Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

1989. október 14. szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A z iskolájától búcsúzó diák, de sokszor elolvasta a nyakába akasztott balla­gási szalag friss üzenetet. Fiatal volt és vidám, a fáradtságot nem is­merte és a meggyötörtség érzése sem kerítette még hatalmába. Mégis annyira a szívéhez szólónak érezte e sorokat... Jó tanuló volt, otthonosan mozgott az iskolában, és mégis... várta ezt a napot, ami­kor utoljára szólal meg a csengő, s a jóleső izgalom, amely a tanórák­ra rendre elkísérte, már csak emlé­kezetéből bukkanhat elő. Norbi szakmunkás lett, édesapja mester­ségét kívánta folytatni, ezért esett a bádogosságra a választása. A hor­ganyzott lemezeket egyre inkább engedelmességre bírta, s ez elége­dettséggel töltötte el. Mindig iri­gyelte édesapját, amikor látta, mi­ként formálódik az engedékeny anyag a keze alatt. Olyan akart len­ni ő is. — Anya, szabad ember lettem —toppant be kitörő örömmel a kis Berzsenyi utcai lakásukba. — Most már enyém a világ, — tette még hozzá egyszusszal. És valóban, ezekben a pillana­tokban a világra gondolt, helye- ' sebben annak is egy kis darabkájá­ra. Az olasz csizma képe lebegett előtte. Norbi első külföldi útjára készült, méghozzá „hivatalból”. Edzője közölte vele, hogy ő is tagja annak a csapatnak, amely Olasz­országban lép kötelek közé. Két öröm egyidőben; Norbi emléke­zett és felejtett. Felejtette a gyötrő edzéseket, a monoton zsákoláso­kat és a fájdalmas pofonokat. És jóleső érzéssel emlékezett arra a napra, amikor édesapja megfogta a kezét és azt mondta: most elme­gyünk bokszolni. így, többes számban: „elmegyünk”. Tudta, hogy édesapja valamikor ugyan­csak kesztyűt húzott, s bár sokra sohasem vitte, de igazi emberi tar­tást kölcsönzött neki a sport. Nemcsak szerette, tisztelte is apját, s bár a kíváncsi izgalom végig kí­sérte az edzőteremig vezető úton, egy percig sem kételkedett abban, hogy apja jót akar neki. Fülében csengtek a biztató szavak:„Norbi- kám, megpróbáljuk, lehet, hogy te többre viszed mint én”. És megint ez a többes szám. Ebből is kiélezte, hogy nincs és nem is marad egye­dül. A terembe lépve mélyet szí­vott a szloán és az izzadt­ság keverte levegőből, akkor még nem sejtve, hogy ez a levendulához nem hasonlítható, kesernyés illat lesz az, amely úgy vonzza majd mindig vissza. Még így, ennyi év távlatából is jóleső érzés kerítette hatalmába, amikor eszébe jutott, hogy már az első edzéseken Jenő bácsi atyásko- dóan meleg, egyben határozott edzői utasításait és dicséreteit hall­hatta. — Van fantázia a fiúban — szólt rövid idő múlva Jebő bá’ az édesapjához. — Máris felfedeztem egy jó tulajdonságát — folytatta. — Norbi ki akar tűnni a társai kö­zül és ezért zokszó nélkül, szorgal­masan elvégez minden feladatot. Ez a vélemény édesapját nagyon boldoggá tette és megnyugtatta az édesanyját is, aki nehezen akarta > tudomásul venni, hogy vannak olyanok, akik majd azért szorgos- kodnak, hogy az ő egyetlen kisfiát minél jobban megverjék. És a kis családi fészekbe új „lakó” érkezett. Beköltözött az ökölvívás. Közéjük települt a reg­geli asztalhoz, ott volt délidőben, és este a családi összejöveteleken és a kirándulásokon egyaránt. És az apa táplálta fia hitét. Egyre gyakrabban mesélt az egykori na­gyokról a város, a megye kedven­ceiről, a magyar bajnok. Dévai Zsi­gáról az olimpiát járt Dóri Bandi­ról, a Norbival azonos súlycso­portban naggyá hőtt Vágner „Pim- piről”, és az elegánsan is nagyot ütő ringbe született Papp Béláról. Norbit lelkesítették ezek a beszél­getések, hát hogyne kívánt volna a nyomdokukba lépni. Néha-néha, amikor a fárasztó edzéseken kis sötét karikák táncoltak a szeme előtt, gyakran jutott eszébe: bizo­nyára nekik sem volt könnyebb... amelyekre inkább csak a szok­vány, semmint az aggodalom dik­tál. Vele biztosan nem lesz gond. Az a típus, akinek nem kell állan­dóan a sarkába járni. Pontos és fe­gyelmezett. Talán ezért is bólint a velük maradt segédedző, amikor Norbi arra kéri, hogy egy pesti fiú­val hadd sétálhassanak a környé­ken. A táj lenyűgöző. A muskátlis, erkélyes fehér falú házak vakíta­nak a nyári napfényben. Köröskö­rül zöldellő, kéklő hegyek. Eddig csak képeslapokon látott ilyet. „Azonnal jövök” — szól társá­„Hogyha elfáradtál, vagy meggyötört az élet Hozzánk mindig bátran visszatérhetsz” És a tanítvány mi másként lehet­ne hálás mesterének, hanem az eredményeivel. Norbinál ezek sem maradtak el. A serdülők mezőnyé­ben hamar felfigyeltek rá. Arany és bronzérem a Pataki István, ezüst a Bornemissza emlékversenyen. Adler Zsigmondról is sok szépet hallott, mily nagy öröm volt az ő nevével fémjelzett öklözőgálán fellépnie a dobogó második foká­ra. Aztán az aranyérem a középfo­kú iskolák országos bajnokságán. Ezt tavaly nyerte és kétszeresen is elégedett volt. Nemcsak egyesüle­tének, hanem kedvelt iskolájának is örömet Szerezhetett. Az idén tavasszal az Énekes István verse­nyen is ott állt a dobogón. Vélhe­tően akkor váltotta meg menetje­gyét az olaszországi kirándulásra. Talán akkor dőlt el, hogy hosszú, nagyonhosszűútra indul... Július, vakáció... örömteli izga­lom... utazás... verőfény, azúrkék ég... Olaszország. Álmai neto­vábbja. Milyen szép is az élet! És hálával gondolt mindazokra, akik­nek valami közük volt ehhez az utazáshoz. Nem, nem is fél, amikor megtudja, hogy az EB-bronzérmes Campanella lesz az ellenfele. Úgy megy be a ringbe, mintha ő lenne a jobb. És valami megmagyarázha­tatlan erő űzi, hajtja előre. Nem érzi a pofonokat, amelyekből azért ő is osztogat néhányat. Fel sem tűnik neki, hogy máris vége az első menetnek. Egy csöppet sem fáradt, s az első pillanatban nem is veszi jónéven edzőjétől, amikor az így szól: „Bravó, Norbikám, nagysze­rű voltál, de most befejezzük. Ezt kár lenne elrontani.”. És akkor ott a szünetben repül a törülköző. Az ő törülközője. Feladták a mérkőzést. A közönség sem érti... lassan ocsú­dik, aztán igazat ad edzőjének. Józsi bácsi jószemű előrelátó edző. Ő tudja, mikor mennyit. Kissé szo­morkásán, de lélekben megnyu­godva indul zuhanyozni... Ausztria, Wörgl városka. Ide fut be Norbiék vonata. Itt válik el tár­saitól, mert újabb megtiszteltetés érte. Az osztrák fiatalok szövetsé­ge, az ASVÖ többedmagával meg­hívja őt is egy kilencnapos edzőtá­borozásra. Búcsúzáskor figyelme­sen hallgatja Józsi bácsi intelmeit. hoz és választ sem várva, elrohan. A szemközti szállodából kisvártat­va fényképezőgépével érkezik vissza. Ott állnak a vasútállomás szélén, bárhogy is helyezkedik, egy veszteglő vonat mindig „bele­lóg” a képbe. Egyik vagon peron­jára lép. Mindig nem tiszta a kép. M ár csak a tájat látja, ösztönösen cselek­szik. Egy lépés a kor­látra, majd a ruganyos mozdulat, és máris fenn van a vagon tetején. Guggolva, nehogy észrevegyék, beállítja a blendét. A csodálatos táj annyira lenyűgözi, hogy egy pilla­natra kikapcsol az óvatossága. Fel­egyenesedik és ekkor... Egy hatal­mas villanás, szikrák pattognak a vagon tetején. S a fiúval együtt a mélybe hullnak. A szerelvény fö­lött három méteres magasságban ott fut a gyilkos magasfeszültség... Égő ruháját, a lélekjelenlétét nem vesztő társa oltja el... Norbi élettelenül fekszik. Szokatlan gyorsasággal érkezik a mentőhelikopter. Élesztési kísér­let... tizenkét perc után sikerrel. A szív újra megdobban, de az agynak túl hosszú ez az oxigénmentes idő. Norbi kómábanmarad. Innsbruck, klinika, intenzív osz­tály. Már másnap megérkezik ott­honról az édesapa és az edző. A professzor mondatai kevés jóval kecsegtetnek. Azt tanácsolja, hogy a fiút ne nézzék meg. És folyik a küzdelem Norbi életéért Az aggó­dó telefonhívásokra bizonytalan felelet Az orvostudomány is vé­ges. Norbi továbbra is mély öntu­datlanságban fekszik. Nem érzi a fájdalmakat, arról sem tud, hogy közben plasztikai műtétet hajtanak rajta végre. Testfelülete gyógyulni látszik... De ott á koponyában... minden változatlan. „Erős szerve­zetű—hajtogatja a professzor—, de így is csak tíz százalék esélyt lát az életben maradásra. Hosszú hetek az idegen kórház­ban, a költségek lassan a csillagos eget verik. Norbi biztosítása pedig csak a sportversenyre volt érvé­nyes. De ez most másodlagos. Öt hét után mégis hazahozzák. Újabb kórházak: Budapest, Kaposvár, Pécs, majd újra Kaposvár. Norbi nem szabadul a kómából. Mily kegyetlen a sors. Nem elég a tragédia, fizetni is kell. Az inns­brucki számla csaknem kétszáz­ezer. Osztrák pénzben. Segíteni próbál az egyesület. Felhívást jut­tat cl a távirati irodához. Sok napi­lap átveszi. Gyűjtés indul Norbi költségeinek fedezésére. A pénz gyűlik, de a fiú életben maradási esélyei tovább fogynak. Tíz héttel a baleset után Norbi szíve utolsót dobban... Kaposvár, Berzsenyi utca 35. udvari lakás. Itt élte Norbi röpke életét. Meghitt családi körben. Vidáman, gondtalanul. Az ajtóban két meggyötört ember, Szvot Atti­la, az édesapa, és felesége. Norbi szobája balra nyílik. Benn minden mozdulatlan. A szoba mintha tu­domást se akarna venni a kérlelhe­tetlen valóságról. A szemközti fa­lon a fiú sportpályafutásának meg­annyi relikviája. A fotók sikerek­ről árulkodnak. Norbi jobbegyene­se ül ellenfele fején... Norbi kezét magasra lendíti a mérkőzésveze­tő... Norbi a győzelmi dobogó leg­tetején. A ma és a régmúlt, képek­ben mesél... A szemközti falról szép arcú kisfiú mosolyog; Norbi a karácsonyfa alatt... A sarokban zenegép. Egy szalag még benne pihen. Talán ezt hallgatta utoljá­ra. Gyászos csend telepszik a szo­bára, miközben az édesapa önmar­cangoló hangja hallatszik. „Élj akartam, egyedül én, hogy bok­szoljon...” Nem tudja folytatni, könnybe lábad a szeme. Sejthető, mire gondol. Az édesanya keze meg-megremeg, időnként a bejá­rati ajtó felé pillant, mitha azt vár­ná, hogy Norbi egyszer csak betop­pan és azt mondja: ez rossz vicc volt anyu... Az ajtó nem nyílik, odabenn is minden mozdulatlan. A nyitott ab­lakon át egyszcrcsak a szél meg­lebbenti a falon függő ballagási szalagot. A ráfestett szöveg egy pillanatra olvasható: „Hogyha el­fáradtál, vagy meggyötört az élet...” A szalag visszahull, hozzá­simul a kis ballagási tarisznyához, amelyet akkor akaszt a nyakába az ember, amikor a hosszú útra indul. Kelemen Lajos Kápolna Kémlelted, kép a boltozatról, hogy igyekeznék, mily vesződséggel, mint fehér-bot fénye, a szeretet— vezetni egymás felé tekintetünk; smost: lapos ábra mohos falon, pállasz, törmelékként vet le a való, és csak árny lép helyedre, igaz, olyan, mennybéli, mintha te kalandoznál kápolnádban illegálisan; merjem-e hát, mint a gyóntatott, magam reménnyel másik lényre ontani, ha: rám tárt szíve, ahogy ma köt— « majd mellőzni fog. Anno 1939 Korai örömök idején A hazai katolikus sajtóban visz- sza-visszatérő téma volt 1939-ben az előző év világra szóló esemé­nyének, a XXXIV. eucharisztikus kongresszus budapesti ünnepsé­geinek és a Szept Jobb országjárá­sának felidézése (az utóbbiról idős kaposváriak is mesélhetnének, mert az Arany vonat a somogyi megyeszékhely vasútállomásán is megállt...) A Szent Jobbhoz — becslések szerint — mintegy másfél millióan járul­tak, a kongresszus különféle ren­dezvényein résztvevő hazai és kül­földi katolikusok és más felekeze­tek tagjainak számát pedig a kora­beli beszámolók összességükben milliókra teszik. 1939-ből nézve olyan volt az előző év, mint egy színes, bódulat­ba ejtő álom. Ám a csodálni való, káprázatos varázslatba be-belopta magát a napi valóság is. Szomor- kásan-búslakodva írtak például az újságok arról, hogy Trianonban milyen nagy veszteség érte az or­szágot annak idején. Ennek kap­csán esett szó azelső világháború­ról. S a másodikról?! Ki látta ak­kor, 1939-ben, hogy egy újabb vi­lágégés útjára léptek népek, nem­zetek?! Európában már napirendre tér­tek afölött, hogy Ausztriát bekebe­lezte a hitleri Németország (voltak, akik ezt már korábban várták, 1934-ben, amikor Dollfuss kancel­lárt meggyilkolták). Magyarorszá­gon azonban még egy évvel ké­sőbb is sokakat foglalkoztatott ez a külpolitikai esemény, hiszen mint­egy négy évszázadon át közös ur­alkodó alatt élt a két szomszéd a Habsburg birodalomban. Ausztria önállóságának meg­szűnését követően új szomszéddal ismerkedett a magyar: Németor­szággal. (Micsoda „véletlen”, a bekebelezés és később Magyaror­szág német megszállása is már­ciusra esett..) De hát ez nem is volt igazi ismerkedés, hiszen a két új szomszéd régről ismerte egymást: katonái együtt rótták a harctereket az első világháborúban (ugyan, ki gondolta volna akkor, hogy így lesz ez a következő háborúban is...). Ötven évvel ezelőtt történt az is keleti szomszédainknál, Romániá­ban — ahol a Tatarescu-kormányt Góra, majd Kristea kormánya kö­vette —, hogy a civil főispánokat katonatiszt főispánokkal váltották fel. Mintha ismerős lenne ez a megoldás... Azt is beszélték, s írták fél évszázada (!), s nem titokban rebesgették, hogy Sztálin idejének nagy részét a katonaság, a szovjet politikai élet és közigazgatás tisz­togatása teszi ki. Idézet egy kora­beli, itthoni kiadványból: „A Sztá­lin által megválasztott képviselők közül több mint kétszázan vagy börtönben vagy a másvilágon van­nak... A vezető katonákat rajtaü­tésszerűen elfogatja — hasonló módon bánik a népbiztosokkal is—, bebörtönözted és kivégezted. Némelyek szerint tisztogató munkájával az orosz hadsereget teljesen tönkretette. Az emigráció­ban élő és neki nem tetsző oroszo­kat üldözi és ha sikerül, orvul lé­gy ilkoltatja...” Ezek a sorok tehát ötven évvel ezelőtt jelentek meg, itthon, s aztán évtizedeken át hallgattunk e bizo­nyított tényekről, hogy mostanság a felfedezés erejével hassanak az ugyanerről szóló memoárok, ri­portok, regények... De találni gyanús „kiszóláso­kat” is az 1939-ben olvasásra kí­nált kiadványokban, melyek vala­mit már sejtetnek az elkövetkezen­dő évekből. Például: „Az orosz hadsereg erősségét vagy gyönge- ségét a háború döntené el végérvé­nyesen... „Vagy: sokan mást lát­nak az úgynevezett győri program­ban, a fegyverkezési tervekben, mint gesztust, „a nemzetnek a had­sereg iránti háláját”. Ugyanis Darányi miniszterelnök Győrben kijelentette, hogy Magyarország egymilliárd pengő belső kölcsönt vesz fel hadseregének megfelelő felszerelésére... Szép csendesen sodródik az or­szág a második világháború felé... Ám az emberek még ünnepelnek! örülnek annak, hogy a Felvidék egy részét visszakapta az ország. Örülnek a hazai békességnek — jóllehet a levegőben már a puska­por szaga érződik. Híveivel együtt megöltek egy belga misszionáriust Kínában, a Sárga-folyótói délre! Szenzációs tudósítás 1939 májusá­ban. Még semmi sem zavarja meg itthon, hóvégén a pünkösdi kettős ünnepet... Tárgysorsjátékkal egybekötött ünnepélyt tart a kaposvári harmadikrend: 1450 különféle tárgyat sorsolnak ki. Az ünnepély megrendezése Nagy József belvárosi káplán, ren­di igazgató és özv. Koltay Józsefné elnöknő munkáját dicséri. A tiszta jövedelmet a szegények karácso­nyi felruházására fordítják. A ka­posvári esemény vendége P. Pusz- tay Gábor harmadikrendi vizitátor is, aki elismerően szól rendi testvé­reinek ügybuzgóságáiól. A naptár ekkor 1939. decemberét mutatja. Kezdeményezésekben ez az év egyébként is gazdag volt Somogy­bán: a megye szociális tanácsadó­ja, dr. Nádujfalvy József egyebek között azt javasolta az illetékes minisztériumnak, hogy szervez­zen tanfolyamokat a falusi lakos­ság és a „szegényebb néposztály gazdasági jólétét szolgáló gazda­sági és gyakorlati szakismeretek terjesztésére”. Ugyanő szorgal­mazta azt is, hogy „Vármegyei Gazdasági és Idegenforgalmi Szö­vetkezetei állítsanak fel Somogy vármegyében, mely előmozdítaná a somogyi idegenforgalmat, a jólé­ti és termelési célú propagandát, a háziipar érdekében szükséges be­szerzést és értékesítést”. Megannyi itthoni reményteljes elképzelés születési dátuma 1939. Hogy mi érett valósággá? Tud­juk... Hernesz Ferenc Jutási Róbert tárcája Norbi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom