Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
8 Somogyi Néplap 1989. november 11., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS * ✓ / Matyikóné Nagy Éva—Matyiké Sebestyén József: „TI EGY ÚJ JÖVŐ APOSTOLAI VAGYTOK!” Beszélgetés Rácz Istvánnal Rácz István 1908. július 11-én születettTőkeretebesen. Érettségi után az Eötvös Kollégium tagja lett és latin—görög—olasz szakos tanári diplomát szerzett. Az egyetemi évek alatt a legmodernebb irányzatok sodrásába került: kapcsolatba lépett Kassákkal, részt vett a Munka-kör szavalókórusában és ifjúmunkás-gyűléseken szerepelt. Baráti köréhez olyan fiatal költők tartoztak, mint Zelk goltón, Vas lst\'án, József Attila, s a kortárs festőgenerációból Kepes György, Korniss Dezső, Vajda Lajos. Részt vett az illegális munkásmozgalomban, 1932-ben csaknem egy esztendőt töltött börtönben. Büntetését a Kúria két évifegyházra súlyosbította, a büntetés letöltése elől külföldre szökött, előbb Csehszlovákiába, majd 1938 őszétől Finnországban élt. Az újságírás és a fényképezés biztosította számára a megélhetést. 1943-ban hazatért, és szoros kapcsolatba került a népi írók mozgalmával. 1945 őszén Sárospatakra költözött, ahol a népfőiskola és a művészeti élet fő szervezője volt. Ezután Tarcalon és Vissen általános iskolában, Békéstarhoson zeneiskolában tanított. 1956-ban érvényes útlevéllel, finn feleségével Finnországba költözött. 1962- től öt és fél évig Svájcban tartózkodott. 1968-tól ismét Finnországban él. Finnországban, Norvégiában, Svájcban és Magyarországon különféle kiadóknál számos könyve—mintegy hetven munkája — jelent meg, s e müvek jól illusztrálják gazdag fotóművészeti, fordítói és írói oeuvre-jét. Tevékenysége sokoldalúságának érzékeltetésére a közelmúltban és Magyarországon napvilágot látott müveit soroljuk fel: Kalevala (fordította, kísérő tanulmánnyal ellátta és a felvételeket készítette J / K antel etár (válogatta és fordította, az utószót írta); Aleksis Kivi: A hét testvér (fordította és az utószót írta); A vikingek öröksége (a könyvet írta és a fényképeket készítette); László Gyula—Rácz István: A nagyszentmiklósi kincs (fényképek); Szabóky Zsolt: Finnország (a fotóalbumhoz bevezetőt írt); Rácz István— Valonen Niilo: A finnugor népek művészete (összeállította, s a fényképeket készítette). Rácz István sokoldalú személyisége méltán keltette fel figyelmünket. Dr. Újszászy Kálmán professzornak tartozunk köszönettel, aki lehetővé tette, hogy Rácz Istvánnal közös útjaink találkozzanak. A népfőiskola gondolatköréből — Kérjük, elemezze az 1945—49- ig tartó időszak gazdasági, politikai, művelődési viszonyait. Milyen érdekviszonyok ütköztek, s mi jellemezte a Nemzeti Parasztpárt tevékenységét? A koalíció viszonyai — 1945-ben a Horthy-Magyar- ország összeomlott, időszerűvé vált a nagybirtok és a nagytőke teljes felszámolása. A földosztásban az egész nép nagy lelkesedéssel vett részt, jelentős szerepe volt a földosztóbizottságok szervezésében a hajdani Győrffy-kollégistáknak is. Természetesen voltak kisebb-na- gyobb ellentétek a Kisgazdapárt és a Parasztpárt között. A Kisgazdapárt igyekezett a 200. sőt 300 holdig terjedő birtokokat menteni olyan esetekben, amikor a birtok tulajdonosa mint ellenálló szerzett érdemeket, de azt lehet mondani: volt konszenzus abban, hogy a földet fel kell osztani. Nézzük azonban az erőviszonyokat. A kisebb, jelentéktelen csoportosulásokon kívül a parasztságnak két pártja volt, a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárt. A munkásságnak is megvolt a maga két pártja, a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt. Érdekes, hogy a középrétegek, értelmiségiek, kisiparosok saját párttal nem rendelkeztek. Különösen az értelmiség hajlama és érdeke szerint csatlakozott az említett pártokhoz. A különbség oka a Parasztpárt és a Kisgazdapárt között elsősorban az, hogy a Parasztpárt egy radikálisabban, maradéktala- nabbul végrehajtott földosztás mellett volt, a Kisgazdapárt, amelyben a hajdani kisbirtokosok nagy számban vettek részt, igyekezett a földosztást kevésbé radikálisan végrehajtani. A másik oldalon, a kommunisták az orosz minjájú szocializmus megvalósítására törekedtek, arra, hogy a hatalmat végül a saját kezükbe vegyék, és egypártrendszerű, diktatórikus hatalmat építsenek föl, épp úgy, mint ahogy ez a Szovjetunióban létrejött. A szociáldemokraták viszont szintén egy demokratikus Magyarországot akartak, tehát féltek a kommunisták egyeduralmától. Azzal azonban ők is teljesen egyetértettek, hogy a nagytőkét fel kell számolni. 1948 elejére a földet felosztották, a nagybirtok uralma megszűnt, az ipari üzemeket, nagyüzemeket, bányákat, bankokat államosították. Akkor mi úgy éreztük, hogy Magyarországon lepne lehetőség arra, hogy demokratikus szocializmust építsünk föl. A parasztság számára nyilván erősen és alaposan kiépített szövetkezeti hálózatot kellene teremteni. A szövetkezeti hálózat különféle formái lehetnének a dán mintájú termelőszövetkezetek, ahol több. egy területen levő kispa- raszt-gazdaság bizonyos munkákat, például szántás, vetés, betakarítás, közös erővel, közös géppark segítségével végez. így a termelőszövetkezeteknek is lett volna egy demokratikus formája, ahol a parasztgazdák önállósága, szabadsága biztosított. Ezen felül — éppúgy, ahogy ma Finnországban megvalósult —, a begyűjtést, az értékesítést szövetkezeti alapon képzeltük el, minden területen jól működő kutatóintézetek, tanácsadóintézetek hálózatával, amelyek a mezőgazdasági termelés minden ágában a legmodernebb, legkitűnőbb módszereket igyekeznek kidolgozni. Tehát nem szervezetlenül önmagára hagyni a kisparasztokat, hogy „csináljatok, amit tudtok és aztán adjátok el, ahogy régen” — szóval, mindent tudományosan, szervezetten, modemül! Azok a módszerek is elhamarkodottak voltak, amelyek a kisiparosokat, kiskereskedőket különféle szövetkezetekbe kényszerítették és így az önálló, de semmiféleképpen sem tőkés kizsákmányoló osztálynak nevezhető embereket megfosztották önálló egzisztenciájuktól. Ez volt a lényegi ellentét a szociáldemokfa- ták és a kommunisták között. S arról, hogy ezután hogyan kerültek végül mondjuk olyan kétségtelenül demokratikus érzelmű emberek, mint Tildy Zoltán, Szakosíts Árpád, Rajk László vagy bárki más a vádlottak padjára és börtönbe, erről felesleges beszélnem... A demokratikus vonal mellett Nos, hát azt mondhatom, hogy a Parasztpárt vagy mondjuk úgy, hogy a népi írók, szinte kivétel nélkül nagyon határozottan a demokratikus vonal mellett álltak, nemcsak verseikben és írásaikban, de például olyan. elgondolásokban is, mint a Németh László és az Illyés Gyula által propagált falusi gimnáziumok szervezetének a megteremtése. Ez a folyamat éppen csak elkezdődött, s a fordulat éve után minden ilyen kísérletnek véget vetettek. Mi is volt ez az elképzelés? Ez abban állt, hogy a parasztfiatalokat nem járási vagy megyei központokba, városokba kell behajtani, hogy magasabb művelődésre tegyenek szert, hanem otthon élve, saját környezetükben kell megteremteni nekik a lehetőséget arra, hogy legalább az érettséginek megfelelő kulturális színvonalra emelkedjenek. — 1945 őszén Sárospatakra költözött és megszervezte a népfőiskolát, majd a várban a művészotthont és a múzeumot. Munkásságát a népi kultúra meggyökereztetésének a célja vezérelte, az „alulról" jövő paraszti tehetségek támogatása. — Nos, az én „kultúrpolitikámnak” a modellje Kodály volt! Milyen indítékok alapján? Felidézném egyik diákköri emlékemet. Mint egykori pataki gimnazista diák, volt egy cserkészcsapatunk. Egyik alkalommal Karácsony Sándor meglátogatott bennünket, és a beszélgetés után azt mondta: énekeljetek valamit. Mit énekeltünk mi? Különféle hamis kurucdalokat vagy pedig angol mintájú cserkészdalokat, de magyar népdalt mi egyetlen egyet sem tudtunk. Ekkor Sándor bácsi megtanította nekünk az első két-három igazi népdalt, illetve régi kurucnótát. Ez volt talán az az indítás, hogy amikor fölkerültem Budapestre az Eötvös-kollégiumba, rögtön nagy intenzitással érdeklődni kezdtem a Kodály és Bartók által gyűjtött népdalok iránt, s megtaláltam az utat Kodály Zoltán munkássága felé. Ami azóta sem hagyott el! Annak idején mi egy történelmi helyzetben indítottuk el ezt a mozgalmat, abban a pillanatban, amikor népünk, parasztságunk végre megkapta a földet, és annak birtokosává vált. Mi, a népfőiskola tervezői, vezetői azt szerettük volna, hogy a mi parasztságunk megtarthassa saját kezében a földet, de tanuljon meg okosan, korszerűen, szervezetten termelő és értékesítő szövetkezetekben önállóságát megőrizve dolgozni. Ne csak gazdasági téren érjen el olyan eredményeket, mint a finnek, a dánok, a hollandok, hanem a nemzet politikai és kulturális életében is olyan szerepet vigyen, amely őt, mint népünk legfontosabb részét megilleti. Közösségi hagyományok Úgy gondoltuk akkor — és én ma is úgy érzem —, hogy a parasztságnak joga van arra, hogy saját józan belátása szerint a roppant értékes közösségi hagyományoknak megfelelően építse ki jövőjét. Akkor mindnyájunkat egy bizonyos — szinte azt mondhatnám — messianisztikus vágy, tudat töltött el, világosan láttuk azt, hogy itt az ideje, hogy végre népünk, a parasztságunk beemelőd- jék a nemzet egészébe. A kultuszminisztérium a pataki Rakóczi-várat rám bízta azzal, hogy legyen az általam szervezeti népfőiskola működési területe. Nos, a mi népfőiskolánkba egy-egy három- és öthónapos bentlakásos tanfolyamra 20—25, maximum 30 fiatal jelentkezett. Növendékeink a környező táj, a Hegyalja, a Hegyköz, a Hemád-völgye falvaiból toborzott, tizennyolc—húsz éves parasztlegények, illetve parasztleányok voltak. Nyilvánvaló, hogy a vár túlságosan nagy lett volna számukra, ezért a középkorban épült Vöröstorony mintegy kínálta lehetőségét egy múzeum kialakítására. Az akkori szűkös viszonyok között nagyon kevés eszközzel megpróbáltuk az állag- megóvás, födémcsere, a nagy lovagterem beablakozása, padlózása és kivakolása után korabeli rekvizítu- mokkal berendezni a múzeumot. A várban volt néhány olyan szoba, amelynek a régi reneszánsz-korabeli festése megmaradt, és sikerült régi, szép bútorokkal berendezni. Itt alakítottam ki a 3-4 személy számára alkalmas művészotthont. Elsősorban olyan írókat hívtunk meg, akiknek a népfőiskolái gondolattal, a népi kultúrával való kapcsolatait jól ismertük: Illyés Gyulát, Szabó Pált, Veres Pétert és másokat. Tovább bővítettük a kört festőkkel, szobrászokkal, jelesül megemlíthetném Medgyessy Ferencet — Móricz Zsigmond jó barátját —, kinek szobraiban a magyar nép jellegzetes alakjai teremtődtek meg. Járt nálunk Borsos Miklós, aki egy bronz reliefet adományozott. Ott láttuk vendégül Pátzay Pált és folytathatnám a sort. Megfordultak nálunk muzsikusok, előadózenészek és zeneszerzők. A művészotthon léte számomra jó alkalom volt arra, hogy irodalmunk és művészeti életünk kiemelkedő személyiségeit, Illyés Gyulát, Szabó Pált, Tersánszky Józsi Jenőt meghívjuk népfőiskolásaink közé, hogy elbeszélgessenek velük. Azon elképzelésem, hogy Sárospatakból sokoldalú kultúrcentrumot fejlesszünk ki, csírájában maradt. Amikor bekövetkezett a fordulat éve, megszüntették a népfőiskolát, a vár szobáinak nagy részét akkor vagy 5-6 éven keresztül a művészotthon yette igénybe, s a kibővített művészotthonnak én egy fél évig voltam a vezetője, aztán egyik napról a másikra megkaptam a felmondást. Nézzétek, ha arra gondolok, hogy akkor mit lehetett volna csinálni, tudjátok... Napjainkban látom, hogy Sárospatakot intenzíven fejlesztik: várossá nyilvánították, fantasztikusan szép művelődési otthont kapott, amelyet Makovecz Imre tervezett. Tehát Patak fejlődik, fejlődik és fejlődik... Ezt tovább gyarapítják a számtalan hazai és külföldön élő magyar művészek testamentumai. Megemlítem a közelmúltban elhunyt kitűnő írót, Cs. Szabó Lászlót, aki több mint 40 ezer kötetes könyvtárát végrendeletében a Nagykönyv- támak adományozta. Együtt reggeltől estig Hogyan állította össze a tananyagot? Milyen tantárgyi metódus alapján építette föl előadásait? — Népfőiskolánk a sárospataki kollégium egyik tagozata volt; e helyt működött teológia, gimnázium, tanítóképző, valamint kertészeti szakközépiskola. Tehát Patak „par excellence” iskolaváros. Nálunk a népfőiskolán, ezen intézmények tanárai, felkérésünkre nagyon szívesen közreműködtek, olyanok, akiket lelkesített a gondolat, és ezt a munkát önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül, a mi szellemünkben' végezték. Az egyik legfontosabb emberünk Szabó Ernő, a kitűnő zenepedagógus, hogy ő mit adott nekünk és növendékeinknek azzal, hogy Bartók és -Kodály műveivel megismertette őket, hogy a fiúkat, lányokat énekeltette... erről kár lenne hosszasan beszélni, el tudjátok képzelni, hogy mindez mit jelentett. De mondom, az ilyen hivatásosokon kívül még volt nagyon sok olyan lelkes ember, orvos, falusi tanító vagy esetleg egyszerűen jól működő nagy gyümölcskertészet tulajdonosa, aki eljött hozzánk egy vagy két alkalommal, hogy a munkájáról beszéljen és saját tudásából adjon át a növendékeknek. Igyekeztek könnyen érthető, népszerű hangon elmondani azt. amiről én megkértem, hogy beszéljenek. Lényegében azt mondhatnám, hogy nekünk nem volt egy előre pontosan kidolgozott tanmenetünk, többé- kevésbé mindig improvizáltunk, amely a szabad gondolkozás terét adta, és nagyon hasznos volt. Rendkívül fontosnak tartottam — és 'ezzel nem a saját személyiségemet, vagy nevelői képességeimet akarom kiemelni —, hogy én kora reggeltől késő estig együtt voltam a növendékeimmel, akkor is, amikor valaki más adott elő, én is odaültem közibük, hogy halljam: mit mond a földrajztanár, a természettudós, az orvos, hogy azután a későbbi, esti kötetlen megbeszéléseken tudjam, hogy amit hallottak a fiatalok, miként reagálnak rá, esetleg bizonyos dolgokat kikészítsek, megvilágítsak, és az egészet egy elképzelésnek a rendszerébe illesszem be. Sokat beszélgettünk szabadon, kötetlenül a felmerülő témákról, azoktól elcsapongva, tehát minél többet akartunk közvetlen emberi módon hatni rájuk, megnyitni a szájukat, hogy gondolataikat valamilyen módon el tudják mondani. Igen lényegesnek tartottam azt, hogy bentlakásos intézmény volt, amely a közösségi életre nevelt. Népfőiskolánk a református kollégium fiókintézeteként működött, tehát a munkánknak volt egy bizonyos vallásos színezete is, a reggeli zsoltárénekléssel, imádkozással kezdtük és úgy fejeztük be a napot. Az én fiaim — a népfőiskolások — étkezni fölmentek a kollégium nagy konviktusába, és ott a gimnazistákkal, a diákokkal együtt, egy teremben étkeztek, ennek is megvolt a maga jelentősége, hogy mi ott egy közösséget, mondhatni egy családot akartunk teremteni, és teremtettünk is. Azokat a fiúkat vagy lányokat, akik ide jártak —- elmondhatom —, hogy egy életre szóló meleg barátság fűzte össze. Nyilvánvaló, hogy a három hónap alatt mindebből egy keveset tudtunk átadni, de a lényeg nem is az volt, hogy egyik vagy másik témát kimerítően megismertessük, hanem, hogy kinyissuk a szemüket arra, hogy ez is van, az is van, amaz is van a világon. S erről is kell tudnotok, mert hiszen ti vagytok a jövendő Magyarország örökösei,ti fogjátok a magyar parasztságot, a magyar népet új utakra, új, korszerű utakra vezetni. Szó esett korszerű gazdálkodásról, szövetkezeti mozgalomról, bizonyos mértékig a munkásmozgalomról, társadalmi kérdésekről, de még több szó esett például a történelemről. amiről — ti is tudjátok —, annak idején egy magyar parasztember legfeljebb azt tudta, hogy volt egy igazságos Mátyás, hogy volt egy Kossuth-apánk, talán Rákócziról is hallottak valamit, és körülbelül ezzel be volt fejezve a történelem perspektívája, a történelem tudata. A magyar történelem legfontosabb eseményeit és szereplőit, a példaadókat, a Hunyadi Jánosokat, a Zrínyieket, a Rákócziakat, a Kossu- thokat, Bemeket, Petőfiket kellett megismertetni, tetteikről beszélni, egy-egy verssel illusztrálva. Például, ha szó esett az egri vár védelméről, Dobó Istvánról, vagy a nándorfehérvári győzelemről, akkor én bemutattam azokat a festményeket, amelyek ezt ábrázolták. Egy alkalommal elővettem Madách Az ember tragédiáját és e mű különféle jelenetein keresztül beszéltem nekik a világtörténelemről, »hogy létezett Egyiptom, görög—latin kultúra, középkor... Természetesen ez nem volt könnyű, mert hiszen a Tragédia mégsem elsősorban történelmi képeskönyv, de nem volt eredménytelen, hanem érdekes kísérlet. — Miben érzi, hogy egykori elképzelései megvalósultak? Milyen hasznosítható tapasztalatokkal szolgálna a jelenleg újjászülető népfőiskolái mozgalom számára? A kötelesség tudata — Azt látom, hogy sokakat foglalkozta! a hajdan oly szép reményekkel indult népfőiskolái mozgalom története, és azt is tudom, hogy ma igyekeznek ezt az iskolatípust újból felébreszteni, életre kelteni. Ti már egy egészen más helyzetből indultok el, amikor a mai népfőiskolát, vagy egy új népfőiskolái mozgalmat próbáltok elindítani. Azonban ami mégis a régi népfőiskolával közös, és amiben és az új népfőiskola feladatát látom, az elsősorban egy közösségi embertípus kialakítása, tehát ráébreszteni a népfőiskolásokat arra, hogy nekik a népükkel, a hazájukkal szemben kötelességük van. Mi úgy küldtük a népfőiskolásainkat haza a falujukba, hogy — majdnem merném ezt a hasonlatot használni —, ahogy Krisztus szétküldte apostolait; ti egy új gondolatnak, egy új hitnek, egy új jövőnek az apostolai vagytok! Véleményem szerint legfontosabb, hogy minél több embert sikerüljön közösségi felelősségtudatra nevelni, hogy érezzék: ők tagjai egy nagymúltú és sokat szenvedett nemzetnek, rajtuk múlik, hogy milyen lesz a magyar jövő. Napjainkban tudom, hogy különböző mechanizmusokkal igyekeznek a termelést fokozni, gazdaságosabbá tenni, s ezek a mechanizmusok többnyire azt szolgálják, hogy az emberek saját hasznukat keresve termeljenek többet, jobbat. Aki jól dolgozik, a munkájáért több bért kapjon — s ez így helyes —, de ha az emberek többségéből ez olyan magatartást válthat ki, hogy „mit érdekel engem a közösség, mit érdekelnek engem a többiek, én így vagy úgy megcsinálom a magam üzletét, megkeresem a magam pénzét, majd veszek autót, építek kacsalábon forgó villát, utazok külföldre, a többivel semmi közöm, semmivel sem tartozók senkinek, én a magam hasznát keresem" — ezt a magatartást igazán nem nevezhetném közösségi magatartásnak. A népfőiskolán mi éppen ez ellen küzdöttünk, és másfajta embereket akartunk nevelni. A nevelés kérdése ez: hogyan tudjuk a fiatal gyereket, ifjoncot, fiatalembert, felnőttet a közösség öntudatos és felelősségteljes tagjává tenni!? Mi a népfőiskolán egy új, demokratikus és szocialista Magyarország munkásait neveltük. Ez volt a népfőiskola alapvető gondolata abban az értelemben, hogy szocialista társadalomnak nevezem azt, ahol a termelés, a gazdasági-politikai élet, a népnevelés az emberek szabad elhatározásán alapul, ahol mindent őszintén, szabadon megvitatnak, ahol mindenkinek joga van beleszólni a közösség dolgaiba. A népfőiskolán törekedtünk arra, hogy a parasztságot az önkéntes szövetkezésre előkészítsük, de egy olyan önkéntes szövetkezésre, hogy abban a szövetkezetben valóban a tagok döntsenek mindenről, ők válasszák meg a vezetőséget, ők mondják meg, hogy mit akarnak termelni, és nem pedig felülről kapjanak utasítást, vezetőket... Az önálló, felelős munkára való nevelésnek, az önálló munka hangsúlyozására egészen más lett volna a lehetősége, ha nem felülről szervezett, a parasztságunkra rá- kényszerített szövetkezeteket hoztak volna létre. Mi tehát szocialista, de demokrata módon szocialista Magyarországot akartunk felépíteni, ahol a parasztságnak meglettek volna a maga érdekvédelmi szervei. Lényeges, hogy ti. mit fogtok csinálni! Fogjátok-e hangoztatni, hogy vegyük végre a demokráciát -— amelyről ma annyi szó esik — komolyan! A demokrácia mindig vitát jelent, okos, felelősségteljes megbeszélést, és felelős embereknek nemcsak a maguk érdekét, hanem elsősorban a közösség érdekét szemmel tartó cselekvését..
