Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-24 / 252. szám
1989. október 24., kedd Somogyi Néplap 5 A Nagy Generáció és a „Király" Elvis szelleme a Matrózban Az ősz elején Siófokon a Matróz étteremben Elvis Presley halálának emlékére rendeztek nagyszabású estet; erre Budapestről is sokan érkeztek, köztük dr. Oszfolk Sándor jogász, az Elvis Klub titkára. Vele beszélgettünk. — Mikor és miért alakult meg Budapesten a klub? — 1982. január 1-jén, s már több mint hét éve mű' ködik a csoportunk. Elvis Presley eleinte tiltott gyümölcs volt Magyarországon; hazánkban a Kossuth rádión például előbb sugároztak Beatles-nótát, mint El- vis-szerzeményt. Ha jól emlékszem, a rádió először 1964-ben mert lejátszani egy Elvis-dalt. A hivatalos fórumok azt tartották, hogy ez a fajta zene csak a Coca-cola mámorában bulizó kapitalista gyerekek szórakoztatását szolgálja. A politikai hatalom 1982 előtt nemigen tapsolt volna, ha mi létrehozunk egy Elvis-klubot. — Miért? Hiszen ez csak az úgynevezett könnyűzene egyik ága. Vagy nem? — A zene tényleg az. De olyan, amilyen korábban nem volt. Üj korszak kezdődött Elvissei, s nemcsak a zenében. Nem véletlen, hogy Amerikában is sokan gáncsolták, tiltották. Mert Elvis nemcsak zenészként volt új: új szemléletet, életérzést is hozott. Felszabadultat, olyat, amilyenre titokban vagy nyíltan, de minden ember, s főként minden ' fiatal vágyott. Sőt: a mai napig vágyik! Hiszen például a mi klubunkba is sok fiatal jár ... — Például az önök gyermekei? — Igen, sajnos, ők is. Nem az a baj, hogy oda járnak, hanem az a kikerülhetetlen, hogy a mi generációnk már annyira megöregedett, hogy a gyerekeink javában felnőttek. Pedig nem könnyű elhinnünk, hogy kinőttünk az Elvis-korból. —- Presley az ötvenes-hatvanas években tűnt fel, amikor az önök generációja volt a fiatal. Mit jelentett akkoriban egy amerikai énekes, aki angolul énekelt, a magyar ifjúságnak? — Ütemet, ritmust, száguldást, szabadságot. Mindazt, amit a társadalom nem Az újvidéki magyar tanszék Az Újvidéki Egyetemen 30 éve működik a magyar nyelv és irodalom tanszéke, a ma már hozzá tartozó Hungarológiai Intézet pedig 20 esztendeje kezdte meg munkáját. Vajdaság autonóm tartomány illetékes állami szervei a tanszék megalapításáról már 1954-ben határozatot hoztak, de a tanárok számára csak 1959-ben írtak ki pályázatot. Az egyetemen két évvel korábban létrehozták a magyar lektorátust, azzal a feladattal, hogy hozzájáruljon az anyanyelvi kultúra fejlődéséhez. A tanszék megszervezését nemcsak a magyar nyelvű tanárképzés tette szükségessé, hanem a jugoszláviai magyarság nyelvének és kultúrájának ápolása is. A magyar tanszék első vezetője — Sinkó Ervin, az „Optimisták” meg az „Egy regény regénye” című művek írója — 1959. október 21-én tartotta meg székfoglaló beszédét. Ebben elsőrendű teendőként az általános és középiskolai magyar nyelvű tantervek és tankönyvek felülvizsgálását, a sajtó-, rádió- és a köznyelv pallérozását, tankönyvek kiadását, a fordítástudomóny- és technika, valamint a könyvtárosi tevékenység tanítását jelölte meg. Hangsúlyozta, hogy a tanároknak új megközelítéssel kell megismertetni hallgatóikkal a modern magyar irodalmi törekvéseket és irányzatokat. Az induláskor 34 hallgató iratkozott be a tanszékre, s közülük négy év múltán 29-en szerezték oklevelet. Évek múltán egyre nagyobb igény mutatkozott egy olyan tudományos intézmény iránt, amely egységesítené a jugoszláviai magyarság kultúrájával kapcsolatos kutatásokat. Ezért az egyetem tanácsa 1968 júniusában határozatot hozott a Hungarológiai Intézet megszervezéséről. Az intézet a következő év februárjában kezdte meg működését dr. Szeli István igazgatóval az élen. Elsődleges feladatai között a jugoszláviai magyarok nyelvének és kultúrájának tanulmányozása, a kétnyelvűségből eredő problémák megvilágosítása, a magyar—délszáv irodalmi és nyelvi kapcsolatok feltérképezése, a tudományos kutatómunka fellendítése, s a különböző bel- és külföldi tudományos intézményekkel megvalósítandó együttműködés kiépítése szerepelt. Az intézet az 1970-es évek elején megerősítette együttműködését a Magyar Tudományos Akadémiával és annak intézeteivel, valamint a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia néprajzi osztályával. Ezek a kapcsolatok mindmáig széles körűek és gyümölcsözők. A tudományos kutatómunkák eredményeit 1969 szeptembere óta a Hungarológiai Közlemények című folyóiratban teszik közzé. 1976 decemberében referendumot szerveztek; ezen elfogadták a magyar nyelv és irodalom tanszéke, valamint a Hungarológiai Intézet integrációjára tett javaslatot, s a két intézmény azóta az egyetem bölcsész- tudományi kara keretében működik. A tanszéknek két lektorátusa van. Az egyiket a más tanszékre iratkozott magyar anyanyelvű hallgatók részére szervezték meg, a másikat pedig a szerbhorvát és egyéb délszláv anyanyelvű, de a magyar nyelv iránt is érdeklődők számára. 1980- ban a tanszéken finn lektorátus is alakult. Az intézményhez tartozik a Vajdaság leggazdagabb magyar nyelvű könytvára: 30 000 könyvet és 300 különféle kiadványt tartalmaz. A tanszék 1969 óta időszaki kiadványként megjelenteti a Tanulmányok című publikációt. M. Gy. adott meg nekünk. Tőlünk elvették az istenhitet, s nem kaptunk cserébe semmit. Apáink • kisajátították maguknak a hivatalokat, a pozíciókat, ugyanakkor arról papoltak folyton, hogy miénk lesz a jövő. A jövő? No, de melyik jövő? És mikor? Nekünk azonnal kellett volna a jövő, azonnal a lehetőség, hogy megmérethessünk, hogy kipróbálhassuk, mire is vagyunk képesek. De nem, a lehetőséget nem kaptuk mg, illetve csak igen kevesen kapták meg. Ezért is lettünk mi talán egy kicsit borúlátóbbak, hitevesztet- tebbek. Ezért is születhetett meg a film, a „Nagy Generációról”, amely elveszett és elrabolt illúziókat, álmokat, terveket mutat be. Közülünk is sokan szerepeltek a filmben, a jelenetek egy részét a klubunkban forgatták. Olyan is akad köztünk, akinek több javaslatát megfogadta a rendező. Mi az ötvenes évek végén, a rock- and-roll korszakában voltunk tinédzserek. Szinte ragadt ránk a zene, amely tulajdonképpen lázadás volt sok minden ellen, amit nem tartottunk jónak, amit nem éreztünk magunkénak. Talán ezért is ragaszkodunk mind a mai napig ehhez a zenéhez. Hiszen számunkra nemcsak divatot jelentett, hanem jóval többet annál. S most, ha megszólal a zene, újra fiatalnak hisszük magunkat. Hiába vagyunk túl a negyvenen, sőt lassan az ötvenen is. — Nem elavult ma már ez a fajta zene? — Elavult? Mihez képest? Ha megnézi valaki például a legújabb angol slágerlistát, már vagy négy hete az élen van egy olyan szám, amely eredeti felvételek alapján az ötvenes-hatvanas évek zenéjéből ad válogatást. Ez olyan meghatározó zene, amely teljesen különbözik az előtte levőktől. Nem véletlen, hogy mind a mai napig ennek van a legnagyobb és legállandóbb tábora a világon. Elvis-klubok például Amerikától Ázsiáig, Afrikától Ausztráliáig számtalan országban működnek. — S mit ad a rajongóknak az Elvis-klub Magyarországon? — Minden hónap első hétfőjén találkozunk rendszeresen a Wesselényi utcai klubunkban. Sok külön rendezvényt tartunk, lemezeket hallgatunk, mutatunk egymásnak, csereberélünk, újságokat, fotókat, könyveket szerzünk be. Van egy nemzetközi klubhálózat, ezen keresztül hozzájuthatunk a legfrissebb kiadványokhoz is, videókazettákhoz, filmekhez. Évente rendezünk Elvis-bált. Korábban a Ther- mál szállóban "volt, az idén a Hyattban. Immár harmadik alkalommal jövünk le Siófokra, hogy Elvis halálának évfordulójáról megemlékezzünk. A Matróz étterem vezetője, Papp Dániel is nagy Elvis-rajongó, ő teremtette meg a lehetőséget arra, hogy itt találkozhassunk. Most például Komár László, Fenyő Miklós, Faragó Judy István, a rock-and- roll hazai „nagy öregjei” is felléptek. — Az Elvis-klubban csak a zene hozza össze az embereket vagy valami más is? — Nagyon érdekes, hogy elsősorban a zene. Amiatt jövünk össze, de természetesen kialakulnak itt barátságok, sőt házasságok is köttettek a klubbéli ismeretség alapján. így egy összetartó kollektíva verbuválódott a klubban. Olyan, amilyen az egész országban nagyon hiányzik az embereknek. Gyarmati László Van, aki léhűtő A múlt hét tévéműsora nem kényeztetett el bennünket jó filmekkel. Legalábbis péntekig. Ekkor azonban a műsorszerkesztők jóvoltából igencsak gondolkodóba eshettünk. Míg az egyesen a híradót és az országgyűlési tudósításokat közvetítették, a második csatornán egy izgalmas Trintignant-filmet vetítettek. Ugyancsak „ütötte egymást” a Tévémozi és a Latinovits Zoltán filmszerepeit bemutató sorozat is. így aztán akinek nincs videója —■ márpedig a legtöbb embernek nincs, s erre a szerkesztéskor nem ártana gondolni — kénytelen volt választani a két, film- történetileg is értékes alkotás között. Akik az egyes csatorna Pasolini-filmje mellett döntöttek, a vetítés előtt Jancsó Miklóstól hallottak, az olasz rendező életútjárói, művészi törekvéseiről, ellentmondásos egyéniségéről. Pasolini lelkében tökéletes harmóniában élt a játszani vágyó gyermek, a mindig alkotni, újat létrehozni akaró felnőtt, a jó katolikus és a lelkes kommunista. Ezt a sokféleséget filmjeiben is nyomon követhetik - a nézők, kiknek többsége Magyarországon a Decameronból, a Cantenbury mesékből, az Ezeregyéjszaka virágaiból ismerhette meg a rendezőt. Keveset tudunk - azonban Pasolini korábbi filmjeiről, arról a korszakról, amelyben a proletárság szószólójaként állt ki. Olyan társadalmi rétegeket mutatott be első alkotásaiban, amelyek az iparosítás következményeként kikerültek a tradicionális paraszti környezetből, a nagyváros azonban nem fogadta be őket, nem találtak munkát, így tolvajként, orgazdaként vagy prostituáltként keresték kenyerüket. A Csóró hőse is egy ilyen beilleszkedni képtelen figura, aki nemcsak kerüli a munkát, de hivalkodik is ezzel a „függetlenségével”. Felesége — gyermekeivel együtt — elhagyta, családja nem sokra becsüli; öccse — aki szorgalmasan és becsületesen dolgozik — hiába próbálja megnevezni, ö csak. napozik, mutatványokat végez, szórakoztatja barátait, élvezi az életet. Ami kevés pénz a megélhetéséhez szükséges, azt is lehető legköny- nyebben keresi. Kitartottja egy utcalánynak, akit a nyomor kényszerített erre. Kettejük nyomora közt azonban óriási a különbség. Maddalene talán megváltozna, ha a lehetőségei engednék. Victorio életében azonban semmi sem hozhat változást, még égy váratlanul felbukkanó tiszta nő sem. Sőt, Stellát is megpróbálja elzülleszteni, megalázni, _ kifosztani. S mikor rájön, hogy ez reménytelen, feladja tervét, s a maga asszonyaként él vele. Az új szituáció új gondokat is jelent. Pénzt kell keresni, s ez a feladat Csóróra vár. A robot fárasztó és nem is jövedelmez olyan jól, mint a kitartottság. Lopni egyszerűbb — vallja Csóró —, s furcsa paradoxon, hogy éppen egy lopás utáni menekülés közben gázolja el egy autó. Halála értelmetlen volt, miként élete is. Ez utóbbiról azonban nemcsak ő tehet. Környezete, léte tette kiszolgáltatottá, megalá- zottá. S későn találta meg Stellát, aki utat mutathatott volna számára egy emberibb élet felé. Az 1961-ben készült filmnek művészi értékei mellett még egy érdekessége van. A helyszín, ahol Maddalénát elverték. 14 évvel később Pasolihit szinte ugyanazon a helyen gyilkolták meg. A rendező életútját a te-, levízióban másnap, szombaton egy spanyol balettfilmből ismerhették meg a nézők. Széki Éva 3é reggelt^ Vietnam! Filmlevél Az egészen fiatalok kivételével valamennyien emlékezhetünk a hatvanas évek második felére, amikor a rádióhíradások rendszerint úgy kezdődtek: a B—52-es amerikai nehézbombázók ismét támadták Hanoi térségét... Özönlöttek a híradások a vietnami nép hősies harcáról, s mi, diákok is kifejeztük együttérzésünket, takarókat varrtunk s megunt játékainkat raktuk dobozokba ... Aki mindezt átélte, gyanakvóan figyeli Barry Levinson. Jó reggelt, Vietnam! című filmjének első perceit. Komédia a háborúról, amelyről eddig jószerével csak drámai dokumentumképeket láttunk? Tal'áfi újabb történelmi esemény újraértékelése vette kezdetét? Most derül ki, hogy az amerikai hadsereg jópofa vagányfiúk gyülekezete volt, akik rockzenét bömbölő táskarádióval a fülükön csináltak egy heccet? Ami sajna, rosszul sült el? Mire a film véget ér, már tudjuk: az általunk eddig is ismert háborút láttuk viszont, csupán egy új nézőpontból. A vietnami háborúnak azt az időszakát, amikor a Saigon környékén állomásozó százezernyi amerikai katona még hitte, hogy csak segít a dél-vietnamiaknak; amikor még csak kismértékűek voltak a veszteségek és hatalmas a technikai fölény; 'szóval, amikor amerikai szemmel úgy látszott, hogy az egész csak egy egzotikus kiruccanás. A film egy katonai rádióállomás bohém, szabadszájú, ám mély emberségű lemezlovasának történetén át azokat a hónapokat mutatja meg, amikor az ott harcolók között egyre többen kezdtek rájönni, hogy csőbe húzták, becsapták és manipulálták őket olyan célokért. amelyeket át sem láthatnak, mert a hadsereg gépezetében külön részleg „tartja karban” jóhiszemű naivitásukat. ~ Pereg a film, s hol szúr az oldalunk a nevetéstől, hol meg — örülve, hogy a sötét nézőtéren ez talán titokban marad — könnyezünk. Megtisztító sírás és nevetés... Film ennél többet már nem adhat. S kiderül, hogy mégis. Őszinte megrendülést és a szomorúságtól a kirobbanó derűig ezernyi érzést vegyítő katarzist. S már tudhatjuk, az elüzletiesedett filmforgalmazás „kasszafilmsivatagában” az Esőember után az év második, enyhet adó oázisára találtunk. Művészetre, a jobb- rosszabb mestermunkák között. Az amerikai „művészfilmnek” persze mindig is eladhatónak keltett lennie; így volt ez a háborús témájú alkotások soránál is. A Jó reggelt, Vietnam! egy újabb magaslati pont azon az úton, amelyet a 22-es csapdája vagy a M.A.S.H. jelöl ki. Ezek a filmek mindenki számára „fogyasztható módon”, ám a művészi igényből nem engedve elsősorban a háború abszurditását mutatták meg. A Jó reggelt, Vietnam! is ezt teszi, nem kevesebb gondolatisággal, ám ráadásként mulattatóan. A tények döbbeneté helyett itt az érzelmekre kerül a hangsúly. Az amerikai film — bár kitart a fanyar humor, a vagány jópofaság vagy a reménytelen helyzetben is küzdve küzdő emberség jegyei mellett — egyre nyíltabban vállalja az érzelmeket is. Szó sincs érzelmeskedésről, netán' érzelgősségről! A sírás és nevetés, a dráma és komédia — így volt ez az Esőembernél is — nagyon jól megfér akár egyetlen pillanatban is. Most látszik csak, mennyire hamis a filmek kategorizálása: film- vígjáték, szatirikus film, kalandfilm és persze művészfilm. A Jó reggelt, Vietnam! egyszerűen jó film. Jó, bár nem hibátlan. Bizonyára lesz kritikus, aki kedvtelve elfanyalog majd a film néhány kevésbé „megcsinált” vagy épp túlhajtott mozzanatán. Annak megmutatására például, hogy az emberség, a barátság képes áttörni a nemzeti előítéleteken, eltérő kultúrákon és szokásrendszereken, korántsem biztos, hogy legjobb megoldás az a burleszk-szerű jelenet, amikor a főszereplő baseballozni tanítja az ezért túlzottan lelkesedő vietnamiakat. Tamáskodhatnánik azon is, hogy talán nem túl hihető a vietkongos fiú és az amerikai repülős áldozatos, ám törékeny barátsága. A Jó reggelt, Vietnam!- ot azok élvezhetik mindenestül, akik nyitottak a hatásokra. Akik hagyják magukat elringatni, sodortatni, elvarázsolni, sőt még becsapni is, föltéve, hogy ezt jól csinálják. Barry Levinson rendező — aki mester mindebben — Robin Williams-ben olyan főszereplőre talált, akinek komikustehetsége csak Louis de Funes-éhez hasonlítható, s aki láthatóan a komédia műfaján kívül is mindent tud, amit ember tudhat az emberről. A filmben a derűs epizódok kötőanyagaként látunk aljasságot és gonoszságot, látjuk a vietnami háború apró mozzanatokban is szívszorító drámáit, mégis derűsen jövünk ki a moziból. Elhitetik velünk, s mi szívesen elhisszük, hogy a sok rossz ellenére is igaz Louis Armstrong filmzeneként is csodálatos dalának címe: Milyen gyönyörű a világ. Érdemes jónak, tisztességesnek lenni, vállalni a nehezebb utat... Szorongásokkal, pesszimizmussal és kétkedéssel teli korunkban semmire sincs nagyobb szükségünk, mint erre a hitre. Bíró Ferenc TV-N ÉZÖ
