Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-23 / 225. szám
8 ___________________________Somogyi Néplap_________________________ 1989. szeptember 23., szombat | |m{ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS TÁRLATRÓL TÁRLATRA őszre nemcsak a balatoni üdülők néptelened- nek el, becsukják kapuikat a nyári kiállítótermek is a tóparton, ahol gazdag látnivalót kínáltak az érdeklődőknek. A kiállítások is „beköltöznek” a városokba; a megyeszékhelyen máris tanúi lehetünk, hogy felfrissülnek . a galériák. Sorra nyíltak a napokban képzőművészeti bemutatók Kaposváron kívül Csurgón, Barcson. Ecset és véső A múzsák testvérisége és a művészetbarátság jegyében nyílt tárlat Kaposváron a Csokonai fogadó emeleti termében. A Siotour mecénásként járult hozzá, hogy egy hétig itt állítsa ki műveit Kiing József egyházművész, szobrász és a festő Mester Béla. Tavaly e helyen önálló — csaknem gyűjteményes — kiállításon Kling József egyedül szerepelt; a néző kíváncsiságát az táplálhatta most, vajon mi újjal jelentkezik. Jóval kevesebb számú szobor került ezúttal a néző elé, ám nem a hiányt érezzük, inkább a pálya kiteljesedésének lehetünk tanúi. A korábbi, többnyire tömbszerű, ám finoman megmunkált plasztikák helyébe olyanok léptek, amelyek formailag letisztultabbak. Maga a plasztika teljesedett ki. Épp olyan líraiak ezek a korábbinál jelentősen nagyobb méretű alkotások, mint Kiing kisplasztikái. Kevésbé elbeszélőek, a „történést" maga a forma adja. Miben közös Kiing József és Mester Béla művészete? Mert rokonvonások fedezhetők föl a szobrok és a képek között. A genezis — a születés, a teremtés vágya jut érvényre mindkettőjüknél. Mester Béla épp oly fiatalon kezdett el festeni, minit Kiing szobrot faragni, ám Mester az utóbbi néhány esztendőben döbbent rá igazán, hogy tehetsége birtokában nem tehet mást, minit hogy fést, rajzol. Egyre szívósadban kezdett dolgozni, már több kiállításra is vállalkozott. A teremtés csodáját, a vajúdás gyötrelmét éli nap-nap után. Grafikái, festményei termé- szetelvűek, formában újító szándéknak és közel állnak hozzánk, mert az örök emberit fejezik ki: a megújulást, a folytonos változást, a csírából kiteljesedőt, a magból szárba szökkenőt — mint ahogy Kiing József Mag című -szobra > is ezt tudatja velünk. A Rippl-Rónai Stúdió bemutatója Kőszeg után Kaposváron a Somogy Megyei Művelődési Központ szabadidőklubjában mutatkoznak be a kaposvári Rippl-Rónai Stúdió művészei. A sikeres kőszegi szereplés után csupán ízelítőt láthatunk abból a gazdag anyagból, amivel a megyehatáron túl jelentkeztek. A stúdió tagjai közül most Bátai Sándor. Györgydeák György, Harangozó Ferenc, Tóth József és Vörös András adja közre műveit a klubban, ahol sokan megfordulnak — olyan fiatalok is, akik talán még sosem jártak múzeumban, galériában. A kiállításon a legmeggyőzőbbek Harangozó Ferenc grafikai lapjai; ezek a termékeny alkotó gazdag formaérzékéről, ötleteiről adnak számot. Ezek is érvényesülnek a legjobban e kis méretű és elég szerényen megvilágított te - remben, ahol nem a kiállítás a legfontosabb. Ám ne becsüljük le emiatt a helyszínt, mert — mint említettem — fontos szerepe van abban, hogy vizuálisan is neveljen! Bátai Sándor kaligrafikus képei a sötét tónusok miatt kevésbé juttatják érvényre a művész tehetségét, noha ő a stúdió talán egyik meghatározó szellemiségű tagja. Vörös András dekoratív plakátképei szintén figyelemre méltóak, elgondolkodtatóak. Tóth József és Györgydeák György festményei. Az ötvenedik év küszöbén A Somogy Megyei Múzeum úgynevezett fekete termében kapott helyet Kertész Sándor festőművész kiállítása, amelynek talán az a különös érdekessége is, hogy a festő közelgő _ félévszázados születésnapjára készülve állt a közönség elé új termésével. Az ötvenedik év küszöbén mérleget is kívánt készíteni Kertész Sándor. Ars poetica helyett írott tárlatvezető gondolatai erről árulkodnak. Már nem a siker a fontos számára, írja, hanem az alkotás maga, hiszen aligha számíthat a ma művésze tömeges érdeklődésre. Én ebben a sajátos megnyilvánulásban nem azt keresem, hogy igaza van-e Kertésznek vagy sem, pesszimizmusának mi lehet az oka azonkívül, hogy a művészetet értők tábora nem nagy, csak ar<a figyeltem föl, amit egyébként új grafikáiban is fölfedeztem: őszintén kitárulkozik. Erotikus rajzai érdeklődésének új területét mutatják. Nem divatból rajzolta őket, ezt nyomban észrevehetjük.- ) Horányi Barna Csendélet A színek dallamos tánca A Kaposváron élő Gárdonyi Tibor festőművész kiállítása szeptember elejétől október végéig látható Barcson a Dráva Múzeumban. Érdemes megnézni, mert különös művészi világgal találkozik az ember. A látszólagos rendezetlenség nagyon is tudatos elképzeléseket tükröz. Valaki egyszer azt mesélte róla, hogy képes éjszaka felkelni s lemosni a vászonról egy hullámos csíkot, mert az mégsem illik elképzelései közé. Színes, dallamos hullámainak különös jelentősége van világában. Eső után című képén érezni talán a legjobban ezt. De említhetjük Csendélet című képét is, ahol leginkább érződik a színek fontossága. Gyanítom, van némi — rokonszenves — szentimentalizmus is Gárdonyi Tiborban. E gyanúra címjegyzéke is késztet. Stílusváltás a húgát megörökítő grafika, a Kü- koricamorzsoló és az Apám táskája című zsírkrétarajz. Ezzel is bizonyítja sokrétűségét. Igazából azonban azok a képek a megragadóak, amelyek igényes mesterségbeli tudását összegzik. Ilyen a torzója, amely nem is torzó, hanem a színek dallamos tánca. Nagy Jenő Kling József és Mester Béla kiállításának részlete A városban sétálva, újra találkoztam az asszonnyal. Ugyanaz az agyonmosott sárga ruha volt rajta, mint évekkel ezelőtt, csak a hajába több ősz szál vegyült már, és a megszokott kosarakat a karján mintha nehezebben cipelné, mint máskor. így találkozunk mi már vagy húsz éve, s ő barátságosan mosolyogva mindig köszön is nekem: — Jó napot, tanár úr! Hogy van? — Köszönöm, csak úgy öregesen — mondom neki, s közben a fejfájásig gyötröm az agyamat, hogy ugyan honnan ismerem, azt a hatvan felé járó kis sovány asszonyt, aki engem nem felejtett el. De megkérdezni nem merem, hogy kicsoda. Restellem bevallani, de ezúttal az asszony volt a báb rabb és Okosabb, mint én. Belelátott a gyöngülő memóriámba és szerényen megkérdezte: — A nevemre nem emlékszik, ugye? Én vagyok a Nagybereky Jánosáé. E pillanatban, mint amikor fényszóró vág a vaksötét éjszakába, hirtelen eszembe jutott az asszony, s a nevével együtt húsz év előtti bánata is. Akkoriban a megyén dolgoztam, a művelődési osztályon, és többek között az is feladatom volt, hogy mint egy bizottság tagja, részt vegyék a középiskolai fellebbezések eldöntésében. Így kerültem ismeretségbe az asszonnyal. A hivatali szobámban megjelent Nagyberekyné egy nyúlánk, családjának történetét, s én együtt, akit nem vettek föl a gimnáziumba. Nehezen sikerült leültetnem a szabódó asszonyt, s ő elmondta, hogy föllebbezni akar. Felírtam a nevét, a fiúét is, s közben felötlött bennem, hogy ugyan ki lehet ennek az ágrólszakadt kis asszonynak a férje, aki ilyen előkelő hangzású ipszi- lonos nevet visel. Az asz- szony akkor elmesélte férje családjának történetét, s én mint írogató ember csodálkozva hailgattam, hogy miként szövi az élet a maga érdekes történeteit sorsokról, emberekről, hűtlenségről és jóságról, szóval arról ami az élet velejét teszi. A századforduló elején, amikor a Nagyberek nevű somogyi láp még szinte vadon volt, az egyik pusztára egy ismeretlen fiatal lány érkezett. Mezítláb jött, pedig már október hidege csípte a talpát, s kenyeret meg vizet kért az egyik cselédháznál. Megsajnálták, adtak neki enni, meg egy rozzant szalmazsákot hálni, aztán a konyhában magára hagyták. Másnap megtudták^ hogy Julinak hívják. Apja, anyja tűzvészben pusztult el, a rokonsága pedig elkergette. Pedig szép lány volt, nagy barna szeme fölött szénfekete szemöldökkel, s ha oka lett volna mosolyogni, gyöngyfogait a gazdalányok is megirigyelhették volna. Ott dolgozott napszámosként néhány hétig a magtárban a tószegi Freund uradalom birtokán, aztán egyik nap megjelent János, egy harmincéves, szálfatermetű pá- kászlegény, aki kint élt magányosan a berekben egy szigeten, vadat, halat és madarát fogoitt és azt adta el a falusiaknak meg a pusztaiaknak. Meglátta a lányit, szóba állt vele, s aztán estefelé mindketten eltűntek az emberek szeme elől. A legény bödöncsónakjába ültette Julit, és elvitte a kunyhójába. Ettől kezdve négy évig nem látták a pusztaiak a lányt. Amikor végre újra megjelent közöttük, egy hároméves kisfiút vonszolt maga mellett. A gyermeken rövid kis gatya, szakadt trikó volt, s amikor megkérdezték az anyját, hogy mi a neve, csak annyit mondott: — Jánosnak hívják. Az apja adta neki ezt a nevet. — Aztán meg van-e ke- reztelve? — kérdezte az egyik vallásos asszony. — Nincs. A berekben nincsen se pap, se templom. — Hát akkor, lelkem, sürgősen vidd el a paphoz meg: az anyakönyvvezetőhöz! Ne legyen egy percig se ilyen kis pogány! Be is vitte Juli a fiát a községbe, a plébániára, s megmondta az öreg esperesnek, hogy szeretné megkeresztelteim a gyermeket. — Hol az apja? Hol vannak a keresztszülők? És tudod-e, hogy először az anyakönyvbe köll beírni a gyermeket? Menj hát, és hozd be előbb nekem az anyakönyvi kivonatot! — mor- fdult rá az esperes. Julis elsírta magát; köny- nyei a fiú fejére hullottak. A fiatal káplán azonban, aki ott állít a szoba sarkában, megsimogatta a lány haját. — Ne sírj! Engedje meg, esperes úr, hogy segítsek. — Ahogy akarja. De nehogy valami szabálytalanság legyen a dologból! — Nem lesz baj. Kint a lány szipogva elmesélte a káplánnak « élete sorát. Akkor a pap hirtelen, elszánással magával vitte Julit és a fiát a templomba. Odaszólította a sekrestyést meg egy asszonyt is, aki virágot cserélt éppen az oltáron. — Jöjjenek! Maguk lesznek a fiúnak a keresztszülei. Maid később mindent megmagyarázok! Nem kell csodálkozni, fanyalogni, amit most tesznek, az az Isten előtt magasztos cselekedet. Ám a jószívű, fiatal papnak eszébe jutottak az élet és a törvény rideg kötöttségei is. Nevet is kell adni a fiúnak, keresztvíz alatt, sőt papíron is! Bevitte hát az egész gyülekezetei abba a szobába, ahol az anyakönyv volt, és kérdezgetni kezdte Julit. — Asszony, vagy lány vagy-e lelkem? — Lány. — Hogy hívják mégis a fiú apját? Azt csak tudod? — Jánosnak. — De milyen Jánosnak? — Azt nem tudom. Nem mondta sohasem. — És te csak úgy, név nélkül összefeküdtél vele? — össze. Jó ember volt. — Akkor volna igazán jó, ha itt volna melletted! Hol van most? — Nem tudom. — Szóval elhagyott? — El. A káplán megvakarta a feje búbját. Most mit csináljon? S ekkor a Szentlélek, akit az emberek közönségesen jóságnak neveznek, adott neki egy megváltó ötletet. Az embermentő csalás ötletét. Leült az íróasztalhoz, felnyitotta az anyakönyvet. — Ide figyelj, Juli! Hol született ez a gyermek? — A Nagyberekben. — Hát akkor ennek a fiúnak a neve Nagybereki lesz És hogy ne tartsa bárki is valami ágrólszakadt porontynak, ipszilonnal fogom beírni a nevét, és adok neked róla írást is. Hadd higgye a világ, hogy nemesi ivadék! Így hát elmehetsz a községházára, anyakönyvez- tetni a fiadat. Majd én szólok nekik. A templom csöndes homályában így keresztelték meg a fiút Nagybereky Jánosnak. — Hát ez a fiú lett később az én hites uram — mondta könnyes szemmel akkor az asszony. — Korán meghalt. Éppen tíz évvel ezelőtt. Azóta egyedül nevelem a négy gyermekemet. Ez a középső köztük, András a neve. Jó tanuló, hát azt szeretném, ha valami tanult ember lenne belőle. Fölvette a bizottság a fiút a gimnáziumba, mindenféle vita nélkül. És én most, húsz év távlatából is csak csodálni tudom ennek az asszonynak az erejét, hogy szinte egyedül viaskodott az élet nehézségeivel. Ebben a küzdelemben jelesre vizsgázott anyai gondosságból, nélkülözésből és töretlen reményből, hogy a fiából lesz majd valaki. Mindez hirtelen eszembe jutott az utcán, beszélgetés közben. S még valami: — Az ám asszonyom! Mi lett abból a fiúból? Andrásból? Az asszony hamiskásan mosolygott. — Nem mondom meg. De a tanár úr egyszer, séta közben, menjen el a Hévíz utcába. Ott a 26. számú házon talál majd egy táblát. Azt olvassa el! Másnap elmentem arra! Megtaláltam a házat, és a kapu alatt egy kis zománctáblát. Ez állt rajta: dr. Nagybereky András belgyógyász szakorvos. Lehet, hogy egyszer ő segít rajtam? TAHI JANOS TÁRCÁJA: Hévízi utca 26,
