Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

1989. október 7., szombat Somogyi Néplap 9 UTAZÁS MAGYARORSZÁGON El Szapudi András tárcái Balladás Bakony A bogyóval telehintett bokor megrezdül a tisztás szélén. Paripa tűnik fel mögötte, kucsmás vitézzel a nyeregben. A ló testéről szakad a veríték, a vitéz napbamította gyerekarcán diadalmas mosoly. Kopjájával lendületes köröket rajzolt a levegőbe, és hatalmas erővel tört ki belőle a kiáltás: — Huj, huj! — Elnyújtott kürtszó a válasz. A legény leug­rik a lóról, majd összecsap mögötte a kökénybokor. A sűrűben jávorszarvas haldoklik. A szügyén kopja ütötte fekete seb. A jókedvű vitéz—valame­lyik ispánft — csizmás lábát az állat fejére helyezi, s büszke pózban várja támadásait. Ebben a pillanat­ban ordítás rázza meg az erdőt. A kőrisfák közül (Kaszti Gyula rajza) előbukik egy hegyes arccsontú, halálravált legény. — A kerálfi — suttogja. — Imre?... — Hol vagyon? — Meghalt. A félelemtől megfeketedve roskadnak a jávor- szarvas tetemére. — István úr valamennyiünket karóba vonat... A szél ordítva fut a bozontos tájon, azután a hó betemeti a völgyeket, a patakmedreket, eltorlaszol­ja a barlangok nyílását. A fagyhatalomban százé­ves fatörzsek hasadnak ketté, meggémberedett madarak fordulnak le az ágakról. A fehér hegyek mögött valami feketeség mozgo­lódik. Szőrcsuha. A térdeplő Gellért lassan föláll és csontos, sárga arcát a jéghideg égre emeli. „Uram, segélj!” — mormolja égő szemmel. „Kegyelmes jármodat minduntalan félretaszítja e szilaj nép. Uram segélj!" Az olasz bencés elhagyja remete­fészkét, Budára indul, ahol a Vaták lovat áldoztak és besenyősen csimbókba fonták hajukat. Még egyszer feltűnik a Szeret menti síkság, még egy utolsó, veszett nyargalás... A bakonyi remete ka­limpálva zuhan a mélységbe, de Oroszország felől és Lengyelországból már közeledik a táltosok meghiúsult reménye: András és Béla. Századokat söpör a bakonyi szél. Némelyik fa­óriás észre sem veszi... Egy Vas megyei bicskás le­gény betör a sűrűbe. Kezében fokos, vállán tarisz­nya, a nyeregkápán pisztoly. A bajusza még alig ütközik, kalapján vadvirág. Kivilágosodnak a ba­konyi csárdák, színes kendő borul a lányok vállára, s a sárból rakott pásztorkunyhók lakói tisztelettel suttognak egy nevet. A rangos udvarházakban és a városi kereskedők otthonában azonban félelmetes ez a név. Sobri Jóska pedig vadvirágillatű legendák és varangyrémhírek között lovagol végig a Ba- konyon. Míg egyszer elé nem csapódik a „ne to­vább". — Add meg magad! — Nincs olyan isten...—Jóska önérzetes választ ad: tüzel. De jobbra, balra és mögötte is megzördül­nek a bokrok. Ezután népdalok országszerte híresztelik Ba- kony-erdő gyászát: Sobri Jóska halva van... Évszakok, évszázadok vonulnak... Gézaháza. Turisták a fák között. Patinás ajtók, nyikorgó falépcsők. Nyugalom. Ha egyszer innen nézhetném a behavazott Bakonyt! Talán akkor is havasak voltak a csizmák... A tu­risták a történelem parancsát hozták iszákjaikban hegyeken, völgyeken keresztül. Jelszót mormol­tak, a falépcső ijedten reccsent a lábuk alatt. Izga­tott suttogás, rekedt hangok. — Igen, most már megérett az idő... — Sztálingrád megállt, Hitlernek vége. — Igen, megállt. És megállunk mi is. — „Hogy mi ne legyünk német gyarmat...” „Édes hazám, fogadj szívedbe...” A régi, titokzatos, turisták tiszteletére hozott vi­rágcsokrok sohasem hervadnak el az emlékmű tö­vében. Hej, balladás Bakony-erdő, mit mesélsz majd az unokámnak?! Várkerület Először is adassák tisztelet cipészeinknek, akik lehetővé tették mindennapi sétánkat a Várkerület­ben. Varázslók voltak. Olyanok, mint Csoszogi, az öreg suszter, aki a kidobnivaló, folt hátán folt láb­beliket is megreparálta. Ma olyan bakancsban, fél­cipőben egy diák se lépne a soproni aszfaltra, mint az ötvenes évek közepén középiskolás jómagam és kollégista társaim. Sohasem felejtem el például a lomposságtól hideglelősen irtózó Gábor barátom kilátástalan küzdelmét az eleganciáért. Fekete, hegyes orrú (akkor kirívóan ódivatú) félcipőjét el­sőévesként húzta a lábára, s érettségiig abban járt iskolába, gesztenyeszürejre, diákbálra és hangver­senyre. A sokgyermekes tanító apa valamikor még a háború előtt vásárolta magának a cipőt, mely végül — miután kiszolgálta az idősebb fivéreket is — a barátom lábán köszöntötte csillogva-villogva a soproni reggeleket. Ez a cipő megmaradt bennem, Gábor agyonsu- vickolt, fölhorgadt orrú félcipője, az én örökké sá­ros lábbelimnek pedig már a színére sem emlék­szem (talán nem is volt színe); egészen elkopott, míg tudat alatt folyton föl-alá sétáltam a Várkerü­letben. Kefét ritkán, susztert annál többször látott bakancsom vasalt sarka ugyancsak öntudatosan kopogott akkoriban, s emiatt, nem csoda, hogy most a szellőnél is halkabban, észrevétlenül szeret­nék „suhanni” egykori utamon. Egyébként most döbbenek rá, miért utazom olyan ritkán Sopronba, holott egy időben módom­ban volt akár hetente is végigsétálni a Várkerüle­ten. Mert ilyenkor óhatatlanul hallanom kell egy­kori cipőm „magabiztos” kopogását, és ez ma már sérti a fülemet. Azt hiszem — sőt bizonyos vagyok benne —: abban az időben határozottan idegesített öreg iskolavárosom bölcs, de enyhén ironikus mosolya. Hiszen maga a félreértett avantgarde tes­tesült meg bennem, éppen itt, ahol a barokk robosz­tus válla mögül az előkelő-szigorú gótika és a har­monikus reneszánsz mutatja magát, ahol a zárt for­mák megrendíthetetlen fenségét demonstrálják az utcák, a terek, a hegyek felől érkező szellők pedig skandálható verseket mormolnak. Sopronhoz a klasszikus ritmusok illenek. Berzsenyi nem is hal­lott itt másfélét, Kis János sem. Szóval, az ironikus mosolyra oka volt Sopron­nak: naponta hallotta gyermeteg lázadásom skan- dálhatatlan verssorait, melyek a kollégiumi szilen- ciumok álmosító közegében fogantak, s csupán a képzeletemben gyújtották föl a régi patríciusok, céhmesterek Mozart-muzsikában fürdő városát. Látott, hallott ő már effélét, lázadtak itt már mások is: igazi lázadók, igazi géniuszok. Berzsenyi pél­dául dölyfös dühében vízbe hajigálta a poncitere- ket, s professzorainak örömére duzzogva hagyta faképnél a később róla elnevezett, de már az ő korá­ban is hírneves tanintézetet. Petőfi itt a hatalmasko­dó káplárok ellen lázadt oly módon, hogy kiszökött a laktanyából Liszt Ferenc hangversenyére, nem törődve a fogdával, kurtavassal. Sopron „bajusz alatti" mosolyát leginkább az Európa-hírű tudós, Csatkai Endre szája szélén lát­tam megvillanni, bár—ma már sejtem—a hirtelen haragú Berzsenyi, a silbakolás közben remekmű­veket írogató Petőfi, sőt, a Fehér ló vendéglőben kvártélyozó Zrínyi Miklós is vele mosolyogtak. Talán éppen e mosoly által — amely az orkánnak vélt, de szellőnek is gyenge lázadásomra hulldogált —csírázott ki bennem az önmagam és a világ reális megismerésére sarkalló kétely. így indulhattam azután a megértő fogadtatás reményével és illő alá­zattal Petőfihez, Berzsenyihez, Zrínyihez vissza, végül így adatott meg, hogy botladozva, tapogatóz­va bár, úgy-ahogy eligazodom a jelenben. Teller Ede élete és kora 6. Csillagháborús tervek A termonukleáirs reakció elmé­leti kiindulópontjait már a harmin­cas évek végén megfogalmazták, s már Los Alamosban tudták, hogy a termonukleáris reakció kiváltásá­hoz szükséges hő előállításához mindenekelőtt a nehézhidrogén­atomok, a deutérium kiválasztásá­ra van szükség. Rövidesen bebizo­nyosodott, hogy a deutérium meg­gyújtása maghasadásos atombom­ba útján nem lehetséges, ehhez tri- ciumot, azaz hármas atomsúlyú hidrogénatomokat kell alkalmaz­ni. Tehát a deutériumnak és a tri- ciumnak a reakciója bizonyult ter­mékeny ötletnek. 1950. március 2-án Teller Was­hingtonba látogatott, s politikai pártfogóival tárgyalt. Nehéz kér­désekről kellett ebben az időben dönteni. Milyen veszélyt jelent egy hidrogénbomba-robbanás után a keletkező radioaktivitás? Még a legkiválóbb tudósok is csak nagy óvatossággal mertek ehhez a kérdéshez nyúlni, és a régi barátok, mint Szilárd és Bethe is, olyan ve­szélyzónákra hívták fel a figyel­met, amelyeknek hatására az ille­tékesek akár elálltak volna a kísér­letsorozat folytatásától. E két nagyon régi jó barát ellen- véleménye különösen fájt Teher­nek, s úgy érezte, hogy azok eltú­lozzák a veszélyeket. Természete­sen joguk van ahhoz, hogy hangot adjanak saját meggyőződésüknek, de ugyanezt ő is megteheti anélkül, hogy ezzel veszélyeztetné az im­már két évtizedes jó viszonyukat. Ez az összecsapás azonban még csak a kezdete volt a hidrogén- bomba-ellenes kampánynak. Amerika legtekintélyesebb szak­mai magazinja, a Scientific Ameri­can három egymást követő számá­ban adott helyet a hidrogénbomba ellenzőinek. Teher hamarosan a Bulletin of the Atomic Scientistben (az Atom­tudósok Bulletinjében) válaszolt. Bár írása nem volt híján az indula­toknak, mégis szigorúan tartotta magát a tudományos tényékhez, íme, írásának vázlatos gondolat­menete. Az atomkísérletekben részt vevő tudósok közül senkinek sem lehet teljesen tiszta a lelkiis­merete. De a tudósoknak a kutatás a kötelességük! Teher meg volt győződve róla, hogy a hidrogén­bomba élőbb-utóbb mindenkinek rendelkezésére áh majd, de aki előbb ismeri meg a természet tör­vényeit, az kissé jobban tudja befo­lyásolni érvényesülésüket, mint az, aki utóbb érkezik ehhez az állo­máshoz. Teher egyik kollégájával, Fre­deric de Hoffmann-nal új tézist dolgozott ki a hidrogénbomba előállítására. A korábbi „receptek­kel” ellentétben ez oly an egyszerű­nek tűnt, hogy számos eddig kétel­kedő tudós is Teher oldalára állt. Az eljárás lényege: folyékony tri- ciumot és folyékony deutériumot egy atombomba okozta hő segítsé­gével aktivizálnak. Ez így még nem volt hidrogénbomba, de mé­gis rendkívül közel állt hozzá. Szí­vesen írnánk az eljárásról, de ez lehetetlen, mert közel négy évti­zeddel később a kidolgozás techni­kai módja még mindig az amerikai kutatóintézetek és a hadügymi­nisztérium szigorúan titkos anya­gához tartozik. A teljes titkosság miatt a mai napig sem tudjuk, hogy miből állt az a kísérletsorozat, amelyik a „Greenhouse” (Melegház) fedő­nevet kapta. 1950. május 8-án zaj­lott le ennek legfontosabb mozza­nata. A hajnalra kitűzött robbantást egy zivatar miatt három órával el­halasztották. Teher ismét csodál­kozva szemlélte a robbanás nyo­mában képződő lánglabdát és gombafelhőt. Maga a robbanás azonban még nem volt a siker bizo­nyítéka. Azt kellet kideríteni, hogy valóban egyesült-e a hőhatás kö­vetkezményeként a deutérium a triciummal. Lehet, hogy a feszültség oldása végett: az egyik tudóstárs, Ernest Lawrence fogadást ajánlott Teher­nek. Lawrence-nek akkor kellett fizetnie, ha a kísérlet nem sikerül, Tehernek akkor, ha sikeres volt. Az eredményt másnap tudták meg. Kora reggel, mikor Lawrence munkába indult. Teher odalépett hozzá, és mosolyogva nyújtott át öt dollárt. ★ * ★ Csendes évek következtek egy ideig. Legalábbis csendesnek mi­nősíthetők egy olyan nagy tudós és robusztus egyéniség életében, mint EdwardTeller. Végül vállalta és erkölcsi kötelességének tartotta, hogy tevékenyen bekapcsolódjon a nemzetvédelem ügyeibe. Ezzel összefüggésben egyre többször adott tanácsokat a hatalom képvi­selőinek. Barátság alakult ki közte és Nel­son Rockefeller között, aki a va- gyonbirodalom örököse, New York állam kormányzója, majd az Egyesült Államok alelnöke lett. A barátság olyannyira szoros lett, hogy amikor Lawrence a Livermo­re Intézettől nyugdíjba ment, a professzor hajlandó volt anyagi ellenszolgáltatással is járó kapcso­latba lépni a Rockefeller családdal, noha ezt egyetlen más politikusnak sem tette volna meg. A Ronald Reagan és Edward Teher közötti barátság is meglehe­tősen régi keletű. Már amikor Rea­gant 1967-ben először választották meg Kalifornia állam kormányzó­jává, szoros együttműködés ala­kult ki közöttük, ami később oda vezetett, hogy a magyar származá­sú professzor a nyolcvanas évekre az elnök egyik legfontosabb tudo­mányos tanácsadója lett. 1982januárjában, többszöri elő­zetes üzenetváltás után, arról érte­sítették Téliért, hogy Ronald Rea­gan beszélgetésre várja Washing­tonba. Egy évvel később nagy vonalak­ban megtudhatta a világ, hogy a beszélgetésen miről volt szó. Részleteiben azonban még ma sem tudjuk, s valószínű, hogy ez a kö­vetkező évtizedek féltve őrzött tit­ka marad. A beszélgetés tartalmá­ról senki sem hajlandó nyilatkozni, pedig Teher doktor változatlanul hangoztatja, hogy a tudományok fejlődésének legnagyobb ellensé­ge a titkolózás. Az értesülések jórészt az elnök 1983. március 23-i híres televíziós beszédéből, kisebb részben pedig azokból a nyilatkozatokból valók, amelyeket Teher a titkosság meg­sértése nélkül mondhatott el. Ezekhez járul még olyan tanúk elbeszélése, akik ugyan nem vol­tak jelen kettőjük eszmecseréjénél, de az elnök szűkebb köréhez tar­tozván, ők maguk is értesültek va­lamiként a gondolat érlelődéséről. Egyikük a már régen „ellenféllé” lett egykori jóbarát, Hans Bethe. 1983. februárjában a livermore-i laboratóriumban találkoztak. A magyar tudós a cél érdekében odáig merészkedett, hogy olyasmit is elmondott kollegájának, ami akkor még nem volt teljes mérték­ben közölhető információ. A labo­ratóriumban előállított röntgen­lézer teljesen új fordulatot ad a fegyverkezési versenynek. A rönt­gen-lézer kisugárzó központja a világűrben keringve helyezhető el, s gyilkos erejű sugarai még a világ­űrben meg tudják semmisíteni a rakéta által hordozott gyilkos, nuk­leáris tölteteket. Amikor a töltet felrobban, még mielőtt további apró nukleáris részecskéket kilö­vellne magából, egyetlen lángoló gömbbé válik, maga körül mindent elpusztít, elsősorban a többi bom­bát és más fenyegető fegyvert. Az atomháborút száműzik a Földről a csillagok közé. Ez a csillagháború. Hans Bethe egyetlen pillanatig sem vonta kétségbe egykori barát­ja közléseinek fizikai igazságát. Egyenesen zseniálisnak tartotta az elképzelést, és különösképp tudo­mányos eleganciáját dicsérte. Mégsem csinált titkot abból, hogy a várható tudományos viták során a gondolat alkalmazása ellen kíván fellépni. Mert az új fegyverre újabb ellenfegyver a válasz, és éppen az, amit döntő áttörésnek tekintünk, fog újabb lendületet adni a fegyverkezési versenynek. Végül is kinek van igaza? Ro­nald Reagannak, aki Teher életét az emberi lét végső határáig szeret­né meghosszabbítani vagy a fizi­kustársnak, Isadore Isaac Rabinak, a Nobel-díjasnak, aki szerint jobb lett volna az emberiségnek, ha Tel­ler Ede soha meg sem születik? E kérdésre nem könnyű a válasz, de ennél is sokkal nehezebb arra felelni, hogy hol a helye Teher professzornak az emberi haladás szempontjából. Áldani vagy át­kozni fogja-e nevét az utókor? A világvégét vagy az emberiség új korszakát hozta-e közelebb? Az erre adandó hiteles válasz függet­len az ő akaratától. Valószínűleg pontos feleségének, Micikének az állítása: ha a háború vagy a béke kérdésében az én férjem döntene, úgy kevesebb oka lenne a világnak félelemre. (Vége)

Next

/
Oldalképek
Tartalom