Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-24 / 279. szám
8_________________________________SOMOGYI NÉPLAP _____________ 1989. november 24., péntek y &ug'Díjxsox oldälä Fél lába a fronton A „bodvicai figaró*' ROKKANTAK A BÍRÓSÁGON Sórdinecz Pétert többen csak úgy emlegetik Nagyatádon: a „bodvicai figaró". Az atádi nyugdíjas kisiparosok találkozója után kerestem föl, s miközben elkészült a frizurámmal, feltárulkozott előttem a mosolygós, pirospozsgás arcú, fehér hajú és melegszívű „figaró” életútjának nehány mozzanata. Péter bácsi a bodvicai városrészben él és dolgozik. A kis üzletet az ismeretlen szinte alig veszi észre, de jól tudják a járást mindazok, akik régi kuncsaftjai. A családi lakás utcafrontján a két helyiségből álló műhely első része az uraké, a másik pedig a hölgyeké. A helyiség kétszemélyes berendezése több mint százéves: Vörös Elektől, egy, a század első felében tevékenykedő mestertől vásárolta a díszes, faragott, tölgyfából készült bútort. A két hatalmas tükör is „békebeli”, egyetlen vakotás folt nélkül. Csak a fodrászati eszközök és a módszerek újak, korszerűek. Sárdinecz Péter tősgyökeres nagyatádi, bocsánat: bodvicai, mivel gyermekkorában még Atádtól független, önnálló község volt a település, vasútállomással, amelyet azóta sajnos megszüntettek. Édesapja üzemi munkás volt ugyan, de a két hold földjét is megművelte. Iskoláit Bodvicán végezte kiváló tanítómesterénél, Rutt- ner Andornál, akinek sokat köszönhet. — Hogyan lett fodrászinas a kis bodvicai munkásgyermekből? — Hát annak megvan a maga előzménye, ugyanis édesapám testvére, János bátyám Kisbéren volt fodrászmester. Amikor az elemi iskolát bevégeztem—mivel a szakmát már ismerhettem kisbéri látogatásaimból —, úgy döntöttem, hogy ezt választom. így kerültem alig 13 évesen a Bod- vicától 260 kilométerre lévő Kisbérre inasnak. A rokonnál megvolt a kvártély, a koszt, és az állandó „atyai” felügyelet sem hiányzott. Bátyám áldott, jó lelkű, de szigorú ember volt, rövid pórázra fogott, de meg is tanított dolgozni és az embereket tisztelni. Az inasévek — amelyek az ő esetében nem három, hanem négy évig tartottak — után a kis bodvicai gyermekből pely- hedzö állú siheder lett, az inasból pedig a szakmát jól gyakorló segéd. Fogta a betyárbútort és — a bátyja közbenjárásával — egy székesfehérvári mesternél kapott állást. Közben elérkezett a katonaidő, és 1943 októberében Székesfehérvárra, a Szent István Harmadik Gyalogezredhez vonult be. A 3 hónapos kiképzése után máris Lengyel- országba, Galíciába került egy felderító alakulathoz. Ott sem hagyta abba szakmája gyakorlását, katonatársai állandóan foglalkoztatták. Aztán egy újabb csapatátcsoportosítással került Erdélybe: Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Marosvásárhely voltak főbb állomásai. A sebesülés viszont már Túrócszentmártonban érte: egy hatalmas aknare- peszt kapott, s térdén felül elveszítette a jobb lábát. Egy németországi szanatóriumba vitték, ahol hosszasan kezelték. Múlábat kapott és 1946 májusában tért vissza szeretett szülőfalujába. — A kenyérre szükségem volt, s hazatérésem után hamarosan el is helyezkedtem a szakmában, Plasinka Mihály fodrászmestemél. A mai, bodvicai üzletet 1950-ben nyitottam meg: a családi ház első részét alakítottuk ki így, ahogy most is kinéz. 1980-ban, hatvanéves koromban mentem nyugdíjba hivatalosan, de mint tetszik látni, azóta sem tétlenkedem, folyamatosan dolgozom. Kell a kis nyugdíj meUé a kiegészítés, no meg igény is van ezen a városperifé - rián a munkámra. Az üzletet az édesapjánál közben szakmát tanult Rózsi lánya vezeti, övé a hölgyek birodalma, de ha kell, akkor az urak fejét is „rendbe rakja". — Látja, hála Istennek én jó egészségnek örvendek és a napi 25—30, vagy néha még ennél is több vendéget becsülettel kiszolgálom. A vasárnap és a hétfő viszont az enyém! Ilyenkor vagy a kertben tevékenykedem, vagy az ismerősöket látogatom meg. Olyan jó velük elbeszélgetni, fiatal éveinket feleleveníteni... A kispadon mindig akadnak beszélgető partnerei. Van, akinek a fejét már , .rendbe tette”, de még marad, van ideje és beszélget. Ilyen az egyik legrégibb látogatója, az ugyancsak bodvicán élő Magyar Józsi bácsi, aki a 91. évét tapossa, és a második világháború óta nem látott orvost. Minden héten elsétál egy alapos borotválkozásra, frizuraigazításra. De betérnek hozzá a fővárosból hazalátogató volt atádiak is, akik, miközben hajat vágatnak, felidézik azokat a „régi szép időket”... Sárdinecz Péter valóban vendégmarasztaló „figaró”. Jelszava: az emberekről vagy jót, vagy semmit. Azt kívánjuk a 67 éves mesternek, hogy még sokáig éljen jó egészségben és készítsen el sok-sok frizurát! Dorcsi Sándor Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A társadalombiztosítási ügyek bírósági felülvizsgálata a múlt év közepéig meglehetősen szűk körre korlátozódott. Bírói utat lehetett igénybe venni pl. a nyugellátásra, baleseti nyugellátásra jogosultság, a szolgálati idő megállapítása, a beleset üzemiségének kérdésében, a felróhatóság alapján visszafizetésre kötelező, továbbá a megtérítésre kötelező határozat ellen, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Nem volt lehetőség azonban arra, hogy a rokkantság és a foglalkozási betegség fennállásával, illetőleg a munkaképesség-csökkenés mértékével kapcsolatban a nyugdíjigénylő keresettel fordulhasson a bírósághoz. Ez a helyzet 1988. július 1- jétől alapvetően megváltozott. A nyugdíjigénylő a társadalombiztosítási szerv II. fokú határozata ellen keresettel fordulhat a bírósághoz minden olyan ügyben, amelynek a tárgya — egyszerűen fogalmazva — a munkaképesség-csökkenés mértéke, a rokkantság. 1988-ban országosan 285 388 nyugdíjigény-bejelentést kellett elbírálni. (Ezeket az ügyeket viszonylag kis létszámú apparátus intézte, kb. 50 százalékos fluktuáció mellett.) A rokkantsági és egyéb, orvosszakértői vizsgálatot igénylők számárnak olyan arányú emelkedésére, mint 1988-ban, az elmúlt 25 évben nem volt példa: az előző évihez képest csaknem 12 százalékos volt a növekedés! Folyamatos a tendencia, jóval magasabb a rokkantsági nyugdijat igénylők aránya, mint az öregségi nyugdíjigénylőké. Különösen azok törekednek ilyen állandó havi jövedelemforrásra, akiknek munkahelye nem biztos, és egészségi állapotuk, életkoruk folytán már nem képesek a megújulásra, átképzésre. Ez adott esetben valamilyen társadalombiztosítási ellátás — esetleg munkanélküli segély — lehet. Úgy látszott, hogy azok a rokkantsági nyugdíjat igénylők, akiket I. és II. fokon elutasítottunk, „elárasztják” keresetükkel a bíróságot. Aggályainkat fokozta, hogy az új jogorvoslati eljárás gyakorlati működését egyáltalán nem dolgozták ki; a bíróságok társadalombiztosítási ügyekben nem rendeltek el eddig igazságügyi orvosszakértői vizsgálatokat; az orvosszakértök munkaképesség-csökkenés szempontjából nem vizsgáltak még nyugdíjigénylőket, nem voltak tapasztalataik arról, milyen adatokat kell tartalmaznia szakvéleményüknek ahhoz, hogy a rokkantsági nyugdíjat meg is lehessen állapítani. De nemcsak a társadalom- biztosítási és a bírósági szakembereket érte váratlanul az új rendelkezés, hanem az igénylőket is. Annak ellenére ugyanis, hogy a bírói út igénybevételének lehetőségéről tájékoztattuk őket, sokáig élt még a régi beidegződés: a kérelmező felülvizsgálati kérőiemmel élt a társadalombiztosítás orvosi apparátusának legfelsőbb szervéhez, ami tovább bonyolította az ügymenetet. Az eltelt egy évben kialakítottuk az új eljárás rendszerét, s ma már minden résztvevő tudja, mi a dolga, bár a perek nagy része így is elhúzódik. A felperesek vizsgálata ugyanis Pécsett történik, s oda még két megye tartozik. A legutóbbi időkig egy igazságügyi orvosszakértő működött, most már több, s ettől az ügyek gyorsabb lezárása is várható. A peres eljárás alatt — amennyiben annak feltételei fennállnak — a felperesnek megállapítható a rendszeres szociális járadék vagy az átmeneti járadék. 1988-ban — 2—3 hónap alatt — 46 kereset érkezett a rokkantság körében, 1989 első 7 hónapjában pedig 97, így peres ügyeink nagy részét—kb. kétharmadát — már ezek alkotják. Mind a társadalombiztosítás II. fokú orvosi bizottságai, mind az igazságügyi orvosszakértők általában minden ötödik igénylőnek állapítják meg a rokkantságát, illetve minősítik magasabb mértékűnek a munkaképességcsökkenést. Csapóné dr. Tóth Margit nyugellátási osztályvezető (Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság) Amíg elkészül a szép kézimunka — vajon milyen emlékek derítik kedvre, bölcs mosolyra az idős asszonyokat? Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc APASÁG Egy nyugdíjas feljegyzései Megkérdezték — válaszolunk Kopaszodó, harmincba hajló férfi a megyei kórház udvarán gyermekkocsit tol. A vérellátó osztály épülete előtt „leparkol”. A látvány kíváncsivá tesz: vajon kit hozott? A kopaszodó férfi óvatosan és gyöngéden, mint valami hímes tojást, egy kis izgő-mozgó csomagocskát emel ki a babakocsiból, és gondosan-a lába elé tekingetve elindul fölfelé a lépcsőn. A csomagot hatalmas, lapátnyi kezeivel arca elé emeli, csókolgatja, úgy viszi... A váróhelyiségben már udvartartásnyi kíséret veszi körül: fehér köpenyesek és mi, „civilek", gyakorló és leendő nagyapák, nagymamák álljuk körül a csillogó szemű apukát, kezében a trónörökössel, aki mintha érezné. hogy eljött á produkció ideje, félszeg mosolyt küld hódolóinak; — Jé, nevet! De aranyos! — konstatálja egy fehér köpenyes hölgy. — Ugye!? — kasszírozza be a dicséretet apuka. — Masszív gyerek és egészséges, mint a makk! — Mennyi idős? Féléves? — kérdi az egyik fehér köpenyes. — Á, még csak huszonkét hetes... Az udvartartás lassan szétszéled, apuka is szede- lözködik. A „vizitnek" vége. A kollégák még egy-egy búcsú „lábfogást” engedélyeznek maguknak a trónörökösnél, s ki-ki megy a dolgára. A boldog apa leballag a lépcsőn. A trónörökös mosolya már csak neki szól. Ők ketten most nagyon-na- gyon boldogok. De hát ez, végtére is, érthető... Kerner Tibor T. J. kadarkúti MÁV-nyug- díjas a közelmúltban töltötte be 60. évét. Levélírónk ezt a j születésnapját már rokkant- j nyugdíjasként élte meg... Azt í kérdezi, írásban kell-e kér- I nie, hogy „teljes nyugdíjra | való jogosultságát" vegyék i figyelembe, vagy mindez I automatikusan történik? | Olvasónk nyilván arra gonI dőlt, hogy most, immár az I öregségi nyugdíjkorhatár S elérésekor a rokkantsági * nyugdíj helyébe az öregségi j nyugdíj lép. Megtudtuk, hogy levél- ! írónk, mint rokkantsági } nyugdíjas, öregségi nyugdíj- I ra nem jogosult: nem kérheti f öregségi nyugdíjának megál- í lapítását azon a címen, hogy j betöltötte a 60. évét. Tovább- I ra is rokkantsági nyugdíjat j folyósítanak részére, s őszintén kívánjuk, hogy azt még i nagyon sokáig élvezze! * * * Egy rokkant asszony kér- 1 dezi Ádándrób mi lesz vele és a hozzá hasonló, kevés pénzű emberekkel, ha — leveléből idézve — „az orvosok a jövőben csak pénzért fognak gyógyítani”?! A levélírónak nem telik arra, hogy hálapénzt adjon, emiatt úgy érzi már most is, hogy „akinek nincs hálapénze, az jobb, ha elemészti magát... Több ezren leszünk, akik nem tudjuk megfizetni a hálapénzt, én magam is gerincmeszese- déssel szenvedek és csak egy vagyok a rengeteg közül... Örömmel vettem tudomásul, hogy megjelent a Nyugdíjasok oldala — betegségem miatt sokat olvasok —• kérem, válaszoljanak levelemre. " Kedves Asszonyom! Az Országgyűlés nem alkotott olyan törvényt, amelyik megszüntetné az ingyenes orvosi ellátást és egyúttal kötelező hálapénzt írna elő, tehát kérdésének erre a részére megnyugtató választ adhatunk. Mint ahogyan arra is, melyben arról érdeklődik: vajon akad-e a honatyák közül valaki, aki a „magafajta szegény embert képviselné" — nos, biztosan akad, akinek a kisnyugdíjasok is bizalmat szavaztak s ezáltal lett képviselőjük. Tény azonban, hogy törődni az elesettekkel csak akkor lehet, ha ismerjük azok mindennapos gondjait-bajait, és oda juttatjuk a segítséget, ahol arra a legnagyobb szükség van — például az ágyhoz kötött betegek támogatására... * * * — A posta december 8-án kezdi meg és december 18-ig bonyolítja le az egyszeri kiegészítések kifizetését. Mivel a decemberi nyugdíjak és ezek a kifizetések egybeesnek, ezért külön, eltérő színű nyugdíjas nyomtatványon utalják ki, jelölve az egyszeri kiegészítést. A nyomtatványokon egy összeg szerepel, mely magában foglalja a házastárs után járó házastársi pótlék, illetve jövedelempótlék kiegészítését is, valamint a családi pótlékot, ha azt egyébként a nyugdíjjal együtt folyósítják. „Munkásság az élet sója Rokkantsági nyugdíjba mentem egy súlyos infarktus után, 56 éves koromban, 1971. február 15-én. 36 évet és 147 napot töltöttem el a pedagógus pályán. Voltam sorkosztos helyettes tanító, majd segédtanító. Kisbajomban 14 évig kántortanítós- kodtam, majd az iskolák államosítása után egy kutasi iskola igazgatójának neveztek ki. Részt kellett vennünk pedagógustársaimmal együtt békekölcsön-jegyzé-. sekben és -j egyeztetésekben, a begyűjtésben, atsz-ek szervezésében. Magunk készítettük a legszükségesebb szemléltető eszközöket. Tartottunk Szabad Föld téli estéken előadásokat, jártunk politikai oktatásokra, ha tetszett, ha nem... De volt olyan is, amit szívesen végeztünk. Ilyen volt, amikor megszerveztük a dolgozók esti iskoláját. Ezt már Kisbajomban megtettem nevelőtársammal együtt, bevonva a tanításba a református lelkészt, akinek volt tanítói oklevele, valamint Szikszay László agrármérnököt, aki annak idején Kutason volt gazdajegyző. Betegből, ahol lakott, lovon járt át Kisbajomba, hogy esténként megtarthassa az óráit. De volt még, amit szívesen végeztünk — például a népi hagyományok gyűjtését, majd feldolgozását és a népi együttes megszervezését. Ez az együttes éveken át eredményesen működött. Ebben sok segítséget kaptunk Ols- vai Imrétől, Együd Árpádtól, Csikvár Józseftől, sőt Muha- ray Elemértől is. Amikor rokkantsági nyugdíjba kényszerültem, havi 2484 forintot kaptam. Egy ideig nagyon megkeseredett tettem. Arra gondoltam, vajon hogyan telnek majd a napjaim, ha hivatásomat nem tudom folytatni. Ekkor kezdtem el még intenzívebben a gyűjtött néphagyományokat feldolgozni, és évente a megyei múzeum által meghirdetett nyelvjárási és néprajzi pályázatokra beküldeni. így foglaltam el magam és igyekeztem időmet hasznossá tenni. 1977-ben jöttünk feleségemmel Pécsre, ahol egy 54 négyzetméteres szövetkezeti lakást vásároltunk. Mivel keltett a pénz, pályaválasztási felelős tettem a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalatnál. Nem volt nagy keresetem, általában havi 2000 forint körül. Itt, Pécsett is folytattam a néphagyományok gyűjtését és feldolgozását. Ahogy a közelmúltban összeszámláltam, 1972 óta mintegy félszáz dolgozatot készítettem, melyek megtalálhatók a kaposvári és a pécsi múzeumokban. De írtam pedagógiai dolgozatokat is, eredménnyel. Az idén június végén abbahagytam a pályaválasztási munkát, régi — iskolai, népművelési — emlékeimet dolgozom fel. Ajánlhatom az idős, nyugdíjas embereknek, hogy ne tétlenkedjenek: igyekezzenek magukat valamiképpen hasznosan elfoglalni. Ha tehet, egy kis mozgással, sétá- lással vagy egy kis szellemi munkával, mert azt is szükségesnek tartom. A Somogyi Néplapot ma is járatom, annak ellenére, hogy az is drágább, mint annak idején volt. De érdekel mindaz, ami Somogy megyében történik, hiszen negyven évig éltem e magyében. Kiss József
