Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-15 / 297. szám
1989. december 15., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 PÉNTEKI TÉKA 12. A leszámolás A vonat száguldott, nyelte a kilométereket. Fák, bokrok, házak, állomások zakatolva maradtak el mellette. Dr. Ács Bálint nem sokat fogott fel a táj szépségéből. Ott állt a peronon, a nyitott ablak előtt, vágatta magát a levegővel. A helyén még egy pillanatot sem ült, csak a táskáját tette fel a csomagtartó hálójába. A fülke tele volt emberekkel, és ez zavarta. Egyedül akart maradni a gondolataival, ez után a csodálatos két nap után.Hétfő kora reggel van, és robog vele a gyorsvonat Dorbács felé. Az utolsó percig együtt volt Mariettával. Inkább vállalta a hajnali kelést, mert ma már tárgyalnia kell, és még át is kell öltöznie ahhoz. A táj képei helyett az elmúlt napok pillanatai vonultak előtte. A hegy lábánál az öböl szabad strandja, part mellett kanyargó betonút a szegélyező betonkorláttal. Aztán, megint bent ringatóztak a szikrázó, langyos vízen. Fogták egymás gumimatracának szélét, és amikor az áramlás tovább sodorta őket, nem is bánták, hogy kikerültek az emberek szeme elől. A nádas szélében, egy stég előtt találtak egy víztükröt, ahonnan a szorgalmas horgász kiirtotta a vízinövényeket. Csak a vijjogó sirályok láttak be hozzájuk és egy csörgőréce bukkant ki a nádtorzsák közül. Fejét félrefordítva, kíváncsian pislogott piros szemeivel rájuk, és mint aki nem érti az egészet, rekedten hápogva elúszott. Marietta napbarnított, kreol testéről gyöngyözve peregtek le a vízcseppek. Kioldotta bikinije melltartóját és kibújt belőle. Mellei fehéren világítottak, ahol korábban a fürdőruha takarta. így feküdt hanyatt, élvezve a napsugarakat, és az ő simogató kezét. Az éjszaka fülledt volt és forró. Alig aludtak valamit, csak csodálták és szerették egymást, és tervezgettek. A fékek kényszeredett nyikorgása jelezte, hogy megérkeztek. Lasssan lépett le a vonatról, mintha egy álomvilágból szállna ki a valóságba. Lépteit meggyorsítva indult albérlete felé, egy félóra múlva kezdenie kell. Amikor dr. Ács Bálint megnyitotta a tárgyalást, azzal egyidőben nyúlt Róth Mihály szekrénye felső polcára. Levette pisztolyát, kihúzta és ellenőrizte a már tegnap este betöltött tárat. Aztán a fegyvert a belső zsebébe tette. Kalapja után nyúlt, mivel kint erősen sütött a nap, és kilépett a házából. Kerekes Lajos erre a napra szabadságot vett ki, délután be akart utazni a megyeszékhelyre. Délelőtt a kertjében akart dolgozni. Egy kosár volt a karján, és abba szedte a megérett, szép sárga, vastag húsú zöldpaprikákat, amikor Róth Mihály megállt a kerítés mellett. Ösz- szeszűkülő szemmel nézte a hajladozó embert, aztán benyúlt a zsebébe és előhúzta pisztolyát. Kerekes a zár csattaná- sára lett figyelmes, felegyenesedett és körülnézett. Ekkor vette észre Róth Mihályt, tőle nem messze, amint kinyújtott karral egyenesen rá szegezi a pisztolyát. Bénító félelem szállta meg, elejtette a kosarat, amelyből szétgurultak a paprikák. — Megbolondult! — kiáltott fel, és a szeme elé kapta a kezét. Ezzel egyidőben dör- rent a fegyver. Hangja be- léveszett az utcán arra haladó traktor robajába. Kerekes megingott, arcra bukott és nem mozdult. Róth Mihály a fekvő alakra szegezte a fegyvert. Várt pár másodpercig, miután látta, hogy mozdulatlan, a pisztolyt a zsebébe süllyesztette. — Úgy! — mondta. — Ezt elintéztük, mint annak idején. Lássuk tovább! — ezzel megfordult, és elindult a bíróság felé. Dr. Ács Bálint éppen szünetet tartott, és hátával a hideg kályhának dőlve beszélgetett ülnökeivel, amikor nyílt a tárgyaló ajtaja és belépett rajta Róth Mihály. Ács ránézett, látta kipirult arcát, zavaros szemeit. Odalépett a pulpitus mögé és megszólalt. — Mi tetszik? — kérdezte Róth Mihályt. Az nem válaszolt, csak állt és nézett. — A fellebbezését jött beadni? — kérdezte újra. — Nem — szólalt meg Róth mihály. — Igazságot jöttem szolgáltatni, amit magától nem kaptam meg! — Ugyan, kérem... — Nem viccelek — mondta Róth Mihály és zsebébe nyúlva elővonta pisztolyát és a bíróra szegezte. Az egyik ülnöknő felsi- koltott és az ablak felé hátrált. Dr. Ács Bálint összevont szemekkel hajolt előre, és keze a beszólító berendezés gombját kereste. Amikor lenyomta, akkor dörrent a lövés, amelyet a mikrofon végigharsogott a bíróság folyosóján. Dr. Ács Bálint kitárt karokkal bukott előre a bírói pulpitusra, nyöszörgő hang hagyta el a száját, amelyen vércsík csordult. Új lövés dörrent, amire összerándult és ujjaival belevájt a sárga aktacsomóba. Az ülnökök sikoltozása közepette még három lövés dörrent egymás után, amire mozdulatlanná dermedt. Róth Mihály eltette a fegyverét, megfordult és sántítva kiment a tárgyalóból. Az emberek a folyosón iszonyattal tágultak előle. Dr. Ács Bálint ott feküdt megtört szemekkel a népköztársaság címere alatt. Vére piros tócsába gyűlt a bírói pulpitus tetején, majd vékony patakban csurrant a sárga parkettára. Utószó helyett. A büntetőbíróság megállapította, hogy Róth Mihály a magyar igazságszolgáltatás történetében példátlan cselekményének elkövetésekor súlyos elmebetegségben szenvedett, képtelen volt elvárható magatartás tanúsítására. Ezért büntethetőséget kizáró ok folytán fel kellett menteni. Zárt intézeti kényszergyógykezelését rendelték el. Akkor halt meg elmegyógyintézetben, amikor néhai dr. Ács Bálint sírján másodszor hajtott ki a kis aranyesőbokor. Lajos Géza: Hadnagy elvtárs, több ezer ötven és hatvanöt év közötti egykori egyetemista nevében jelentem: Böhönyét sohasem felejtjük el. A nyári egyetemi katonai tábort, melyet 1950 és 1956 között nem jó szándékunkból kerestük föl. A néphadsereg nagy nevelőiskola — mondta volt a boldogtalan emlékezetű akkori honvédelmi miniszter, Farkas Mihály. Most bizony foroghat a sírjában, hiszen annyit emlegetjük az ő tiszteletére kialakított, s murvával leszórt miniszteri út miatt, amelyet reggeltől estig sepreget- tettek velünk, lévén erdőben a tábor, s azok a fránya falevelek állandóan levitorláztak az ágakról, megszentségtelenítve azt a helyet, amelyen csak neki lett volna szabad elvonulnia! Az egyik egyetemi társunk úgy állt bosszút, hogy Moldova György néven híres Író lett, s megírta a miniszteri út tréfás történetét, sőt nem átallotta még a rádióban is beolvasni. S hogy megemlítsek égy-két hős „katonát", aki boldogította a dávodpusztai katonai tábort, amelyet magunk között csak bö- hönyeinek neveztünk, kénytelen vagyok hadnagy elvtársat emlékeztetni, hogy ott volt velünk Konrád György író. Fehér Ferenc filozófus, Böcz Sándor, a Népszabadság pekingi tudósítója, az íizóta elhunyt kitűnő színész, Őze Lajos. Ha azt mondom, hogy egykori egyetemi társainkból ma is hi- degleléses érzéseket vált ki Bö- hönye nevének puszta említése, hadd idézzem fel az egykori bö- hönyei községi pártbizottsági titkár történetét, akinek sokan fölemlegették az egykori katonai tábort, országjáró útjai során. Egerben üdült egyszer, megbetegedett a gyereke, s elvitték orvoshoz. Az ápolónő írogatta föl az adatokat, az orvos csak akkor kapta fel a fejét és figyelt oda, amikor meghallotta Böhönye nevét. „Mi, maguk odavalósiak!” — csattant fel az orvos. „Igen, drága doktor úr, de remélem, hogy azért meggyógyítja a gyerekünket” — könyörgött a párttitkár. Ott meglágyult a szív, két nappal később az éppen bezáró benzinkútnál a kutasé már nem. Amikor megtudta, hogy Böhö- nyére valók, kategorikusan kijelentette — „Bezártam, maguknak már nem adok benzint... Vegyék tudomásul, hogy ott voltam a nyári katonai táborban!” Hadnagy elvtárs jelentem, azt hiszem, mindenkinek igaza van. Senki sem tudja elfelejteni, hogy embertelen körülmények között tartottak értelmes fiatalokat, állandóan arra biztattak bennünket a gyakorlótéren, hogy a földbe szúrt, zöldre festett, furnér emberalakba döfködjük a dióve- rönek csúfolt puskánk szuronyát. „Lükje meg az imperli- stát!” — üvöltötte a tizedes elvtárs a fülünkbe. S közben dicsérte a második világháború győztes szovjet fegyverét, amely már akkor is tudvalévőén korszerűtlen volt! Arról már nem is beszélve, hogy a minden tábor idejére betervezett riadó azzal a szöveggel kezdődött: „Tito, az imperializmus láncos kutyája megtámadta hazánkat. A légi- desszant átrepült a Dráván, s Marcali, Keszthely irányába tart." Mi pedig teljes menetfölszereléssel megindultunk Mesz- tegnyö irányába. Egyetlen hasznunk az volt, hogy néhány szem gyümölcsöt letéptünk a fáról, s pótoltuk a vitaminhiányunkat. A koszt ugyanis csapnivaló volt. Farkas Mihály katonája jelenti Böhönyéröl jöttem én... Víz nem lévén, homokkal meg újságpapírral dörzsöltük tisztára a csajkánkat. Éppen ezért dizentériajárvány is volt az erdei táborunkban. Hadnagy elvtárs jelentem, mi megtanultuk, hogy rend a lelke mindennek. A latrina előtt ott állt egy hatalmas hordó meg egy fegyveres őr, aki mindenkire rászólt: „Invitálja (azaz imitálja) a kézmosást!” Víz ugyanis nem volt a hordóban. Amikor megkérdeztük, hogy akkor miért kell eljátszani a tisztálkodást, nagyon egyszerű, egyetemi hallgatók színvonalához mért volt a válasz: „Azért, hogy ha lesz benne víz, addigra megtanulják, hogy kezet kell mosni latrinázás után!” Ezen azonban nem csodálkoztunk, hiszen a táborba érve egy mellalak fogadott bennünket lovon (így csúfoltuk a méreten aluli tiszteket), s azt üvöltötte oda nekünk: „No, megjöttek, maguk híres egyemetis- ták?! Hány érettségijük van maguknak!" De hát még ez sem volt semmi. A hangszóróból ilyesfajta kultúrára buzdító szavak hangzottak el esténként: „Eptá- sak, eptásak, ma este magyarra vulkanizált szovjet filmet mutatunk be. Mindenkit várunk a moziba!” Persze mi se mentünk viccért a szomszédba. A sokdioptriás szemüvegű, lúdtalpas, nyápic filoszok nem bírták azt, hogy egész nap lövészteknőt ássanak a tűző napon az oldalukon hordott gyalogsági ásóval, így aztán sorban elmentek beteget szimulálva a felcserhez. Amikor megkérdezte tőlük, hogy mi a bajuk, csak annyit mondtak: Nagyon súlyos, pragmatica sanctio. Nem is volt baj, amíg csak néhányan húzták ki magukat Farkas Mihály nagy nevelőiskolájának hatása alól, amikor azonban már több mint húszán feküdtek bent, a felcser is kénytelen volt továbbadni a helyzetjelentést: a dizentérián kívül most már járványos méreteket öltött a pragmatica sanctio. így aztán egy este, parancskihirdetéskor éktelenül letoltak bennünket. Vegyük tudomásul, hogy többet nem ejthetjük át a parancsnokokat, ezután senkit se vesznek föl a gyengélkedőre, ne higgyük, hogy ók nem tudják, mit jelent a pragmatica sanctio. (Persze azt a parancskihirdető egy szóval sem mondta, hogy ez a Habsburg- ház trónörökösödési jogát leányágra is érvényesítő törvény megnevezése 1723-ból.) Az egyéb nyavalyáink — hasmenés, az egyoldalú koszt miatt furun- kulosok, az éktelen sebek a lábunkon, a két számmal nagyobb csizma és a városiaknak szokatlan, épp ezért mindig rosszul föl- tekert kapca miatt mindennapiak voltak, ezzel nem is illett zavarni a felcsereket. Az orosz mintájú gimnasztyorka lötyögött rajtunk, a szükségesnél nagyobb csizmák pedig a 16 ütemű szovjet reggeli torna láblen- getéses része közben úgy elrepültek, hogy a vezénylő tizedes alig tudta elkapni a fejét. S közben mindig éhesek voltunk. Minden szabad percünkben arról beszéltünk, hogy mit fogunk otthon enni. Hadnagy elvtárs, még haza is megírtam, hogy szilvásgombócot kívánok és tojásrántottát sok zöldpaprikával és kolbásszal. Az akkoriban népszerű induló, a „Kovács vagyok, ifjú a lelkem" dallamára ezt harsogtuk a gyulyáságyúk- hoz menetelve: „Éhes vagyok / Korog a gyomrom, / Forog előttem a világ, a nagyvilág / A csajkadeklit / Én megemeltem, / s a kanalam most már / A csajka alján jár!" Persze mást is énekeltek azok a rebellis egyetemisták, így például azt: „Böhönyéről jöttem én / Nincs szebb hely a földtekén, / Dzsungel mélyén oázis / Ha meglátod, lefittyed a pofád is / Kígyótól aknáig minden van / Mi lesz veled, Gummermann!” Ez utóbbi felszólítás egy cingár, gyenge filosznak szólt. Hadnagy elvtárs, jelentem, mindnyájan csodálkozunk, hogy Böhönye még mindig a helyén van. Őze Lajos ugyanis 1953. augusztus 20-án föllépett egy csodálatos magánszámmal a nyári táborban. Elöl ültek a padokon a tisztek, hátrább álltunk mi. A jelenet címe az volt: Levelek a mamától. „Kedves kisfiam, hogy érzed magad ott a messzi Böhönyén? Van-e mit enned-in- nod, ne küldjék egy kis tejecs- két" — szólt az első levél. A válaszon mi úgy nevettünk, hogy a hasunkat fogtuk. „Kedves édesanyám! Olyan nagyszerű az ellátás itt Böhönyén, hogy ne küldj nekem semmit.” Az édesanya szeretete azonban végtelen, a második levélben a párnácskát akarta elküldeni. A válasz megint rövid volt, olyan kényelmesek a sátraink, hogy erre sincs szükség. A humoros hatás akkor sem maradt el, hiszen a sátrakba befolyt a víz, a rudak törték a hátunkat, s egymás hegyén-há- tán voltunk. Őze Lajos pátosszal előadta a mama utolsó levelét, amelyben felajánlotta: kérjen akkor ö bármit. A válasz csak bennünket ingerelt kacagásra, mert a tisztek sápadt-ijedten, nevetés nélkül hallgatták a magánszám lázi tó poénját: „Kedves édesanyám, nem kérek én mást, csak egy radírt... / Itt egy hatásszünet következett /, mert én még a térképről is leradírozom Böhönyét." Azt hiszem, mondanom sem kell: csak a leszerelés mentette meg Őze Lajost a fogdától, any- nyira megharagudtak rá a tisztek. Mi azonban örökre a szívünkbe zártuk. Fotó: A szerző egykor és ma
