Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

1989. október 21szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ____________Somogyi Néplap_______________________________9 — majd rövid töprengés után kö­zölte a húgával, hogy 6 kimegy horgászni. „És mi lesz az esküvő­vel?” „Az már nem az én gon­dom”, — felelte szenvtelenül Bá­lint úr, és összecsomagolta a hor­gászfelszerelését. Az orvos a plébánoshoz rohant: Gyulám, az isten szerelmére, mit tegyek?! A negyven körüli pap napbarnított homlokán összesza­ladtak a ráncok. Nem szeretett pré­dikálni, esküvői beszédeket rögtö­nözni különösen nem. Azt taná­csolta tehát a doktornak, hogy menjen azonnal Bálint úr után, és — Nicsak, nem ég az örökmé­cses! — mondta bosszúsan. — Valami baja lehet. — A pos­tamester szeme mohón villant. — Megnézzem? — kérdezte készsé­gesen. Isten ments, gondolta a pap. — Hagyd, kérlek! Késő van. Holnap majd megnézi a sekres­tyés. —Ahogy gondolod, főtisztelen­dő uram. Beliczki megáldozott, s tíz perc múltán az utcán volt. A jó öreg Szapudi András novellája Nikodémus kifacsart testű Ne- pomuki fáradtan dőlt a mögötte álló akácfá­nak, és suttogva eli­mádkozta az Úrangyalát. Az ámen után tenyerébe vett egy csillagot, megsimogatta, majd bal kezének suta, ám gyöngéd mozdulatával röpülésre késztette. A csillag kö­rülröpködte a szentet, rozsdás drótglóriáját kedveskedve beara­nyozta, majd a szobor mögött álló akácfa legvastagabb ágára, onnét pedig egyenesen a Beliczki posta­mester fejére szállt, Beliczki haragudott a csillagra, mert fényt hozott rá. A holdra is, mert fehér vásznakat lebegtetett a falu felett, s ettől a legsötétebb zugok is kivilágosodtak. A csillag a postamester kopasz feje búbjáról síkos homlokára, onnét pedig az orra nyergére csúszott. Beliczki megdermedt, a lélegzete is ela­kadt: úgy érezte, teljesen ki van világítva. Megszokott rejtekhe­lyén, a volt urasági park téglakerí­tése és egy terebélyes bodzabokor között dekkolt. Mozdulatlanul, zsibbadó tagokkal várta az alkal­mas pillanatot, amikor átvághat a bozóton túli területen, és besurran­hat a plébániára. Nem siette el a dolgot. Óvatosan ki-kidugta fejét a szagos levelek közül, jól körülné­zett, nem közeledik-e valaki a falu vagy a gépállomás felől (az előbb már éppen nekidurálta magát, ami­kor a Templom utca sarkán befor­dult egy biciklis); isten ments, hogy meglássák, hogy kibeszéljék, talán még az újságba is kiírnák a nevét, talán... talán még... hát való­ban, ha meggondolja az ember, nevetséges — mit nevetséges! —, sírni való állapot, hogy felnőtt lété­re, tisztviselő ember létére itt kuco­rog egy bokor tövében, mintha bújócskázna, vagy ipiapacsot ját­szana, mint a gyerekek; maga Jé­zus Krisztus is bizonyára furcsáll- kodva néz le a magasból, és való­színű, nem sorolja őt a normális követői közé, az is lehet, hogy ne­heztel rá, hiszen világosan meg­mondta: „aki pedig megtagad en­gem az emberek előtt, megtagadta- tik az Isten angyalai előtt”, de hát édes uram, mit tehetnék?!, mor­molta a postamester és zsebkendőt vett elő a nadrágzsebéből. Törülni kezdte magáról a verítéket, majd hirtelen abbahagyta, mert valami csoszogásszerű neszt hallott jobb felől. Megmerevedett. A szíve dühösen vert. Igen, Uram, mondta magában, gyáva vagyok, gyáva szar, belátom, igen... Persze, tu­dom, akkor lennék férfias jellem, ha a mindent megvilágító nap alatt... és hátha nem is eszik olyan forrón a kását, talán még ki sem rúgnának, kinek fáj ez a kis posta- mesteri állás?!, de ha mégis, Uram, akkor én az utcára kerülök, kérem szépen, pedig három kiskorú gyer­mek apja vagyok, fel kell nevel­nem őket, felelősséggel tartozom értük, édes Uram... Utálta a munkáját, mert nehezen boldogult vele. Ráadásul tudta, hogy a rá háruló adminisztrációt a hat elemit, végzett kézbesítő is a kisujjából rázná ki, ő pedig a négy polgárijával meg a postatiszti tan­folyamával folyton elhibázzá, s a szokásosnál nagyobb forgalom valósággal kétségbe ejti. Pedig minden olyan megnyugtatóan régi vágású, ízig-vérig tisztviselőre valló a hivatalában. Az íróasztal zöld posztóval bevont lapja, a tek­nősbékára emlékeztető tintatartó, a cizellált nyelű papírvágó kés, a sárga itatós „tapper”, a számozott, vonalazott, rajzolt betűkkel ékes dossziék vigyázzállásban sorako­zó regimentje, s az a rengeteg kü­lönböző színű, tűhegyes írószer­szám az asztalán... Néha elgyö­nyörködött a hivatali helyiség összképében, de egy ajánlott levél vagy pénzesutalvány láttán szo­rongásai támadtak. Még kisdiák korában kénytelen volt tudomásul venni, hogy nehéz­fejűnek született, hentes és mészá­ros apjának sok kolbászába, májas hurkájába kerültek az éppen hogy elégséges bizonyítványai. Később csekély szellemi képességeinek egyensúlyozására rendkívüli gya­korlati érzéket fedezett fel magá­ban, s ez a minden reális alapot nélkülöző meggyőződés rögesz­mévé csomósodott benne. Afféle ezermesternek képzelte magát, minden szerkezetbe belenyúlt, mindent meg akart javítani, csa­ládja tagjai dugdosták előle az el­romlott órát, rádiót, húsdarálót, mert könyörtelenül munkába vet­te, és órákig tartó pepecselés köz­ben végképp elrontotta. Az új világ harcos hírnökeként érkezett a faluba. Szidta a kuláko- kat, a klerikális reakciót, a láncos kutyát, s amikor két titokzatos arcú, idegen férfi azt kérdezte tőle, szerinte mit érdemel a népellenes bíboros, habozás nélkül rávágta: akasztófára vele! Az idegenek szeme elkereke­dett, úgy tetszett, nem akarnak hin­ni a fülüknek. Egy ideig hallgattak — eközben Beliczki egyre rosz- szabbul érezte magát —, majd az idősebb, a ráncosabb homlokú megjegyezte: „Beliczki elvtárs, maga túllőtt a célon.” A postames­terben meghűlt a vér, reménytele­nül pislogott, az egész ember a drótkeretes szemüveg mögött la­pult, és reszketve várta a fejlemé­nyeket. A titokzatos idegenek hümmögtek, a vállukat vonogat- ták, egy-két mondatot még elmaj­szoltak a bajuszuk alatt, azután to­vábbmentek. Beliczki szeretett volna fellélegezni ekkor, de nem mert, és még sokáig összeszorult a torka, ha ez a rövid és gyötrelmes beszélgetés eszébe jutott. A Pap-köz, mely tulajdonkép­pen zsákutca, csendes volt. A hold elfáradt, leereszkedett a plébánia tetejére, és a hátát a kéménynek tá­masztotta. Innét az ötödik ház az orvoslakás, ahol éppen lakodalmat ültek. Beliczki a világos ablakok mögé képzelte a vendégeket, köz­tük Csatáryt, a bencést, meg a párt­korifeust, akiről ma sok szó esett. Vajon kibírják-e egy fedél alatt?— tűnődött, és eszébe jutott a doktor kínos esete Csatáryval. A botrány csaknem kirobbant. A doktorék ugyanis régi barátjukat, a húgánál vakációzó bencést kérték fel eske- tőnek, s Csatáry, aki jeles szónok volt, méltó beszéddel készült az eseményre. Az esküvő előtt három órával azonban üzenetet kapott. Arra kérték, hogy a vacsorán ne reverendában, hanem civilben je­lenjen meg, mert a lakodalomba a vőlegény igazgatója, egy pártkori­feus is hivatalos. Dr. Csatáry Bálint levette sze­müvegét — éppen breviáriumo- zott, amikor az üzenet megérkezett kövesse meg. A körorvos lenyelt egy káromkodást, azután ünnepi fekete ruhában kibiciklizett a Ráb­cához, és bocsánatot kért Csatáry- tól. Bálint úrnak könnyű, gondolta égy kis irigységgel Beliczki. Se kutyája, se macskája. Ámbár a húga tanítónő. Tekintettel lehetne rá. A plébános már várta. (Beliczki minden hónap első péntekjén szo­kott megjelenni. Stólát vett magára, bőr karosszé­kébe ült, és összekulcsolta a kezét. Beliczki az imazsámolyra térdelt és a tízparancsolat sorrendjében meggyónta bűneit. A pap, miután penitenciát rótt rá, felállt és gondo­san összehajtogatta a stólát, köz­ben a postamester, fejét a tenyeré­be hajtva, imádkozott. —Mehetünk?—kérdezte a plé­bános, miután Beliczki keresztet vetett és föltápászkodott. A posta­mester bólintott. A kétszáz éves, vaspántos ajtó kísértethangjára ti­tokzatos neszek támadtak. Macs­kák vették körül őket: nyolc-tíz jól megtermett kandúr és nőstény cica. — Maradjatok nyugton — szólt a pap fojtottam — Cic-cicc, — fordult hátra a postamester, és megsimogatta a lábához dörgölőző macskát. Nem az állatnak, hanem a gazdájának akart kedveskedni, mert Beliczki ki nem állhatta a macskákat. Elvadult gyümölcsösön vágtak keresztül, majd egy kisajtón át lép­tek a templomudvarra. A pap ki­nyitotta a mázsás sekrestyeajtót, beléptek. A templomba besütött a hold. A plébános karinget, stólát vett magára, s az oltáron meggyúj­tott egy gyertyát. Nepomuki láttán megkönnyeb­bült. Nyugodt léptekkel haladt, most már nem bánta volna, ha ta­lálkozik valakivel. Jó kedve tá­madt. Edzettnek, tisztának érezte magát, „megéri az a kis szoron­gás”, sóhajtott, mert eszébe villant, milyen irgalmatlanul hosszúnak tetszett az az idő, melyet a bodza­bokor köténye alatt töltött. Ennyit igazán megtehet az ember a vallá­sáért, mondta magában, és a lelke mélyén azt remélte, hogy az efféle belső megjegyzéseit hallja és he­lyesli az Isten. Igen. Lehet, hogy éppen az ő magatartása kedves előtte, és nem a dölyfös Csatáryé... Hiszen ő így is kockáztat. Hajaj, nem is keveset! Sokan az ő helyé­ben már kitépték volna a hitet a. szívükből. Micsoda világ! Ki gon­dolta volna pár évvel ezelőtt, hogy nemsokára az számít majd itt ren­des embernek, aki fennhangon ta­gadja az Istent. Várjatok csak, vár­jatok, nyomorultak! Nem lesz en­nek jó vége, nem bizony. Isten nem ver bottal! Sok furcsaságot hallani mostanában, rémítő históriákat is bőven. Itt pusmognak, ott sutyorognak az Isten ujjáról, bizony, jobb félni, mint megijedni... A környéken tör­tént például, hogy egy megátalko­dott alak ököllel verte az asztalt a kocsmában, hogy igenis a nagy Sztálin az Isten. A kamaszfia eköz­ben elunta a várakozást odakint, s eloldozta a lovát. Derék, szemre- való legényke volt, a ló meg való­ságos táltos, valamelyik kitelepí­tett sváb gazda zabján erősödött meg. A gyerek fölült rá, megjáratta a kocsma körül, aztán elvágtatott a közeli erdőbe. Ott utánanyúlt egy alattomos ág, megmarkolta a gra­bancát, s lerántotta a lóról. Az egyik lába a kötélből eszkábált kengyelben maradt, még elgon­dolni is szörnyű. Fiatal csontjai, mint a száraz gallyak, darabokra törtek, a feje beszakadt, de — így beszélik — nem a ló patája szakí­totta be, hanem a saját apja, azzal a rettenetes, súlyos kijelentésével... Híre járt. Egy gépállomás-vezető meg azt szónokolta a traktorosok gyűlésén, hogy a jövő generációt nem lehet megfélemlíteni majd a nem létező pokol tüzével. Úgy neveljük a gyermekeinket, ordította, hogy még a temetőben is kirugdalják a kereszteket. Hát ennek a nagypo- fájúnak a felesége nemsokára .gye­reket szült. Fiút. De milyet, uram­isten? A lábában nem volt csont... A plébános reggel hétkor misé­zett. A templomban három öreg­asszony zörgette a rózsafüzért, köztük Kaszásné, az egykori első gazda özvegye. Nemrég lakoltat- ták ki szép, úrias homlokzatú házá­ból, és most a falu legnyomorúsá­gosabb részében, a Kustyánban lakik. Egymaga él a „kulákcsa- lád”-nak kiutalt vályogviskóban: három felnőtt gyereke közül kettő a háborúban pusztult, a legfiata­labb, aki tanítóvá lett, az ország másik végében várja, mikor rúgják ki az állásából. Addig is békeköl­csönt jegyeztet, csasztuskákat ír az énekkar számára, s esze ágában sincs hazajönni. A pap a szomjúságtól kicserepe- sedett szántóföldekre gondolt, mielőtt a misét befejezte, s esőért könyörgött. Ezután kifordult, mindkét kezét fölemelte, Ite missa est — mondta csüggedten. Deo gratias — felelték lemondó lehe­lethangon az öregasszonyok. A sekrestyében levetkőzött, el­rakta a miseruhát. Kinyitotta a bre­viáriumot, s lassú léptekkel, olvas­va ment vissza a plébániára. Az udvaron föl-alá sétált, imádkozott. Éhes volt, de elhatározta, hogy együtt reggelizik Bálinttal, aki ki­lenc óra tájban szokott misézni. Csatáry könnyű civilben érke­zett. — Laudetur... — villogtak egészséges fogai. — In aetemum, Bálint úr. Kipi­hented a fáradalmakat? — Tökéletesen. Már éjfélkor ágyban voltam. — Rettenetes hőség lesz ma. —Éppen ezért ne késlekedjünk! Irány a Rábca! — Mindent megöl az aszály, ha nem hallgat meg minket—mondta a plébános, és fél szeme az égre röppent. — Ma esőért imádkoz­tam. — Magam is buzgón esedeztem ír SIMON OTTO VERSE Földlüktetés karom feszülése könyörgés maradj meg ujj begyemben földlüktetés hajam lobogó zászló jelszót robbanó szavam reggelem madárfütty éjszakám ölelés-forradalom napjaim győzelmes-bukások másnapos-értedlázadások meggyalázött szerelmesem konc a hadakútján fölémragyogsz Európa fizetetlen végvára szegénylegények gyöngyországa csillagos Hunniám V — felelte Bálint úr. —: Noha a földek az esőn kívül szakszerű művelést is igényelné­nek. Nem gondolod? Sose láttam ennyi gazos, gyatrán megmunkált táblát, mint a mi dicsőséges téesz­csénk birtokán. Az aszály ez eset­ben már csak kegyelemdöfés. A plébános reggelizni hívta Bá­lintot. — Egyik hívemtől kaptam némi sonkát — mondta. Csatáry arca felderült. —Házi sonka? No, derék híveid vannak, Gyulám. Hűvös, boltíves konyhában ül­tek asztalhoz. Az érett, sötétpiros sonkát bolti kenyérrel és húsos zöldpaprikával ették. — No és a lakodalom? — nézett Bálint úrra a plébános. — Megvolt, kérlek, megvolt... Húsleves csigatésztával, tejfölös csirke, rántott hús. Békebeli ízek, hangulat. — Hát a korifeus? — Miféle korifeus? — Az a bizonyos pártember. A vőlegény főnöke. Bálint úr jókora darab sonkát szúrt a villájára. — Kérlek, — mondta lassan és hangsúlyt teremtve felvonta a szemöldökét—, a háziak aggodal­ma felesleges volt. Ez az elvtárs egész este rajtam csüngött, akkorá­kat nevetett a tréfáimon, hogy majd leszakadt a mennyezet. Ős­zintén szólva, úriembernek néz­tem. -■ A plébánosnak eszébe jutott a postamester. — Tegnap késő este látogatóm volt — mondta fanyar mosollyal. Bálint úr ismét felvonta a sze­möldökét, s a szája szögleténél megjelent egy mély, a Csatáryakra jellemző gunyoros vonás. — Nikodémus? — emelte föl a tekintetét. A plébános heherészett. — Nikodémus. Kertek alatt mentek a Rábca felé. A plébános horgászbotokat vitt, s egy kerek pléhdobozban csa­linak való kukacot. Bálint felszere­lése a szivattyútelepen volt. űrű bokrok közt halad­tak, elöl Bálint úr, mö­götte a plébános. Az utóbbi észrevette, hogy özvegy Kaszásné kertjében valaki dolgozik. Egy barna kéz kertészol­lót csattogtatott a lombok közt, s elsorvadt, pókhálócafatos ágak hullottak a fal alá, kupacba. — Örülök, hogy akadt segítsége — jegyezte meg a plébános. — Szegény asszonyt folyton zaklatja a rendőr. Az amerikai szövőlepkék miatt? — nyomta meg a második szót Bálint úr. — Igen. Ha nem lenne ilyen idős, talán még be is csuknák. — Ezek?! — Csatáry. Bálint mérgesen nézte a kígyószerűen vonagló gyalogütat. — Nem len­nék meglepve, kérlek... Miután továbbhaladtak, a kert­ben dolgozó férfi—aki egy éleme- dett almafa legvastagabb ágán állt — széthajtotta maga előtt a lom­bot. Fiatal, világosbarna szemű, bajuszos, szakállas férfi volt. Hajá­nak bronza a nyár sápadt aranyával keveredett, arcán, a kimeredő szőrszálak tövében izzadságcsöp- pek parázslónak. Hasonlított a názáretihez, lehet, hogy ő volt, de nem biztos. Hosszan nézett a két pap után. Megcsóválta a fejét, el­mosolyodott. (Varga Ildikó rajza)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom