Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-31 / 258. szám
1989. október 31., kedd Somogyi Néplap 5 Mától: pályaválasztási hetek TV-NÉZÓ Hathetes program alapján szervezik meg Somogybán az általános és közép- iskolások pályaválasztási fölkészülését, amelynek kezdete a mai nap. Szülői értekezleteken adnak tájékoztatást a továbbtanulási lehetőségekről a pedagógusok, a középiskolások számára november 21-én 14 órakor Kaposváron, a Munkácsy gimnáziumban tartanak fórumot. A nyolcadik osztályos tanulókat nyílt napokon várják a megye középiskolái. Tegnap nyitották meg Barcson, az 525. Sz. Ipari Szakmunkásképzőben azt a pályaválasztási kiállítást, amelyen az I. sz. általános iskola diákjai ismerkedhettek meg továbbtanulási lehetőségeikkel. A környék nyolcadik osztályosai november 3-ig látogatnak el az intézménybe, ahonnan üzemlátogatásra indulnak. Marcaliban az 533. Sz. De- csi Imre Ipari Szakmunkásképző várja az érdeklőBULI ELŐTT • • • Az Edda együttes Még emlékszem rájuk a 80-as évek elejéről, amikor egy rendhagyó videoklipben bemutatkoztak a közönségnek. Attila hosszú kabátot viselt, a lábán bakancs „virított” és koszos, gyárvárosi sikátorok utcáit róva énekelt. „Minden sarkon álltam már ...” szólt a rekedtes, de annál szugesztívebb hang. Azután egy késő este ismét a televízióban láttam őket viszont. Akkor, amikor váltak. Az együttes tagjai búcsút intettek egymásnak, de még egyszer találkoztak a közönséggel. Azokkal a tizenéves fiatalokkal, akikhez első lemezükön szóltak. Mis- kolcnak és környékének kóbor, kirekesztett, családot és szeretetet nélkülöző fiataljaihoz. Döbbenetes volt a látvány. Egymást átölelve és karjukat széttárva, sírva könyörögtek a színpadon éneklő együttesnek. „Ne menjetek el! Maradjatok együtt! Attila, Attila...” Mintha a család, a családjuk vált volna ketté ... Mert milyen jó volt, amikor egy-egy este összejöhettek a sportcsarnokban és valaki arról énekelt nekik, amit ők nem tudtak, vagy nem akartak elmondani senkinek, de ami mégis ott szorított a szív tájékán ... Évek teltek el azóta. Űj együttesek, új életérzések szólaltak meg a rockszínpadokon. Hol lágyabban. hol keményebben, hol cinikusan ... Eddáék azonban, ami a lényeget illeti, önmaguk maradtak. A stílusuk talán keményedett valamit, a ruhájuk díszesebb lett. és elmaradt a szakadt, a közrend őrei számára oly irritáló bakancs is ... Vagy tán a környezet változott meg? A társadalom fogadta be és legitimálta azt a tényt, hogy a „nehéz” tizenévesek nem feltétlen bűnöző jelöltek? Hogy az Edda Művek tagjai nem fel- forgatók. csak közvetítői annak, mely a lelkekben felhalmozódott? A szélsőséges érzelmek toleranciává szelídültek. Az együttes új felállásban ismét meglelte a maga tizenéves közönségét. Több mint hatszázan tolongtak legutóbb a kaposvári Kilián művelődési központban, hogy találkozzanak velük. Fiúk, lányok, farmerszerelésben. Nem koszosán és nem részegen, türelmesen, nyitott lélekkel várták a beszélgetést, melyre Pa- taky Attila invitálta őket. A kis klubterem zsúfolásig megtelt. Attila, háta mögött a csapattal, Alapi István szólógitárossal, Donászy Tibor dobossal, Pethö Gábor basszusgitárossal és Gö- möry Zsolt billentyűs hangszeren játszó társaival. A beszélgetésben is Attila volt a „szóló”. Sajátos, a rock és a tizenévesek zsargonját elegyítő beszédstílusa egy órán át éberen tartotta a közönséget. Attila nem írta le mondandóját. Gondolatai fésületlenül törtek elő. Ügy beszélt munka- és hazaszeretetről, hitről és politikáról,, hogy el tudta hinteni igazságtartalmát annak a kijelentésnek: „Ti vagytok Magyarország”. Hogy az élet 98 százalékban munka és csak 2 százalékban csillogás még azoknak is, akik a pódiumon állnak. Az öltözőben arról faggattam, érzi és vállalja-e annak a súlyát, amit a fiatalok lelkivilágára, gyakorol? Honnan a késztetése? Miként formál ahhoz jogot, hogy ezeket a gyerekeket így fanatizálja? — Miskolcon születtem — válaszolta —, kétszáz méterre a Lenin Kohászati Művektől. Az apám ott volt melós. Ismerem az életüket. Ö tanított meg arra, hogy csak így lehet élni, és szenvedélyesen, hittel kell politizálni. Én ezt nem nevezném fanatizálásnak. Ez kötelességem. Ami az első lemezünk megjelenésekor még ösztönös volt, az mára tudatossá vált. Ügy gondolom, ez lesz a legjobb lemezünk, és boldog vagyok! Van rá reményünk, hogy Európában is többet játszhatunk. Tudja, eddig mi voltunk az „Ost blokk — mondja kesernyés öniróniával. S az Edda Művek első lemezére, a Fémszívű fiú című dal mellé a következő sorokat illeszti: „Ha feladod az álmaidat, meghalsz, élve halsz meg...! Várnai Ágnes dőket november 6-tól Ugyancsak november elején nyílik kiállítás Kaposváron a Rippl-Rónai Közlekedési Szakközépiskola és az 503. Sz. Ipari Szakmunkásképző rendezésében, majd Csurgón, a Farkas János nevét viselő szakmunkásképzőben. Tabon, Siófokon is tartanak szakmai bemutatót. A boglárlellei Mathiász János Mezőgazdasági Szakmunkásképző és Szakközép- iskolában már októberben Bevallottan Jacques-Yves Causteau, a hírneves ocea- nográus „legendáját” akarja -lerombolni Richard Munson amerikai környezetvédő, bár most megjelent könyvével valószínűleg kissé túllő a célon. A Cousteau kapitány és világa című írás a „Csend vilirgá”-nak kutatójaként világszerte ismert kapitánynak nem erényeit és eredményeit ecseteli, hanem a közönség előtt rejtve maradt gyengéit, sőt bűneit igyekszik feltárni.,Szerzője maga is beismeri, hogy az „életrajz” közzétételéhez nem kapta meg a kapitány hozzájárulását, sőt az óceánkutató ügyvédjei „ellenségesen” reagáltak a könyv megjelenésére. Maga Cousteau kapitány sajtónyilatkozatában rágalmazásnak minősíti a művet, amelynek írója könnyen leleplezhető: képzelt botrányok felkavarásával akarja megnyerni a szenzációra éhes publikumot. „A kapitány, társaival együtt, keményen dolgozott azon, hogy terjessze és védelmezze a Cousteau-legen- dát... Gondosan ápolták a róla alkotott képet, mintha valóban a világ legnagyobb fölfedezője, a búvárfelszerelések zseniális feltalálója és a tengerek hős védelmezője lenne... — írja Richard Munson. — Sok kollégája és sok szakértő azonban egész másképp látja. Cousteau azt fölmérték, kik azok a diákok, akik érdeklődnek az intézetben folyó oktatás iránt. Szőcsénypusztán óra- és tanműhely-látogatást szerveznek novemberben, előzetes bejelentés alapján fogadják a diákokat az ádán- di mezőgazdasági szakmunkásképzőben. November 7-én délelőtt a Somogy Megyei Pedagógiai Intézetben tanácskozást tartanak az oktatási intézmények pályaválasztási felelősei. állítja, hogy egyedülálló fölfedezéseket tett, ám a nagy oceanográfusok szerint sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít saját népszerűségének, mint a tudomány szempontjainak. A kapitány azt állítja, hogy számtalan veszélyeztetett állatot megmentett, ám híres ökológusok szerint korántsem a környezet védelmére használja tekintélyét. Vajon nem terelte-e szigonnyal a bálnákat a kamera elé vagy nem vágatott-e ki fákat, nem hagyott-e elpusztulni egy rozmárt a felvételek kedvéért?” Az amerikai környezet- védő a nagyzolástól a pénz- hajhászásig a legkülönbözőbb vádakkal illeti a kapitányt, s még olyasmit is a szemére vet, hogy nem siratta meg elég hangosan balesetben, meghalt fiát vagy nem tett meg mindent náci kollaboránsként elítélt fivére kiszabadításáért. A „leleplezéseket” bíráló nyilatkozatában Cousteau kapitány fanyar gúnnyal megjegyzi, hogy pár éve „kevésbé rosszindulatú híresztelésként” elterjesztették, hogy muzulmánná lett, majd tudni vélték, hogy indiai nábobokat megszégyenítő vagyon ura. „Mi jöhet még ezután?” teszi fel a kérdést az idős óceánkutató, akit egyébként nemrégiben választottak a Francia Akadémia tagjává. A nyár végén kezdte vetíteni a Televízió a Gian Maria Volonté munkásságát bemutató sorozatot. Az 1933- ban született olasz művész rendhagyó attakja az európai filmkultúrának. A kritikusok három olyan filmjét tartják számon, melyet személyisége tökéletesen uralt. A Sacco és Vanzettit nálunk még csak a moziban láthatta a közönség. A Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmjét a mozisiker után néhány hete a televízióban is láthattuk, s ugyancsak ott tűzték műsorra szombat este a Munkásosztály a paradicsomba megy című alkotást is. Az Elio Petri rendezéseben 1971-ben készült film a hetvenes évek olasz munkásosztályának mindennapjait, problémáit mutatja be, napjainknak is szóló üzenettel. Lulu Mássá egy átlagos kis ember, akit nem sok minden különböztet meg több millió gyári társától. Hajnalban -- mikor még nem süt a nap — fölkel, bemegy a gyárba, teszi a dolgát, talán gyorsabban és ütemesebben, de semmivel sem nagyobb lelkesedéssel, mint társai, s este — mikor már nem süt a nap — hazamegy jelenlegi családjához: élettársához, egy csinos, de üres fejű fodrásznőhöz és annak kamaszodó fiához. Bámulja a televíziót, olvassa a munkásosztálynak szánt lapokat, eszi a félkész ételeket, gyűjtögeti az értéktelen, de valódinak látszó dísztárgyakat, s hétköznap nem teszi be á lábát a nappaliba, mert az asszony kitiltotta onnan. Egyszóval, éli az „olasz csoda” éveinek mindennapjait. Lulu 25 ezer lírával keres többet, mint a társak. Ennek ellenére mégsem elégedett. Kora reggel dühösen és fáradtan ébred, a műhelyben izzik körülötte a levegő, s minden mozdulatán látszik, bármikor „robbanhat”. S ez a robbanás — mely egy tragikus baleset formájában jelenik meg előttünk — nem sokat várat magára. Mássá elveszíti egyik ujját, s ezzel minden megváltozik körülötte és benne. Hirtelen másképp látja a világot s önmagát. Társai emberarcúak lesznek, akik nem csupán a gépek kiszolgálói többé,' emberek, akikben barátra és ellenségre talál. Köztük egy olyan emberre, aki mély# nyomokat hagy benne. Mássá kétszer látogatja meg öreg barátját, Militinát az elmegyógyintézetben, s rádöbben: ennek a társadalomnak áldozatai is vannak. Mert Mili- tina nem akármilyen bolond. Régi munkatárs ő, a munkásmegmozdulások lelkes harcosa, aki nem véletlenül kapta kézhez munkakönyvét. Militina a gyárból kilökött, s meg nem védett munkás megtestesítője. Hozzá hasonló sorsra juthat a hőzöngő, ösztönös harcba k/bzdő Lulu is, aki hirtelen döbben rá: sorsának kovácsa önmaga is lehat, nem kell feltétlen kiszolgálójává lenni a hatalomnak. Lelkesen csatlakozik a „mindent akarunk és azonnal” jelszavát hangoztató diákokhoz s lázítja a szervezetet. így aztán nem meglepő, hogy kirúgják a gyárból. Ez azonban már .nem hoz forradalmi változást Lulu életében, miként az sem, hogy hamarosan visszatérhet gépe mellé. Az igazi változáson, az eszmélésen túl vagyunk. Lulu régóta tudja, hogy élete vereségek futószalagjából áll, s hogy a paradicsom a falon (úl vari. Ez az a fal, melyről Militina szónokolt, s melyet Lulu Mássá is megpróbált áttörni. Most nem, de egyszer talán sikerülni fog, s valamennyi munkás megtudhatja, milyen az élet a falon túl, a paradicsomban ... Széki Éva Várok az autóbuszra „Mi jöhet még ezután?" Szemlátomást megnőtt a forgalom a Keleti temető oldalkapuja és a piszkos autóbuszváró között. Tip- ródom a száraz falevélkupacokon, két idősebb ember a menetrend letépett papír- roncsait vizsgálgatja, és tekintetével kérdi: „Milyen emberek lehetnek, akiknek ez okoz örömet?” A kerítésen belül öregasszonyok járják a temető útjait, vállukon kapával, gereblyével, nagyokat szusszanva az avarszagú, megkésett nyárban. A „drága emlékeket” csak fáradt öregasszonyok őrzik? .. . Vagy nem mindenkinek az emléke érdemes a megőrzésre? ök őrzik ... csak őrzik ... seprűvel ..., kapával, gereblyével. Némelyik síron gazzal benőtt, korhadt fakeresztek és sűrű csalán jelzik az emlékezet halódását, s hogy az örökséget sem őrzik gondosabban, mint az emlékeket. A melengető napsütés nem hirdeti a halottak napja közeledtét, az öregek mégis sietnek a rokoni sírfiálmok- hoz megadni a tisztességet, az emlékezés tisztességét. Várom a 7-es buszt. Szombaton délután ritkábban közlekedik. Az oldalkapun furcsa járású, idős asz- szony lép ki .a járdára, és '<elindul a megálló felé. Nem is lépked, inkább teste súlypontját helyezgeti hol jobbra, hol balra, miközben egy keveset mindig előre is halad. A lába erősen dagadt, vastag lábszára visszatűró- dik posztó félcipőjére. Nehezen szedve a‘ levegőt szivére meg a veséjére panaszkodik. Mögötte talán három lépésnyire egy fejkendős, izzadt arcú asszony közeleg. Műanyag szatyrából rövid ásónyél és kis méretű öntözőkanna rajzolódik ki. Az üvegházikó padján egy valamivel fiatalabb asszony szepeg, orrát és könnyeit törölgeti. A két öregasszony részvéttel megáll előtte, és érdeklődéssel figyeli Jcönnye hullatását. A fejkendős asz- szony csomóba izzadt haját törölgeti egy zsebkendővel, aztán némi megértéssel kér- di: „Üj halottja van?" A válasz ijedt: „Dehogy, dehogy! Anyám már 1970 óta halott." Ezzel el is indul az ismerkedés patakja. — Hát akkor miért sír? — kérdi a fejkendős, mintha előírás szabályozná, hogy meddig illendő megköny- nyezni egy édesanyát. A sírdogaló asszony gépiesen ismételgeti: „Micsoda emberek!” A két kíváncsi öreg csak kérdezgeti és találgatja, mi is történhetett. — Félhavi nyugdíjamat szántam anyám sírjának szakszerű kitisztítására. Közeleg az ünnep ..., egyetlen lánya vagyok, hadd olvassa a nevét, aki éppen keresi hamvait. A két öregasszony figyelmesen hallgatja a panaszt • „Most nézzék meg! A tiszta sír szomszédságában egy kíméletlen kontár 7—8 sirt tönkretett a szürke kőporral, amit géppel csiszolt le a megrendelt kőkeretről. Kinevetett, amikor megsirattam az éveken át istápoa, szép levelű borostyánomat. Mjcsoda emberek! Hát ebben a temetőben csak fizetni kötelező? A sírokra senki sem ügyel? Egyszer már feldúlták szegény anyám sírját. Kinek a gépe szórja itt szanaszét a kőködöt? Csak nem a temetkezési vállalaté?” „Ne sírjon, lelkem, ilyen ez a mai világ. Istene a pénz! Inkább örüljön ennek a szép ráadás-nyárnak! Közéig a halottak napja, s még fűteni sem kell.” Még mindig a 7-es buszra várok, miközben a két asszony témát vált. „Jól kidolgoztam magam — panaszkodik a kövérebb —. ma van Andrásom születésnapja. 55 éves volt, mikor meghalt, annyi idős volt, mint most a fiam, aki persze nem jött ki az apjához. Én izzadtam helyette is ... A cigaretta vitte a sírba. Érszűkülete volt, mégis egyik cigarettát a másik után szívta. Kinevette az orvost meg engem is, mikor figyelmeztettem. Kicsúfolta aggodalmamat és tréfálkozott, hogy tegyek a koporsójába egy pakli cigarettát meg egy skatulya gyufát, hogy ne kelljen keresgélnie, ha rá akar gyújta- ni. Most is hallom csúfon- dáros nevetését.” Micsoda emberek! Várom a 7-es buszt, se híre, se hamva. A fejkendős asszony hirtelen a kézitáskájához kap, keresgél valamit, aztán sápadtan felkiált: „Te jó isten! Nem hoztam el a buszbérletemet!” A másik asszony megnyugtatja: „Minek magának a bérlet? Hát nem tudja, hogy 70 év felett a nyugdíjasok ingyen közlekednek?” — Én csak 68 vagyok — hangzott a riadt válasz. — Akkor se féljen! Mondja, hogy 75 éves! Elhiszik. Legalábbis én elhinném. Micsoda asszonyok! Végre megérkezik a csuklós busz, csikorogva odasimul a járdaszegélyhez. A három asszony zserszámostul, táskástul bepréseli magát az utastérbe. A szepegö asszony hétrahúzódott, a fejkendős leült, a harmadikat elnyelte, a sűrű levegőjű autóbusz. A ruhagyár előtt leszálltak, és útjukra keltek. A szepegö asszony szeme sarkában még ott csillogott néhány könnycsepp, talán anyjáért,' talán magáért, talán a világ komiszságáért, talán a friss színű borostyán megfakult színéért. Kellner Bernét Futószalag a paradicsomba
