Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
1989. november 4., szombat Somogyi Néplap 5 Hegedűs a háztetőn Solem Aléhem — Béke veletek Kulcsjelenet a Hegedűs a háztetőn címmel Kaposváron is bemutatott musicalben Tevjének, a zsidó tejesem- bernek a tánca a vegyes lakosságú anatevkai oroszokkal. A finálé szongja a hagyományokhoz kötődő és ragaszkodó kisebbség, a zsidóság vágyát fogalmazza meg, a valóságot a későbbi jelenet vetíti előre. Tevje igyekezete hiábavaló, görcs áll a lábába az orosz tánctól. Solem Aléhem lt!S)4-ben vetette papírra Tóbiásnak (Tevjének), a tejesembernek a történetét, a magyar olvasóhoz 1974-ben jutott el a különös epizódokból álló regény. amelyből Joseph Stein nyomán, Jerry Bock zenéjével már 19(>4-ben — tehál tíz évvel megelőzve a magyarországi könyvpiacot — indult dicsőséges útjára a musical, a Hegedűs a háztetőn. A szerző'az oroszországi Perejaszlevben született 1859-ben, Rabinovicsról változtatta nevét Solem Alé- hemre, ami azt jelenti: Béke veletek! A gazdag család sarja jól nősült, ám apósa vagyonát lassacskán sikerült elkótyavetyélnie? sikertelenül gazdálkodott. Ezek az életrajzi momentumok is hozzásegítik A kisemberek városa, az Énekek éneke, a Motl gyerekkötetek olvasóját, a musical nézőjét a száz évvel ezelőtti orosz zsidó kisebbség életének, helyzetének a megismeréséhez. Nem szokás azonosítani szerzőt müveinek hőseivel, de most nyugodt • szívvel megtehetjük: Tevje, a tejes- ember — Solem Rabinovics, Illetve Aléhem. Ezért is érezzük — most már magáról a darabról szólva — a legkidolgozottabb figurának Tevjét, a tejesembert. A bajokon ugyan nem képes úriá lenni, de van egy kitűnő képessége: a túlélésre született. Humora ebben nagy segítségére van. Az olvasó elvárná tőlem, hogy a Hegedűs a háztetőn című világhírű musical kaposvári bemutatóját a sokakban élő emlékekkel vessem egybe. Nem tehetem, mivel maga az előadás nem ad rá alkalmat. Bezerédi Zoltán rendezésében ugyan föllelhe- tők a zenés darabra utaló külsőségek — ezek el is maradhatnának — mégsem Broadway-ízű, vagy a budapesti Operettszínház előadását figyelembe vevő a kaposvári előadás. Az eredeti mű szellemét eresztette szabadon palackjából a Csi. ky Gergely Színház, teret adva a kórus és a zenekar igényes megszólalásának. A szongok, betétdalok a musicalhoz képest- csaknem „elvesznek" az előadás során, ám meglelik helyüket a Joseph Stein által írott jele- netekben Eörsi István fordításában. A kaposvári előadás a kisebbség belső életét — azt, hogy a zsidóság sosem veho ti le kalapját, mert örökkön úton van — fejezi ki a legmeggyőzőbben. A Tevje család történetét meséli el Solem Aléhem. A ravaszdi Tevje, a tejesember és férjhez menni készülő lányai közötti feszültség nemcsak nemzedéki ellentétekben fogant, hanem előre vetíti a bekövetkezett pogromot, a zsidó kisebbség elleni hajszát. Így éljük át Tevje családjának történetét a kisebbségi sorssal, amit erőteljesen ábrázol a kaposvári előadás. Bezerédi Zoltán rendező és az előadás minden szereplője, beleértve a díszlettervező Menczel Róbertét, Györgyfalvay Katalin koreográfust. Szakács Györgyi jelmeztervezőt és a nagyszerűen szóló zenekart, élén Hevesi Andrással, erre a drámai ívre helyezi a hangsúlyt. > Tevje szerepében ismét Kaposváron látjuk Helyei Lászlót. Hitelesen állítja elénk a tejesember különös karakterét, aki csak úgy Képes elviselni egyre nehezebb terheit, hogy nem hagyja el humora, s megőrzi jó kapcsolatát a zsidók istenével. És mi lenne vele felesége nélkül? Solem Aléhem tréfái is hozzájárulnak ahhoz, hogy eredeti regényének figuráit megkedveljük, velük érezzünk. Mint egy színes kaleidoszkóp képei, peregnek előttünk az események, a nagyszerű jelenetekben sikerül minden szereplőnek egyénivé is válnia, ugyanakkor a tömegjelenetek sokatmon- dóan fejezik ki a történést. Molnár Piroska kitűnő énekhangjával is érzékletesen ábrázolja asszonyszerepét. Lányai közül Magyar Éva jeleskedik igazán, so- katmondóak Csákányi Eszter némajátékai is. Kardai Edina, Varjú Olga és Szűcs Ágnes a népes család kohéziójában színes egyéniségek. Pogány Judit házasságközvetítője humorban párja Tevjének, Helyei Lászlónak. A kaleidoszkóp színeit gazdagítja Hunyadkürti György, Gyuricza István, Ser} Egyed, Bal Józse], A Hegedűs a háztetőn sikerre számíthat Kaposváron is, igaz, mégha nem is annyira a musical-változatot jegyezzük meg. hanem Solem Aléhem történetét, amelyből ma is van mit merítenie a kisebbségek sorsával törődő nézőnek. Horányi Barna Fotó: Csobod Péter Pokolbéli víg napok után — varázslatosak FALUDY GYÖRGY ITTHON j~ <. _\ V arázslatos este volt. Nem azért,, mert minden hagyományos formát felrúgott ez a találkozó, hiszen vannak bizonyos protkollárjs szertartások, melyek a jelentős személyiségek fogadását meghatározzák. Nem is azért, mert ma 200 érdeklődő jelenléte egy költői esten igazán kiemelkedő alkotót feltételez. A jelenlevők ^záma felfokozott várakozást érzékeltetett: egv legendás alak érkezett Balatonboglárra. Vitatott Villon-fordító, országutak és tengerek vándora, győztes amerikai katona, aki azért tér haza mielőbb, nehogy elfelejtse a magyar nyelvet. Recski internált, magyar emigráns, amerikai és kanadai egyetemek tanára, egy víkendre illegálisan visszatérő —. a huszadik század magyar lírájának egyik legnagyobb alakja. Kosztolányi, Karinthy, Babits asztaltársaságának tagja, József Attila barátja, Illyés és Weöres költészetének tisztelője — Fa- ludy György. Kissé már reszkető hang, de csillogó szellem és vibráló tekintet tart kapcsolatot közönségével. Hivatásos és amatőr versmondók tolmácsolják a költő verseit, közöttük az egyik legszebbet. az Oda a magyar nyelvhez címűt. „ ... Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és jorró mint forrongó szellemünk. Nem deljesült vágy, de égő ígéret, közös jövő és felzengő ítélet, nem hús palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő must, könnyeinkben úszó tárogatószó.'' Több mint négy évtized történelmi és kultúrpolitikai tévútjai késleltették a költő és az olvasók egymásra találását, de napjainkban minden egyre reménytelje- sebbnek tűnik. Oly jó lenne biztosan tudni, hogy a posztumusz-kiadások helyett együtt örvendhetünk az alkotóval művei megjelentetésének, hogy a 80. életévéhez közeledő Faludv György költészete elfoglalhatja megérdemelt helyét a magyar irodalomban. A bogiári író—olvasó találkozó után hosszasan vártam rá: könyveit dedikálta — boldog volt és fáradt. Félrevonultunk, s amikor kérdezni akartam, megszólalt. Nem a költő hangja volt ez, hanem az internált, az emigrálásra kényszerített Faludv Györgyé. Azé az emberé, akit az európai és hazai történések negyvenévi távollétre kényszerítették hazájától. Azé az emberé, akit a világ minden részén tisztelnek kiváló képességeiért, aki több világnyelv birtoklásával és angol állampolgárságával is felelősen vallja: magyar vagyok. — Három magyar köztársaság kikiáltását értem meg. Az elsőnél még csak nyolcéves voltam, nem sokat értettem meg az eseményekből. Ma azzal vigasztalom magam, hogy akik jelentős szerepet kaptak 1918-ban, később mind a barátaim lettek: Károlyi Mihály, Já- szi Oszkár, Fényes László, Kéri Pál. A második világháború befejezése után ugyan nem voltam itthon még egy évig, de bíztam és reménykedtem — nem sokáig. Sose reméltem azonban. hogy megérem a negyedik magyar köztársaság születését. Talán szerencse dolga is ez. A meghatottság persze időnként akkora, hogy könnyek nélkül néha alig tudtam végignézni a magyarországi eseményeket. Angol állampolgár vagyok ugyan, s így nem illik kritizálni, de az érzelmeimet elmondhatom. Két dolog zavar engem. Az egyik az, hogy amikor a szónoklatokat végighallgattam — és végighallgatom hetek és hónapok óta— .ezekben semmilyen komoly problémával nem foglakoztak. Ismerem a szónokok nagyrészét, derék embereknek tartom őket — azon túl, hogy egymást cse- pülik és saját nagyságukat hangoztatják. Beszédeikben nincs arról szó, hogy a magyar nép, milliók nyomorán kívánnak enyhíteni, hogy olyan ipart akarnak teremteni külföldi segítséggel, amely nem csinál többé kloá- kát az országból. Mert ami Pesten van, vagy Százhalombattán. Dunaújvárosban, Kazincbarcikán — azt szagoltam magam is, az rosz- szabb New York-nál, s ezt itthon nem vették eddig tudomásul. Az MSZMP hatalomról való lemondása történelmi esemény: a francia forradalom és az 1848-as pozsonyi országgyűlés vívott ki hasonló eredményeket. Remélem, hogy ez a folyamat tovább tart, és nem egymást ütik a pártok, hanem egy közös céljuk lesz: talpra állítani ezt az országot. Ma még csak frázisokat hallunk tőlük. Olyan frázisokat, amelyektől nemzedékek undorodtak már meg: haza, isten, szabadság. Nekem a szabadság rengeteget jelent — és isten is és a haza is. De úgy, ahogy ők mondják: üres szólamok. Nem veszik észre, hogy a tömeg lassan szétoszlik mögöttük. Ez az egyik, ami kétségbe ejt engem. A másik: én nem vagyok vádolható azzal, hogy a Szovjetunió nagy barátja lettem volna valaha is. De az, ami ma Magyarországon van, az nem a nyugatnak köszönhető — 35 évig nem csináltak semmit, hogy rajtunk segítsenek. Még azt sem vették észre, hogy ’56 mit jelentett nemzetközileg. Elszomorító, hogy az emberek a Szovjetunió nevének hallatán pfujolnak, nem hiszik el, nem akarják tudomásul venni, hogy a gorba- csovi politika tette lehetővé a magyarországi változásokat. Ez árt Gorbacsovnak, aki nélkül esetleg le is géppuskázhatnának bennünket. amikor kivonulunk a Szabadság térre. Azt támadják, aki támogat bennünket, s így minden támadás saját magunk ellen van. A szovjet hadsereg jelenléte egy esetleges román támadást feltételezve inkább szerencsés a jelenlegi helyzetben. Amíg semleges a belső változásokban, s inkább véd bennünket, addig egyáltalán nem baj, hogy itt van. Itt az ideje, hogy valaki ezt elmondja. Tudom, sok ezren vannak, akik ugyanezt vallják — egyébként nem ^mernék hangot adni ennek a nézetnek. Ez a kétségem van, s mellette a nagy reménység: ezúttal sikerül egy jobb Magyarországot ^létrehozni. Centrális kérdésekben egyetértünk. Magyarországon ma mindenki szabadságot, demokráciát akar. Mindenki azt akarja, hogy svéd vagy finn típusú szocialimus legyen itt uralkodó, s ne egy finánctőke szabaduljon a nyakunkba, s nyúzzon meg bennünket. Vigyáznunk kell arra is, hogy a román nacionalizmusra, sovinizmusra ne hasonlóképpen válaszoljunk. Számomra a hazatérés szelelmi felfrissülést is jelent. Ha kinyitom a Pesti Műsof t, a 26—28 színház valamelyikében mindig játszanak Moliere-t, Shakespea- re-t, Aiszkhüloszt, Euripidészt — sehol másutt a világon nincs így. Sehol másutt nincs ennyi ragaszkodás a szellemhez, s ez nemcsak Pesten van így. Gyönyörűség lemenni Szegedre vagy Kaposvárra, mert hasonló pezsgést érez ott is az ember. Öröm bemenni egy könyvesboltba, mert ott tíz- és százezer példányban adnak el olyan értékes könyveket, amelyekből Angliában talán ötszáz ha elfogy. Itthon is nagy veszélyt jelent a nyugati barbarizmus — a kommersz, az értéktelen. Hasonló gondok fogalmazódtak meg bennünk 1948-ban is, amikor a szovjet irodalom legsilánvabb műveit erőszakolták ránk, amikor Petőfi születésének 125. évforulója alkalmából kiírták az iskolák falára, hogy Puskin a világ legnagyobb költője. Palotai Borissal, Vészi Endrével, Ilv- lyés Gyulával arról beszélgettünk 1948—49-ben, hogv milyen rémes kihatása lesz majd ennek a koncepciónak. Ránk kényszerítettek rossz Szimonov-, Azsajev-műve- ket, belénk akarták magyarázni, hogy minden orosz, ami nagyszerű, hogy Sztálin a világ legnagyobb mérnöke. Tudtuk, hogy ez meg fogja bosszulni magát. Most már Dosztojevszkijt is nehezen olvastatjuk el a diákokkal, s az orosz kultúra más nagyjai iránt is csökken az érdeklődés, mert oroszok voltak. A 40-es, 50-es évek most ütnek vissza ránk: az ő nacionalizmusuk ellennacionalizmust teremtett, s ma ez, sajnos, úgy tükröződik, hogy az Országház előtt azt kiabálják: ki a ruszkikkal! írni fogok itthon. A Kortárs majdnem minden számában jelennek meg írásaim és máshol is. Mi, magyarok eddig jól végigvittük a demokratizálódási folyamatot. Jobban, mint a lengyelek. S ha nem lesz változás, én már nem hagyom el többé Magyarországot. Végre itthon vagyok. Süli Ferenc
