik és védi a természetet. A példát saját életemből vettem. A harmincas években polgári iskolásként (a jelenlegi általános iskola 5—8 osztálya) a Szigetvári utcai Hősök temetőjében mi tartottuk rendben a katonasírokat, szemeztük a vadrózsákat. Nézzék meg ma ugyanezt a temetőt. Lehangoló és elszomorító a látvány. Eredményt csak a termelő munkától várhatunk és nem a hangzatos szólamoktól. Ebben a gazdasági helyzetben ne várjuk, hogy a kaposvölgyi zöldövezet állami pénzből valósuljon meg — és hol van az az idő —, hanem tegyünk is érte valamit, annál is inkább, mert az egész város érdekét szolgáló, a környezetünket egészségesebbé tevő parkerdők telepítését társadalmi összefogással lehetne megvalósítani. Még egy szomorú kaposvári eset. Kik voltak azok a személyek, akik kikényszerítették — hamis érveléssel — a volt vasúti felüljárónál meghagyott több mint 80 éves kocsányos tölgyek elpusztítását? Nem gondoltak arra, hogy ilyen fa csak több emberöltőn át fejlődik ki? A csemetekert-kudarcba nem nyugodtam bele. Kértem a megyei vezetés támogatását e társadalmi ügyben. Gondolám naívul, az oly sokat emlegetett menedzselési szándék majd segít egy kicsit. Segített? Nemi Ezután külön személyes levelemre fölkeresett lakásomon két megyei úr. Az eredmény annyi, hogy elbeszélgettünk. Hát így állunk. Abbahagyjuk? Nem. A magunk szerény eszközeivel folytatjuk az ivánfai játszótér körüli fásítást. Szépen nőnek a vöröstölgy, mézgás éger, vadgesztenye magoncok. Talán unokáim megérik, hogy nagy fává nőnek. Jobban János tanácstag Agneslak Rezzenéstelen a tó tükre, s körben a fák őszi díszbe öltözöttek. A lapos fenekű ladik mohos vizet dajkál, a félig partra vetetten feje vesztett hal szemérmetlenkedik. Vidra járhatott erre az éjjel. A gáton szarvasok nyoma, fehér és sárga virágok bólogatnak a szélben, s a papsapka fényes-piros magjai csillannak a napsütésben. A tölgyes már rozsdaszínü szőnyeget terített a földre a lépések nyomán apró kráterekként lebben- nek föl a levelek, a nedves föld vargányát rejteget. Az erdő százhangú csöndjébe Zil hörgő-erőlködő motorja dörren, platóján farönkök. Katángok kék díszével fut az út az erdészházig, s a táj hirtelen kibomlik, hatalmas fenyőt, ciprust, vén tiszafát állítva a szem sugarába. Mókus barnavörös villanása (vei a fák között, s a szél táncoltatja, lebegteti a rozsda-leveleket. Hirtelen zúg föl az enyhe szellő, s ahogyan utat tör a meztelenre vetkezett fakatonák között, hangja olyan, mintha távoli vonat érkezne hamarosan ide, a csönd-állomásra. A fenyők szoknyája alatt valami kis állat motoz, halk surranással csak léte emlékét üzeni felénk. A vadászház zsalugáterei nyitva, a kőpadlón fény siklik tova. Hátul, a kis ház előtt ócska katlan, tűz serénykedik alatta, a fölszálló füst valószínűtlen kék lebegéssel időzik a tájon. Kőszegi István őrzi most a házat. A lehullott avart már összesöpörte, s sarangokba hordta a fát, pontos rendbe halmozva, mintha még mindig erdőjáró ember lenne. Harminckét évig volt fatermelő, nehezen szokja most ezt a látszólagos tétlenséget, de hát nincs mit tenni, az orvosok verdiktje ellen hiábavaló a lázadás. A fűrész okozta vibrációs ártalom kikezdte már testét, lelkét, a karja, főleg reggelenként majd’ leszakad, emelni alig tudja. — őrzöm hát a házat, s ellátom körülötte a tennivalókat — mondja beletörődőén — most nyugalom van, a vendégek két napja utaztak el, újabbak meg talán a hónap közepén jönnek. Selejt bikák után mennek, meg némely vaddisznóra, a szenvedélyesebbje magaslesen gugyorog. Hűvösek már a hajnalok, gémberedetten jönnek be, de le nem mondanának róla, semmiért! Beszéd közben óvatos türelemmel figyeli, irányítja a katlan lobogó vizét. Elejtett szarvasbika trófeáját készíti ki, mondja, azelőtt egy hivatásos vadász munkája volt ez, de Kőszegi István elhessentette, tudja ő ezt is. Türelme is van hozzá, meg hajlandósága is, s közben múlik az idő. Halkan futnak errefelé az órák, de már nem is bánom — fűzi tovább a szót — Ha körbenézek, hát eszembe jutnak mind az elmúlt évek, látom a Gágyi erdőt, s a Kicsesfát, Felső- szentpált, a Nagyvárat. Tudja, ott van valamiféle emlékmű is, törökök állíthatták valaha. Túrtak arrafelé sokan, nem tudom, mit véltek találni, de csak nem jutottak semmire. A nyár zajosabb volt, bár, aki ide jön, mind lehalkul kissé, az erdő nem tűri a hangoskodást. Idén Grósz Károly fia is itt vendégeskedett, régebben meg maga a volt főtitkár fordult meg gyakran. Mostanában jobbára külföldiek jönnek... — El is riasztották a baglyokat, ezek a nagy madarak csak akkor maradnak meg, ha csönd lebeg fölöttük. Egy amott a kéményen tanyázik, s kiáltozik sokat, de engem már nem nagyon zavar. Két mókus is jár erre, egy barnás, meg egy kis vörös, ámbár régen láttam őket. Itt- ott hijas a kerítés, átszöknek a lükön őzek, szarvasok, aztán csak állnak amott a laposon, s néznek a ház felé. Állunk mi is, Kőszegi István szemén látszik, visszafordul valami zárt világba, olyanba, amelynek történéseit szavakkal nem lehet kifejezni. Hirtelen retten a valóságra, gondolkodik, mivel is kínálhatná meg a váratlan vendégeket. — Ivott-e már tiszta kútvizet? — kérdi aztán — Mert ha nem, hát adok kóstolót! — nyikorogva ereszkedik a vödör a láncon, hallani, ahogy megbukik, s csilingelő csep- pekben hullik vissza a mélybe a víz. Jeges és tiszta ízzel olt szomjat, bársony villanással sosem élt élet után tár föl pillanatnyi vágyakozást. Leng a vaskapu a szélben — így köszön. Aranyzöld sávok lebegnek az erdőszélen, a juharfa levelei, mint csillámló fátyol hajladoznak. Ágnes-lak becsukódik, ahogy távolodik az út, mint egy képeskönyv, de ígér: lapjait bármikor föltárhatom. Bellér Ágnes Fotó: Gyertyás László A természetjárás somogyi történetéből Ülünk a tábortűz mellet és az alkonyatba merülő csendben nézzük a lángok táncát... A fel-fellobbanó tűz fénye megvilágítja az arcokat. Turistatörténeteket mesélek... A mese mindig ázép. Szép akkor is, ha tudjuk róla, hogy csak álom, és szép akkor is, ha csak megálmodja a valóságot... Én most igaz történeteket mesélek... Öreg barátom minden egyes mesénél egy-egy forgácsot dob a lángok közé. A fanyar füst ilyenkor az orrunkba csap... Füstforgácsok ezek... Ki az ország főkanásza? Azt hiszem, nem mondok újat azzal, ha kimondom, hogy a turistáskodás, a természetbarát-lét — mindig, minden időben valamiféle megszállottságot jelentett. Faluhelyen csodabogárnak tartják ma is a vándorló természetjárót. Mert hiszen a horgász, a vadász, a madarász, a lepkész is Istentől elrugaszkodott dologtalan népség a vidéki ember szemében, hát még a turista mennyire az! Mert el kell ismerni, hogy a fölsorolt foglalatosságokban van némiféle haszon, de mi haszon van abban, ha valaki csak kedvtelésből járja az erdei utakat? Ráadásul még ha csodabogár öltözékben, nehéz bakancsokkal a lábán, hátizsákkal a hátán ropja a kilométereket... Hát az ilyen-embereknek bizony nincs ki mind a négy kereke! Jártomban-keltemben tőlem is megkérdezték egyszer: — Mondja barátom, aztán mennyit fizetnek maguknak ezért? Csaknem zavarba hozták ezzel a kérdéssel nagy Füstforgácsok természettudósunkat, Herman Ottót is, aki köztudottan kezdeményezője és úttörője volt a természetjáró mozgalomnak, akkori elnevezéssel a touristáskodásnak. Herman Ottó egyszer-másszor elvetődött Somogyba is. Atyai jóbarátom. Berzsenyi Tibor mesélte el a következő történetet, amely a századforduló előtti években játszódott le valahol Lengyeltóti környékén. A tudós kutató, megszokott tourista ruhájában járta a vidéket és éppen a kanászok művészetét tanulmányozta. Ismeretség hiányában az intézőt kérte meg, hogy kísérje el az urqdalom kanászához, hadd barátkozzék meg vele. Öreg, ősz, varkocsos hajú ember volt a kanász. Viselete, szerszamai még a valamikori szép szabad életet tükrözték. Megnézte magának a városi urat, akinek ruhája sem ángilus viseletű, sem pedig katonaruha nem volt. Az valami zöld posztóból készült, sujtás nem volt rajta, sem paszománt, így tehát nem hasonlított a pandúrok viseletére sem... Bizodalma ekkor sem volt hozzá... Hanem az a furcsa úr pontosan ismerte minden szerszámát, még a szokásait is. Kérdezte, ő meg válaszolgatott neki. Az sehogyan sem tetszett neki, hogy úgy vallatóra fogta őt, de hát az intéző úr ráparancsolt, hát mondta... Amikor aztán elment az a furcsa ember, a jó János bácsi megkérdezte az intézőt. — Mondja intéző úr, ki volt ez az izgága ember? Bajban volt az intéző, hogyan is magyarázza meg az egyszerű kanász embernek hogy mi is az a természetkutatás, a népművészet, és hogy mi fán terem a turistáskodás.-—Tudja kedves bátyám, ez volt az ország főkanásza! — No azt már rögtön tudtam! — válaszolta János bácsi. — Ollan mifélénk szaga vótl Aki idehozta a filoxérát Ugyancsak Herman Ottóval esett meg egyszer Somogybán a következő eset. Erről meg a kitűnő tollú kortárs, Gruber János tudósított. A múl század nyolcvanas éveiben a remek természettudós és barátai, negyvennyolcas hazafiúi felbuzdulásukban, a leilei Kishegyen, a borospincék árnyékában csaknem kikiáltották a köztársaságot. Ebből persze nem lett semmi, de annyi eredménye mégiscsak volt, hogy — nagy rábeszéléssel — országgyűlési képviselőnek jelöltette magát Herman Ottó. Megjelent pedig a választói előtt szokásos turista ruhájában, oldalán az elmaradhatatlan fém gyűjtőládikával. Már az öltözék is gyanakvást keltett a jó falusi népségben; az a kis szelence pedig, ott az oldalán, egészen nagy kíváncsiságot keltett. Gyönyörű beszédet mondott Herman Ottó. A Deák-párti ellenjelöltnek egyre savanyúbb lett a képe. Egyszer aztán felderült az arca. Amikor rákerült a sor, pár szó után ezeket mondta: — Jó, jó, atyámfiai! Valóban igazságot mondott nektek ez az ember. De hát látjátok, nem közétek való. Különben is, mondhat ez akármit is nekünk, amikor tarsolyában idehozta a filoxérát! Ezzel odalépett a kis gyüjtőládika mellé, kinyitotta az ajtaját, abból pedig csak úgy hullott ki a sok összegyűjtött rovar. Azt már nem tudjuk, hogy hogyan is jutott távolabb attól a helységtől a remek természettudós. Lévai József
