Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-27 / 228. szám
1989. szeptember 27., szerda Somogyi Néplap 5 ALPEN-ADRIA < > NVHaVÍ-HdlV Az Alpok—Adria munka- közösség tagországainak színházigazgatói és a színházakat fenntartók képviselői az idén márciusban a jugoszláviai Nova Goricában tartott kulturális bizottsági ülésen kezdeményezték, hogy az együttműködés lehetséges formáiról, a munkaközösség színházi rendezvényeiről, fesztiváljairól tanácskozást szervezzenek. A javaslatot elfogadva 1989. szeptember 10—dl-én a Klagenfurt melletti Veldenben került sor a tagországok színházait érintő tanácskozásra, amelyen megyénket Nagy Gábor, a megyei tanács közművelődési irodájának vezetője és Vájná Pál, a Csiky Gergely Színház ügyvezető igazgatója képviselte. A tanácskozás előzményeiről és az elhangzott javaslatokról Nagy Gábort kérdeztük. — Az utolsó, s az eddig egyetlen hasonló témájú ülés 1983-ban Klagenfurtban volt, ennek hagyományait kívántuk felújítani. Áttekintettük az 1983-as ülés teljes anyagát. Elhatároztuk, hogy a jövőben az érintett színházak — a repertoártól a műszaki berendezések jellemzéséig — kicserélik statisztikai adataikat, információikat. Az adatbanknak egy színházi titkárság ad majd otthont. Fölmerült, hogy többek között rendezők, draHogyan alakul az együttműködés? Színházi adatbank Weöres Sándor: Holdbéli csónakos „Jámbor" mesejáték gyerekeknek, felnőtteknek FŐPRÓBA A CSIKY GERGELY SZÍNHÁZBAN VÉGSŐ DÖNTÉS LJUBLJANÁBAN maturgok, színészek egy-egy hetes továbbképzésen vehessenek részt. Erre már az olasz színház teljesebb megismerése érdekében Venetó- ban volt példa. Szóba került a cserelátogatások, tapasztalatcserék lehetősége is, amelyeken a színházi szakemberek bővíthetik ismereteiket. Mód nyílhat a vendégrendezésekre, vendég- szereplésekre. az ezeket segítő 'úgynevezett kulturális útlevél biztosítására, a társulatok határátlépésének megkönnyítésére. Közös fesztiválok rendezésének ötlete is elhangzott. — Erre az idén Zalaegerszegen már volt példa . .. — Igen kedvező visszhangja volt az Alapok—Adria munkaközösség rendezvényeként megtartott fesztiválnak, amelyen Salzburg, Klagenfurt és — házigazdaként — Zalaegerszeg színháza vett részt. — Milyen javaslatok hangzottak el a kulturális bizottság ülésén? — Egyetértettünk abban, hogy a jövőben rendszeressé kell tenni az együttműködés kiszélesítése érdekében a színházvezetők és -fenntartók közös megbeszéléseit. A díszletgyártósra és a jelmezek közös felhasználására vonatkozóan is javaslatok hangzottak el. Vitát kavart azonban az Alpok— Adria munkaközösség Nova Gorica-i fesztiválja bővítésének, terveinek megbeszélése. Az olasz tartomány bejelentette, hogy operettszínházi fesztivált kíván rendezni, s ehhez kérte a. tagországok színházainak csatlakozását. Az ülésen viszont javasolták, hogy a munka- közösségben részt vevő tagországok színházai 1993-ban — a Goldoni-bicentenárium alkalmából — hazájukban mutassanak be a realista olasz jellemvíg játék megalkotójától egy-egy darabot, esetleg rendezzenek egy közös Goldoni-fesztivált. — Milyen magyar javaslatok voltak? — A magyar küldöttek részéről hangzott el az a javaslat, hogy a teátrumokat be lehetne kapcsolni abba a rendezvénysorozatba, amelyre Ausztriában és hazánkban az 1995-ben megrendezendő világkiállításon kerül sor. Mi pedig felajánlottuk, hogy az 1991-ben Kaposváron tervezett nemzetközi színháztechnikai fórumon vegyenek részt a munkaközösség színházainak szakemberei is. Az említett kérdésekről véglegesen a Ljubljanában ma zajló kulturális bizottsági ülésen döntenek. T. R. Irigylem a gyerekeket és ugyanakkor örülök annak, hogy már felnőttfejjel láthattam a Babarczy László által rendezett Weöres-me- se játékot. A költő szépséges, lírai poézise, mely átszövi és egyben keretbe is foglalja ezt a nagyon sok színű, tartalmilag és szerkezetileg egyaránt rendkívül bonyolult darabot, a rendező-dramaturg jóvoltából minden korosztályt megérint. A meseszövés — ha szabad ezt a kissé anakronisztikus jelzőt használnom — racionálisan pedig utat enged a mélyebb gondolatoknak is. Babarczy László darabválasztása éppen ezért esett Weöres Sándor 1941 - ben írott mesejátékára. — Weöres poézise közel áll a gyerekekhez — nyilatkozta a főpróba után —, és ebben a művében benne vannak a legszebb versei. De az is inspirált, hogy meg akartam oldani a darabot. Izgatott a kérdés: milyen formai eszközökkel lehet minden korosztály számára elfogadható módon színpadra állítani ezt a művet... A költő furcsa, szertelen, önkényesen szerkesztett darabjait ugyanis nagyon nehéz teátrális eszközökkel feldolgozni. Dramaturgiailag több módosítást kellett végrehajtanom, egy teljes képet — a rómait például — ki is hagytam, de másutt is rövidítenem kellett. így egyrészt feszesebbé vált a játék, másrészt nem haladja meg a gyerekeknek még elfogadható időbeni hosszúságot, a két órát. A rendező, Dánffy Sándor (Jégapó) és Tóth Béla (Lapp király) kivételével, olyan fiatal színészekre osztotta a szerepeket, akik legföljebb két éve tagjai a társulatnak. — Sztárjaink egy része is gyermekdarabokon nevelődött — nyilatkozta. — Ugyanakkor fontosnak tartjuk a színésznevelés szempontjából is azt, hogy ilyen darabokban játsszon az új színészgeneráció, hogy „lubickoljanak” az igazán könyörtelen közönség előtt. Pávaszem királykiasszony szerepét Nagy-Kálózy Eszter, Medvefiát Csapó György erdélyi színész, Vitéz Lászlót Sztarenki Pál, Bolond Istó- kot Kvintus Konrád, Paprika Jancsit Lipics Zsolt alakítja. A zeneszerző, Darvas Ferenc kevert stílusban, a keleti és a magyar népzene világának dallamaiból elegyítve komponálta meg fülbemászó muzsikáját. Az egyszerűségével és variálhatóságával jól „szolgáló” díszlet Gáspár András munkája. Az izgalmasan szép jelmezeket Cselényi Nóra tervezte. A darab koreográfusa Góz István, a bábuk mozgatásában Koós Lajos, a pécsi Bóbita bábegyüttes vezetője segédkezett. A bemutató ma délután fél háromkor lesz. Várnai Ágnes Fotó: Csobod Péter 15. Az egykori főiskolai tanár, házíőnök most egyszerű rendtagként magyar irodalmat és művészettörténetet tanított középiskolában — folytatta A. édesanyja. — És, mondhatom, nagy élvezettel, odaadással. Nem bánkódott a „berekesz- tett utak” miatt, s mint mindig, most is nagyszerűen be tudta osztani az idejét. Rengeteget olvasott, a tanítványainak mindig a lehető legtöbbet akarta adni. Sokszor mondta, hogy számára a tanítás a legnagyobb élvezet, nemhiába voltak az ősei néptanítók. És nem fájlalta, hogy kirekedt a tudományos életből, hogy nem publikálhatott, hogy a vadászpuskáját horgászbotra kellett felcserélnie... Mostanában előfordul, hogy egy- egy tanítványa megemlékezik róla. Nemrég a Képes 7-ben olvastam Kerényi Imre rendező úr nyilatkozatát, amelyben őt is megemlítette. Mi tagadás, jólesett, hiszen ’45 óta csak az irodalmi lexikonban láttam nyomtatásban a bátyám nevét. Mint egy halottét, akit a sors 48 éves korában átadott az elmúlásnak. Nemrég a Magyar Tudományos Akadémiáról telefonáltak a sövényházi tanácsházára, s azt kérdezték, mikor hunyt el dr. Bánhegyi Jób? Én éppen nem tartózkodtam itthon. s nem akadt senki az irodában, aki emlékezett volna rá. Pedig minden nyarat, minden téli szünetet itthon, nálam töltött. Amióta a szülei meghaltak, hozzám — hozzánk — jött haza. Karácsonykor feldíszítette a fenyőfát, nyáron pedig mindennap fürdött és horgászott a Rábcán. Nemrég még itt volt... Az anyakönyvből kisilabizálták, hogy 1897-ben született, de ezt feltehetően az Akadémián is tudták. Arra voltak kíváncsiak, hogy mikor halt meg. És erre a kérdésre senki sem tudott válaszolni. — Egyre feledékenyebbek leszünk — mondta A. — Habsburg Ottó is, amikor először látogatott el Magyar- országra. azt nyilatkozta a televízióban, hogy a magyar nyelvet Ady Lajostól tanulta. A. édesanyja bólintott. — Én elég jól emlékszem mindenre, pedig az életem meglehetősen mozgalmas volt. Ottó két évvel idősebb nálam. — Látta-e a róla készült filmet? — Igen. Beszélt a tanárairól is, a pannonhalmi bencésekről. Égy-két nevet is megemlített, például a Bla- zovits Jákóét. A nagybátyádról nem esett szó ... — Pedig ő sokszor emlegette. És folyton mutogatta a fényképeket. Emlékszik? Engem, az éretlen kamaszt ez meglehetősen irritált... — Mindenkinek vannak gyöngéi. Neki is voltak. „Vajon találkozunk-e valaha?” — tűnődött 1930 őszén, miután Ottótól elbúcsúzott. 1964 nyarán csaknem sikerült találkozniuk. Nem rajta múlott. Az NSZK-ban élő unokahúga hívta meg vendégségbe. Hosszú évek, évtizedek után ismét nyugat felé robogott vele az Orient expressz. Anikó és családja mindent elkövetett avégett, hogy jól érezze magát. Autón bejárták vele az országot. Ismét találkozott az ifjúkorában már megcsodált, és a háborúban megmenekült katedráitokkal, műemlékekkel, képzőművészeti alkotásokkal. és sok új ismerettel gyarapodott; meglátogatta a szülőfalujából kitelepített családokat, apja egykori tanítványait és azok leszár- mazottait. Mindenütt örömmel fogadták, és a kedvenc sövényházi ételeit főzték neki, könnyek közt idézgetve a régmúlt időket. — Szerettem volna valamiképpen viszonozni azt a sok jót, amelyben kislány koromban részesített — mondta nemrég, egy siófoki látogatása alkalmával A. unokatestvére, keresztanyja, Anikó. — Győrött jártam a kereskedelmibe, amikor Jób bácsi már az ottani rend- ház főnöke volt. Naponta találkoztunk, s az első szava mindig ez volt: — Segíthetek valamiben? Erre én, ha volt valami gondom a tananyaggal, előrukkoltam vele, és ő megmagyarázta, amit nem értettem. Sokat barangoltunk együtt a városban. Vendéglőkbe, cukrászdákba, moziba vitt, s a húspiac közelében forró zsírba mártott kenyeret ettünk. A zsíros kenyerekért engem küldött a pecsenyesütőhöz, addig ő a Leloczki cukrászda mögötti szűk sikátorban váraUnneplö baszkok kozott. (A tekintélyes ház- főnöknek nem illett ilyesmit vásárolni, még kevésbe az utcán falatozni.) Ma is előttem van, ahogy galamb- szürke kesztyűjét a felöltője zsebébe gyűri, majd nagy élvezettel harap a forró zsírral átitatott kenyérbe. Az első bombázás szörnyű élményében is együtt részesültünk. 1944. április 15-én délelőtt... Az érettségi írásbeli tételek kidolgozásához láttunk hozzá éppen, amikor a szirénák megszólaltak. Jób bácsival már korábban megbeszéltük, hogy ha légiriadó lesz, én a rendház óvóhelyére sietek. Egy barátnőmmel mentem, pontosabban rohantam a Széchenyi térre, és alig értem le a lépcsőn, amikor megremegett alattunk a föld ... Rettenetes volt. A villany kialudt, s én a Jób bácsi karját görcsösen szorítva sírtam és imádkoztam. Nem akarom részletezni... Amikor kint járt nálunk Németországban, azokat a félelmetes perceket is megidéztük. De sok szép közös élményünket is. Sejtettem, noha ő egyetlen szóval sem említette, hogy szívesen találkozna híres tanítványával, dr. Habsburg Ottóval. Elhatároztam, hogy megszervezem a találkozót. Mindent elkövettem, de hiába. Any- n.yi elfoglaltsága van, közölték velem a titkárságán, hogy képtelen időt szakítani arra, hogy Jób bácsit fogadja... Ezután megelégedtem volna egy telefonbeszélgetéssel ... Sajnos, mondta a titkár, erre sincs lehetőség. Egyébként, tette hozzá, a fenséges úr szívből örül, hogy a főtisztelendő tanár úr az NSZK-ban tartózkodik, s kellemes időtöltést, jó pihenést kíván neki. Amikor Ottó üzenetét átadtam, Jób bácsi egy ideig hallgatott. Jó falatok Aztán csak ennyit mondott: köszönöm. Lehet, hogy rosz- szul esett neki az elutasítás? Nem tudom. Habsburg Ottóról nem beszéltünk többet. Élveztük az együttlétet, kortyolgattuk a finom rajnai bort... Áthallgatott. Egy régi nyári alkonyat emléke derengett benne. Diófalomb, alatta terített asztal, Anna- vagy Ilona- nap, rántott csirkével megrakott tál, „ebből rengeteget meg lehet enni”, nagybátyja feje ezüstösen fénylik, zöldséges krumpli, uborkasaláta, a pohárban kocsmai bor, a szék lábánál szódásüveg; az udvar csendbe, homályba borul, a föld langyos lehelete dohányillattal keveredik: szivarfüst bodo- rodik, száll a csillagok felé. (Vége) Felhasznált irodalom: Dr. Bánhegyi Jób: Életem és sorsom, 1966. (Kézirat.) Az eredeti fényképek, dokumentumok reprodukcióit Gáspár Andrea készítette.
