Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október 28., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Lajta Kálmán írói arcképéhez A közelmúltban elhunyt Lajta Kálmán munkásságáért, a megye szellemi életének támogatásáért megkapta a megyei tanácstól a Tegyünk többet Somogyért! kitüntetést. Későn induló és érő típusnak tartotta önmagát. Nyilván voltak emiatt belső konfliktusai, hiszen Bemutatom a fiamat című regényét így ajánlotta nekem: „ezen feltűnően ritka alkalomból.” Sokszor beszélt arról, hogy többet kellett volna írnia s talán kevesebbet szemérmeskednie. Portréjának ugyanis egyik meghatározó vonása volt, hogy sehol nem kopogtatott kétszer. Gyakorta oda sem tért be, ahol szívesen látták, attól pedig különösen ódzkodott, hogy erőltessen valamit. Negyvenéves elmúlt, amikor első könyvét (Jelentkezzenek az örökösök ) kézbe vehette. Pedig a kezdetek biztatóak voltak számára. Előbb negyvenötnegyvenhatban Hácson ifjúsági szervezetet, színjátszókört alapított, majd Szegeden, a Móricz Zsigmond Népi Kollégiumban forgatta társaival együtt, szívvel- lélekkel a világot. Vallotta, hogy az igazi forrás, átváltozás benne történt meg, hiszen messziről érkezve nagy hiányokat kellett pótolnia. Össze kellett törnie korábbi világfelfogását, néha titkon könnyezve, de belső meggyőződéssel, mert úgy vélte: „ez az ára, hogy igazi, ebbe a világba való ember váljék belőlem...” Feltöltő- dés, ismerethiányok pótlása, a vizsgák s a közösségi lét mindmind arra predesztinálták, hogy „közben” írjon is. A gyerekkori versek után tudatosan és prózában feldolgozva élményeit. Ezért nevezhették első kötete megjelenése után a „fényes szellők nemzedéke” egyik tehetséges prózaírójának. Már témaválasztásával jelezte, hogy újat, mást akar mondani az átélt magyar valóságról. Fűzfőgyártelepen maga is megérezte a feszültséget, amikor 1944 végén elkezdték a gépek leszerelését, hogy az emberekkel együtt Németországba irányítsák. S az északi partról hazagyalogolva látta a háború pusztítását, észlelte a szenvedéseket. Mindezek összegződtek benne tizenhét évvel a háború befejezése után, s kisregényében először beszélt a frontokra küldött magyar áldozatokról. Figyelmet érdemlő tett volt ez, hiszen a hivatalos felfogásban még inkább a bűnöket emlegették. Ezzel nem érthetett egyet, hiszen maga ugyancsak őrzött szorongást, belső sebeket azokból az évekből. Ennek megfelelően tekintett végig több művében azon a göröngyös úton, amit a faluról városba kerülő ember megtett. A kirajzás időpontjában már jelentkeznek a gondok, hiszen szakítani kell egy megszokott közösséggel, életmóddal. A Legalább a lámpa égjen Lajta-regény paraszti alakja hasonlóképpen kálváriát kellett járjon az újért, miként az értelmiségivé nevelődött Fiatalok. A „fényes szellők” hite valameddig adhatott belső erőt a világforgató elképzelésekhez. Aztán kiderült, hogy a tervek ellentétesek a valósággal, s az is, hogy a kollektív hitet sokan önös célok elérése érdekében használták föl. S elkövetkezett a pillanat, amikor a belső erő tragédiába torkollott, amikor erkölcsileg tört össze az egyén. Lajta Kálmán írói világában persze nem a látható, könnyen feltérképezhető okok számbavétele volt fontos, hanem a rejtett, az idegsejtekben munkáló feszültségeké, a lélek mélységeiben mun- kálóké. A Családtagok és a Visz- szaút értelmiségei, hősei sikeres embernek mondhatók, s mégis — látszólag ok nélkül — elmerülnek, elvesztik identitásukat. Az író pontosan érzékelte, hogy az életformaváltók, az igazán felülre kerültek, a hetvenes évek közepétől mentek el hirtelen és egyre nagyobb gyakorisággal. A miértek árnyalt, lélekelemző vizsgálatát tartotta az irodalom feladatának. Hiszen, aki a felelet közelébe jut, választ talál(hat) az emberi élet értelmére is. Ezt keresik a mindig megújuló generációk. Oly korban különösen erősen, amikor a korábbi erkölcsi -mércék használhatatlanná válnak. A Bemutatom a fiamat szülői természetesen önnön mércéiket állítják az utód elé. Első pillantásra azt mondhatnánk, hogy utolsó regényében az író generációs keretek között világítja meg a változtatás szükségességét. De látnunk kell: az anya önmagáról és férjéről beszél, s életük válságos szakaszainak felidézésével igyekeznek oktatni a fiút. Az új követelményeket észreveszik, de nyilvánvaló, hogy teljesítésükhöz nem elegendőek a felületi változtatások. Lajta Kálmán, forduljon bár figyelme történelmi témához (Budai tüzek), mindig az embert rajzolta: az esendőt és a küzdőt, a közösséget és a kívülállót. Realista eszközökkel és ábrázolásmóddal. Szépprózában az erős gondolatisággal szerkesztett, a valóságtól a lélek mélységeire irányuló, azaz olykor pszichologizálót érezte közel magához. S olyat, amelyik biztos hátországra épült, egy falu, a kis haza szilárd támpontjaira. Regényeiben erre mindig példát mutatott, hiszen szülőföldje, Hács közvetlen élmények és érzetek által ott van a munkáiban. Hatvanadik születésnapján beszélt arról, hogy a falu elsősorban természeti környezetet jelentette neki: „Az emberek is mint a természet részei éltek bennem. Hogy jók vagy rosszak, nem vizsgáltam; olyanok, amilyenek, nagyobb, közösebb különbözőségüket fogtam csak fel igazán. Vannak szegények, gazdagok, fiatalok és öregek. Hogy elvertek bennünket cseresznyelopáskor, hogy késő este hazazavartak, hogy a halastóban nem fürödhettünk, hogy a szőlőben kutyát uszítottak ránk, nem volt emberi rosszaság, hanem az élet, a mi életünk természetes velejárója. Hozzásimultam hát a faluhoz, a földhöz, a réthez, az erdőhöz, a közös érzésekhez...” A lét ily természetes megéléssel került a Lajta-könyvek lapjaira. A teljes ember megrajzolása volt célja, s ehhez az övénél nagyobb önbizalmat szeretett volna magának. S még érlelő időt. A kór megtörte a pálya ívét, de Lajta Kálmán hat regénye biztosíték az írói értékek megmaradására. Laczkó András GAÁLANTAL A nárciszokról havasesőt vág az arcomba a metsző északi szél április nyolcadikán bosszankodva állok a becsapott és halálra ítélt nárciszok előtt milyen szépek és milyen idegenek most ebben a számunkra érthetetlen világban. néhány már törött szárral sorsába belenyugodva térdel előttem sokáig nézem őket és lassan sűrűsödni kezd bennem valami céltalan tehetetlen harag és szorongató kétségbeesés éla hamarosan meglátogatott bennünket; jó előre beharangoztam otthon, Feri, a férjem sem tilta- pedig láthatóan idegenkedett az egésztől. Kiderült később, nem annyira féltékenységből, inkább a helyzetét szégyellte a valamikori tanítvány előtt. Általában nem beszélt szívesen régi ismerőssel. Béla ugyan nem tartozott a közvetlen ismerősök közé, de Feri azért tudott mérnöki eredményeiről, hallott valamit a találmányairól is. Különös találkozás; a tanítvány kiváló főmérnök lett, tanára pedig a Díjbeszedő Vállalat csoportvezető házalója. Igaz, Feri akkor már csak ellenőrzésekre szállt ki hivatalból, három év után léptették elő. Nagy nehezen fogadta el, sokáig az volt az álláspontja: ha már szégyen, akkor legyen igazán az, s szégyellje magát a társadalom, amely ilyen helyzetbe kényszeríti őszinte harcosait. Néha azonban egészen másként beszélt; hangoztatta, hogy azért választotta ezt a munkát, mert így jobban megismerheti a valóságot, közelebb lesz az élethez, belelát az emberek hétköznapjaiba... — Szinte hihetetlen; a feleségemmel együtt jártál az óráimra. Béla kelleténél élénkebb fejbó- lintásokkal helyeselt. — Bizony, bizony. És nemcsak jártam, figyeltem is. Feri arca megrándult. —Felesleges volt, aligha vetted hasznát. Béla mosolygott, most ellenkezően rázta a fejét. — Tévedsz. Igen nagy hasznát vettem. Csend lett. Feri valószínű a választ próbálta értelmezni, s arra a kozott, ‘Regényrészlet következtetésre jutott, jobb ha nem kérdezi meg, miért. Inkább Béla családja iránt érdeklődött. Kíváncsi voltam, hogy adja elő Béla ugyanazt, amit nekem már egyszer elmondott. Természetesen másként beszélt, a feleségéről szinte semmit, legtöbbet a gyerekekről. — Szeretném őket kellő felkészítéssel útra bocsátani, az élethez manapság elég sok tapasztalatra van szükség. De hát az enyémek még kicsik, a módszert hozzájuk kell igazítani. A gyerekek. Ez a téma Ferinek is tetszett; fölélénkítették a szavak, az arckifejezése is megváltozott. Bizalmatlansága még nem tűnt el, de a homloka simább lett. — Nekem csak egy van — mondta —, nem lehetett több — felém fordult egy pillanatra —, de ő már gimnazista. És nagyon jól tanul — tette hozzá később. — Az jó — mondta Béla sután. Feri észre sem vette a kényszeredettséget. — És ért a szóból — folytatta saját gondolatát —, ami ritkaság a mai gyerekeknél. Jól mondod, minél több tapasztalatot kell átplántálnunk, én is erre törekszem: próbálom megmagyarázni, mivel érdemes törődni, mire kell vigyázni, mit érdemes alaposan megtanulni. A legfontosabb most a tanulás, készüljön föl egy szakmára alaposan, abban legyen utolérhetetlen, bárhová kerüljön az életben, meg tudja állni a helyét. Mintha a régi öregeket hallottam volna; bennünket is így oktattak gyerekkorunkban. Beszélt aztán arról, hogy a választás sem mindegy, mert bizonyos szakmák csak kielégítő társadalmi háttér esetén gyakorolhatók, mások meg nagyon függnek a divattól, megint mások — ez a legnagyobb szám — a mindenkori politika függvényei. Tanárok, közgazdászok, hivatalnokok például. De ilyenek tulajdonképpen a jogászok és az újságírók is... Végül, anélkül, hogy Béla megkérdezte volna, kinyilatkoztatta: hol, milyen szakmával lehet elérni a legnagyobb önállóságot, mi biztosítja kellő szinten, nagyobb megerőltetés nélkül a gazdasági függetlenséget. — Az orvosok, azok megengedhetik maguknak, hogy ne törődjenek semmivel. — Akkor a fiad... — Igen. Kisferi orvos lesz. Régóta készül rá; sokat beszélgetünk a jövőjéről. Béla felém pillantott. Ez az az ember, aki minket a szocializmus közgazdaságtanára oktatott, aki a társadalmi termelés meghatározó szerepéről, a munkamegosztás szükség szerinti alakulásáról beszélt nekünk? Aki a társadalmi lét és a társadalmi tudat viszonyáról elmélkedett? Biztos voltam benne: hasonlót kérdez a tekintete... Lenézi Ferjt, gondoltam aztán, nagyon lenézi, s haragudtam érte, mintha engem bántott volná. Szólni nem szólhattam, néztem csak, egyszer az egyiket, másszor a másikat. Lehetetlen volt észre nem venni, Béla mennyivel fiatalabb... A mi házaséletünk akkor már nem volt zavartalan... Búcsúzásra megérkezett Kisferi is, akiről természetesen korábban igen sok szó esett, és mindig a férjem hozta szóba; beszélt azokról,a különórákról is, amelyeket ő tart neki már általános iskolás kora óta, főként biológiából. A felkészítés talán leghatékonyabb módja, sokkal többet ér, mint a hivatalos egyetemi előkészítők, mondta. Valóban, sorra vettek szinte minden betegséget, régi és új gyógymódot, tárgyalták az élet keletkezésének különböző elméleteit, hosszan időztek az öröklődés problémáinál. Béla látogatása idején éppen a gének szerepét tanulmányozták, néha magam is rájuk figyeltem, olyan érdekesen beszélgettek. Kisferi szereplése ámulatba ejtett, úgy beszélt, mintha máris orvos lenne és előadást tartana a TIT-ben. Bizonyára sok mindenről tanulnak az iskolában, de akkor is: gyerek még. Néhányszor kiigazította apja szavait, tapintattal, de határozott biztonsággal. Ezt, úgy tudom, másként kell érteni, mondta, s számomra meglepő szabatossággal kifejtette a feltételen és feltételes reflex közötti különbséget. Kíváncsi voltam, mennyi ebből a tananyag; utánanéztem a tankönyvben, s bebizonyosodott, Kisferi ínás forrásokat is felhasznált készülés közben. Nagy Feri elég sokszor hallgatni kényszerült, kevésnek bizonyult szerzett tudománya. Észrevettem néhányszor azt is, hogy bezárkózik a szobájába és készül ezekre az órákra. Később már nem titkolta a külön szorgalmat, csodálta ő is a gyereket, büszkén ecsetelte előttem Kisferi felkészítésének általa kieszelt módozatait. Néha szándékosan melléfogok, mondta nekem, hogy okot adjak a cáfolatra; ez fokozza önbizalmát, erősíti biztonságát, megsokszorozza igyekezetét. Majd meglátod, milyen kiváló szakember lesz belőle, egészen más, mint ezek a pénzhajhász maiak. Hála istennek, nem kell noszogatni, erőltetni a tanulást, érdekli a biológia, szereti az orvostudományt... Kisferi ott állt Béla előtt; apja húzta oda, kissé zavartan ugyan, de korához képest elég biztonsággal, felnőttes arckifejezéssel. Férjem pedig megszólalt; — Bemutatom a fiamat. A vendég egyikről a másikra tekintett, majd Kisferinek nyújtotta a kezét. — Riegler Béla. — Késő Ferenc — válaszolta Kisferi, és szorította Béla kezét. — Nagyon örülök... És mi leszel, ha eljön az ideje? Azt hiszem, Béla ezt nem kérdezte volna meg, ha nem ilyen beszélgetés zajlik a bemutatkozás előtt. Kisferi apjára pillantott, aztán vissza Bélára. — Orvos. Sebész vagy gyermekgyógyász. — Újból az apjára pillantott. — így beszéltük meg. — Várt, majd hozzátette: — És nekem is ez az elhatározásom. Férjem mosolygott, a büszkeség mosolya ült az arcán, de azt még én sem tudtam eldönteni: fiára büszke-e vagy önmagára? Sokat nem morfondírozhattam rajta, mert a következő mondaton, amelyet már férjem ejtett ki, ugyancsak meglepődtem. — Pedig, ha akarna, lehetne költő is; nagyon szép verseket ír. Verseket? És erről nem tudok; hogyan lehet? Béla is meglepődött. Valahogy nem várta ezt az előző beszélgetés után. Kisferi szólalt meg, a nyilvános leleplezés miatt némi zavarral. — Ugyan apa, az csak játék. Próbálgatás... Béla újbóli látogatása már titkon történt: férjem hivatalban volt, Kisferi iskolában, megbeszéltük előre. Kávét főztem, konyakkal kínálgattam, de a szavakat gyakran összekevertem. Béla sem igen szólt, tudva, hogy miért jött, várta az alkalmas pillanatot. Később szó nélkül hozzám lépett, magához ölelt; nem mertem elhúzódni. Tudod, milyen szerelmes voltam beléd az iskolában? Valami tudom-félét dadoghattam, de Béla aligha várt választ. Akkor azt hittem, folytatta, te is, azért nem maradtam el tőled; jártam utánad bódultán, kergettelek szinte... Vezetett a belső szoba felé, és én engedelmesen lépkedtem fele együtt. Messziről hallottam a szavait, mintha nem is ő mondaná, hanem az a régi... gyerekkori eset ismétlődne, amikor ott, a kukoricatábla szélében... Ebbe szédültem bele, ettől vesztettem el maradék ellenállásomat. Már a heverő szélén ültünk; Béla csókolt, hátra döntött, combomat simogatta. És akkor meghallottam a régi hangot, a Tibiét, a tanító fiáét. — Eszti... oda... odanyúlhatok? irtelen megmerevedtem; akkor döbbentem rá, mit teszek. El akartam lökni Bélát, de már ném volt rá szükség, fölszökött mellőlem. Lassan tértem magamhoz; kinyitottam a szemem, s újra megdermedtem: Kisferi, a fiam állt előttem. Hetekig nem tértem magamhoz... Bemutatom a fiamat* v (Kaszti Gyula rajza)
