Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
8 Somogyi Néplap 1989. október 28., szombat ..A közép-európai máris létezik” Mint sebről a kötést, Gondolatok József Attila Flórájáról Részlet a Flóra ciklusból dások miatt, hiszen maga József Attila személyisége tette lehetetlenné József Attila megmentését bárki számára. Annak a népes tábornak nincs igaza, amely sokáig azt hangoztatta, hogy Kozmutza Flórának nem kellett volna halogatnia a házasságukba beleegyező válaszát, mert így elejét vehette volna minden rossznak, s gyógyulást hozhatott volna a beteg-boldogtalan költőnek. Mit gondolnak az eképp vélekedők? Ha Flóra mindezt ilyen szépen tudta volna előre, nem tette volna talán azonnal boldoggá az önmagát agyongyötrő Attilát? Biztos vagyok abban, hogy elszánta volna magát e döntő lépésre. Ám mivel ő is egy testileg súlyos beteg ember volt ebben az időben, aki maga is ápolásra, támaszra szorult, nem tehette. Nyilván felmerült benne a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha nem tud megfelelni. Mi lesz, ha többet kell a maga egészségével törődnie ahhoz, hogy József Attilát — nem úgy, ahogy szerelmese elvárta — közepesen el tudja látni? Esetleg a csapongó kedélyű költő néhány hónap múltán csalódik várakozásában, s nem találja meg Flórában — úgy, ahogyan szeretné — az anyát és a feleséget. Ki gondolta mindezt végig? Az ember könnyen ítél, anélkül, hogy át tudná érezni életeket, sorsokat eldöntő problémákat! Olvassunk csak bele egy 1937. augusztus 27-én kelt levélbe! „Drága Attila, nagyon örülnék, ha arra is emlékeznék, ami kedveset és gyöngédet mondtam magának, nemcsak arra, ami közömbös volt, vagy esetleg rosszul esett. Nagyon szeretném, ha optimistább tudna lenni, nem keresné ki mindig a ,yózsa közül a tövist”. Mennyi szemrehányást tett nekem azért a könyvlistasürgető levelemért, pedig annak a hangja sem volt kemény, csak hűvös. Eddig is vigyáztam, de most még jobban fogok, hogy ne írjak semmi olyat, ami magának fájdalmat okozhatna. Bár, azt gondolom, nem sokat számít, hogy én mit mondok, írok vagy teszek. Szeretettel üdvözlöm F.” Flóra nyugodt, olykor — saját bevallása szerint is hideg, tartózkodó hangvételű, József Attilához írt leveleit olvasva, mégis valami megfejthetetlen pusztán rációval megsejthetetlen dologra bukkanunk. Arra, hogy ez a nő, aki nap mint nap kóros, pszichés esetekkel foglalkozott, az általa mélyen szeretett személyt, József Attilát nem akarta és nem is tudta besorolni semmiféle sematikus elme- betegség kategóriájába, mint ahogy ezt környezetében annyian megtették. Csupán egy, a lelke mélyéig boldogtalan, hitevesztett, reménytelen embert látott benne, aki szenved saját bezártságától, s aki minden látomásával, eszeveszett képzelődésével együtt utolérhetetlen szellem volt és marad mindörökké. L. Pálos Éva Kossuth Lajos A nap által rajzolt ősfényképet fényezett ezüstlapra rögzítették az első fényképészeti eljárás szerint. Az így keletkezett, valósághű, egyedi dagerrotípiák értékes kultúrtörténeti emlékek. A fotózás kezdeti időszakának e produktumai társadalmi-történelmi, viselettörténeti dokumentumok, és sok közülük művészi értékkel is rendelkezik. Magyarországi közgyűjteményében alig több, mint kétszáz dager- rotípiát őriznek. Ezek közül száz- kilencvenet mutat be az Osfényké- pek című kiállításán — november 12-ig — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Alig egy évvel azután, hogy a ŐSFÉNYKÉPEK francia akadémián bejelentették Daugerre találmányát, a dagerro- típiának elnevezett képrögzítési módszert, 1840-ben Magyarországon is megjelentek e képek a Pesti Műegylet első tárlatán. Három dagerrotípiát láthatott itt a közönség, amelyet Párizsban járt magyarok hoztak magukkal. Még ugyanabban az évben Vállas Antal mennyiségtantanár bemutatta saját készítésű dagerrotípiáit. S 1841- ben nyitotta meg fényirdáját Marastoni Jakab festőművész. Sajnos sem Marastoni, sem az őt követő első fényképészek munkáiból nem maradt fenn azonosítható dagerrotípia. (Egyetlen szignált Marastoni-fénykép reprodukcióját ismerjük, egy csoportképét, amelyen Kossuth Lajos látható sógorának, Ruttkay Józsefnek és Both Pálnak a társaságában.) Az 1840—50 közötti években 14 hivatásos fényképész működött Budapesten, sokezer felvételt készítettek, ám alig egykét művük maradt az utókorra^ E kiállítás legtöbb képe alatt is az a megjelölés szerepel: ismeretlen szerző felvétele. A százkilenc- ven dagerrotípia közül mindössze negyvennyolcnak ismert a szerzője, s ezek közül csak harminc a hitelesen magyar szerzőtől származó mű. Ismeretlen bécsi fényképész munkája az dagerrotípia, amely elsőként került hazai közgyűjteménybe. Kertbeny Károly 1874- ben ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. Ajándékként kapta meg a múzeum 1893-ban Krécsy Béla tanár jóvoltából Kossuth néhány Amerikában készült, páratlanul értékes dagerrotípiáját is. További öt, a Kossuth családot Női akt (1850 körül) ábrázoló dagerrotípiát 1910-ben vásárolt a múzeum. De a gyűjtemény újabb gyarapodására 1949- ig kellett várni. Az intenzív gyűjtés csak ezután kezdődött meg. Ma a Nemzeti Történeti Fényképtár 129 dagerrotípiával rendelkezik. E gyűjteményben őriznek francia műtermekben, az 1850-es években készült huszonhat akt- dagerrotípiát, amelyből néhányat most színes nagyításban is láthat a közönség. Csak másolatban állították ki a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfit ábrázoló dagerrotípiáját, a mű rossz állapota miatt. S nem hozták el a váci fotótörténeti gyűjteményből az egyetlen hazai tulajdonban levő, Daguerre műtermében készült felvételt sem. Kölcsönzött viszont a kiállításra a Budapesti Történeti, a Hadtörténeti, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Szabó Ervin Könyvtár, a debreceni Egyetemi Könyvtár, az egri, a miskolci, a pécsi, a soproni és a veszprémi múzeum. (Kádár) Interjú dr. Habsburg Ottóval A siófoki Kálmán Imre Múzeum gyűjteményében: a kiállításon és szakkönyvekbén is többször felbukkan egy-egy fotó, amely a város világhírű szülöttét, Kálmán Imrét ábrázolja a jeles politikai, közéleti személyiség, az utolsó magyar király legidősebb fia, dr. Habsburg Ottó társaságában. A fotográfiák keletkezési körülményeit és ezek hátterét kutatva kerültem kapcsolatba az Európa Parlament képviselőjével, dr. Habsburg Ottóval, akiről köztudomású, hogy az európai tereken szolgálja önzetlenül a jogállamiság felé törekvő Magyarország ügyét. Dr. Habsburg Ottó a lehető legszívélyesebben vállalkozott kérdéseim megválaszolására. E levélinterjút a Somogyi Néplap számára készítettem. — A jelen történelmi időszakban sokunkat foglalkoztat, hogy hazánk és a Kárpát-medence egysorsú népei képesek lesznek-e együtt belépni újból: Európába? — Szent István királyunk azt mondta Intelmeiben fiának: Becsüld meg, tiszteld az idegeneket, mert azok trónod pompáját s fényét emelik. Hatalmadat erősítik. Az, hogy ismerjük a trianoni gyötrelmeket, keserveket, nem jelentheti azt, hogy ne a Kárpátmedencén belül gondolkozzunk. Ez nem csupán politikai kérdés. Tehát azt kellene már egyszer s mindenkorra tudomásul vennünk, hogy egységes Európa van! S e mellé kell felzárkóznunk! — A közép-európai régió atmoszféráját hogyan lehetne felfrissítve életre kelteni? Mi erről a véleménye? — Az a véleményem, hogy a „közép-európai légkör” máris létezik. Sokáig el voltak vágva egymástól Közép-Európa nemzetei, de most egymásra találnak, és minden oldalon életre kel az az érzés, hogy van egy Közép-Európa, amelynek van közös kultúrája, és hogy ennek a praktikus megnyilvánulása minden síkon megtalálható. Ez éppen úgy áll az építészetre, mint a zenére és a többi művészetre. Irányzata nem kifejezetten politikai és mégis sokkal inkább politika, mint az, amit pártpolitikusok csinálnak. Az alap le van fektetve kövekben, úgy, ahogy ön mondja, van közép-európai levegő. — Lehet-e ezt a közép-európai atmoszférát az irodalom területére is kitágítani, hogy Magyar- ország ezzel is bekapcsolódjon a nyugat-európai áramkörbe? Ismeretes előttem, hogy többek között Ón ezen is fáradozik. — Nehezebb persze az irodalom kérdése. Itt a nyelvi különbségek nagyok, habár éppen a magyar irodalomnak vannak olyan nagyjai, akik túlszámyalKálmán Imre dr. Habsburg Ottóval, egy közös rádióadáson New Yorkban (1940) ják a magyar nyelvi köröket. Itt, a mai időben főleg Márai Sándorra gondolok, aki külföldön sokat tett Magyarország érdekében. Előre örülök annak, hogy közös, nagy ünnepséget fogunk rendezni Budapesten, valószínűleg november 13-án, „Márai hazatér” címmel. Az egyik beszédet én fogom tartani, mivel ismertem Márait az emigrációban, és írtam róla az emigráns-lapokban, annak idején, 80. születésnapja alkalmából. — Milyen távlati lehetőséget lát Ón a középeurópai kapcsolatok megerősítésére,'kiszélesítésére, bővítésére és gazdagítására? — Szerintem nagyon is optimisták lehetünk, hogy ez az érzés ki fog szélesedni a jövőben, már azért is, mert különböző szervek most ilyen irányban működnek. Az utóbbi napokban például sok kapcsolatom volt a szlovákokkal, és bámulatos, mennyire érzik Közép-Európa szükségét. Az eredmények a közeljövőben már megmutatkozhatnak. Matyiké Sebestyén József Kedves arc, nyílt tekintet. Soká érlelt, eddig ki nem mondott, őszinte szavak. Ösztönös, jogos önvédelem, megértés, féltés, segíteni vágyás egy „a semmi ágán” ülő szíven. Es mérhetetlen szeretet, amely még ma is elevenünkbe vág, megborzongat, tiszteletet és mély főhajtást parancsol számomra, s talán mindazoknak, akik elolvasták — vagy újra- olvasták — Illyés Gyulánénak József Attila utolsó hónapjairól írott könyvét. Jellemet formáznak a szavak: igaz, becsületes, személyisége legjavát adó jellemet. Flóra ír. A szeretetről ír. A már 52 esztendeje elköltözött, vonattiporta álmodozóhoz fűződő, tartózkodóan gyengéd, bonyolultságában is oly egyszerű szerelméről ír. Kozmutza Flóra képes volt egy pillantásával angyalivá s egy másikkal ördögivé tenni ezt a mindig nyomorgó, de gazdagságra vágyó lelket, ki olyan nagy intenzitással tudott érezni, hogy abba már bele kellett őrülnie... A MINDENT akarta, s ehelyett a SEMMI.lett az övé, amely éppen negatív létével, szívbemarkoló keserűséggel pusztította fájó idegeit. Nagy ÉLETRE-BOLDOG- SÁGRA áhítozott, amelyben az 1000 Celsiusig felizzított szerete- tet kapta volna a pillanat töredékében is egy nőtől — aki anya és szerető hitves egyszerre —-, és barátaitól, embertársaitól, akiknek kötelességük lett volna felismerniük benne az egyszerit, a megis- mételhetetlent. Ehelyett a napi megélhetés gondjai borították el már gyermekkorától fogva. De amit a kicsi Attila még félig játéknak tekintett — például a forgóárulást —, az később már mélyen sértette a felnőtt férfit. Ez nem volt níás, mint a kegyelemkenyér. Hiába tudta, érezte kiválasztottságát, újra és újra a szakadék szélére sodorta az a tudat, hogy senki sem érti őt igazán. Egész rövid életében keresett valakit. Valakit, aki őt úgy ahogy van megérti és Flóra 1937 decemberében, néhány nappal József Attila halála után elfogadja: és minden mást feledve szereti, sőt bálványozza. Bízott, remélt, hitt Flórában, akiben leginkább megtalálta mindezt, s tragédiája bebizonyította, hogy mégsem. Vádolnunk ezért nem szabad, nemhogy Kozmutza Flórát, de senkit azok közül, akik vajmi keveset is tettek József Attila megmentése érdekében! Ő, sajnos, emberileg menthetetlen volt. Itt, e földi létben neki, az örök álmodozónak, az örök nyughatatlan, szkeptikus léleknek tévelyeg- nie, bolyongania kellett volna mindörökké... Nála nem csupán az istenáldotta tehetség okozta kiválasztottságát, hanem egy önmagából fakadó, belső megjelöltség, amit a szakirodalom stigmatudatnak nevez. Ez a kérhetetlen béklyó olyan fokú szorítást idézett elő benne, amely megfojtotta a lelkét, s ezzel a holt lélekkel a beteg test már nem volt képes együtt élni. Ebből adódóan Flórát csak szánni lehet az évek során ért vádaskoN* mUít-e , -r <■—*** *^ \jt aa^aaaJ r * -txHXjo . H , p. h. , Ua íq t.-tl /; a n * r*. V *uA 1 a \r- \ .Judtod, mennyire félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szívemről, mint sebről a kötést, te leoldtad—újra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny bájú verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” V __________________________________________________/ I RODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS
