Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5., szombat Somogyi Néplap ^ _ .. „ ­IRODALOM, MŰVÉSZET, KOZMÜVELÖDES \ s 111111 - R í, í> - i 39. Komárom látképe ?*V\ ? MINDENES t GYÜLYTEMÉNY I. NEGYED. jfüliusnak tlß Napjától fogva Sep- tembernek utolfó Napjáig• Egy kétszázéves folyóirat A vasutas éppen jelzett volna lámpájával, hogy indulhatnak, amikor az utolsó kocsi ajta­jában megjelent egy piros vászon hátizsák, és utána bizonytalan léptekkel lemá­szott egy fiú. Percekig tartott, amíg Péter teljesen “kijózanodott az álomból. A nyárvégi le­vegő melegen csapódott az arcába. A hátára vett cso­mag olyan nehéznek tűnt, hogy megrogytak a térdei, pedig a hátizsákba csak me­leg holmit pakolt meg némi élelmet, hogy ne kelljen a két kilométerre levő boltba szaladgálni ha megéheznek. Először vakon lépdelt, de érzéke mindig az út köze­pén tartotta s nem ment neki a járdán levő kútnak sem, amiben néhány évvel korábban biciklivel felbu­kott. A ház úgy öt-hatszáz mé­terre lehetett az állomástól. A dombról visszanézve per­sze sokkal rövidebbnek lát­szott az út, de össze-vissza kell kanyarogni, míg az em­ber felér. A szőlők párhu­zamos csíkokban futnak le egészen a tóig. A porták ha­tárát nem jelölték ki sza­bályosan, így aztán a prés­házakat is mindenki oda építette, ahová akarta. Csak­ugyan, a mai építészek bi­zonyára nem nézik jó szem­mel ezt az összevisszaságot, de hatvan évvel ezelőtt sen­kinek sem bántotta a sze­mét. A fehérre meszelt házikó verandáján várta Pétert az apja. Sötétedés előtt hagyta abba a permetezést, maradt még egy jó darab, ahová nem jutott a rézgálicból, „de hiszen azért jön a gye­rek, hogy segítsen”. Megmosdott a kútgyűrű- ből kivett meleg esővízben és nekilátott, hegy főzzön valami vacsorát, ami után jól esik elterpeszkedni a ké­nyelmes, fontott fotelban, rágyújtani egy Fecskére, ne csípjék a szúnyogok. A fiú pontosan tudta, ho­gyan fogadja majd az apja: karosszékben ülve, jóízűeket szippantva a cigarettájából. S zó nélkül ledobta a hátizsákot az ajtó mellé és csak utána nyújtotta kezét. — Esni fog! Hallgattam a rádiót, itt a hidegfront, de én abban nem hiszek. A madarak viszont elhallgat­tak, hiába csillagos az ég, még a hold is világít, de kora estétől olyan csend van itt, mint egy süketszo­bában. Még a bogarak sem zenélnek. Na, isten hozott! Időben beért a vonatod? Az asztalt már régen meg­terítette. Tudta, hogy a fia nagyon szeret enni, kivált a nagyanyjától maradt mély tálakból, azt rakta mindket­tőjüknek. Kicsit megpisz­kálta a hamvadó parazsat, hogy melegebb legyen az étel és addig is, míg forró­sodott egy teli laposüveget vett elő. Vésztjósló jelentéseket olvasok bolygónk rom­lásáról, kif osztottságának állapotáról, de készített, ké­szít-e valaki helyzetjelentést a szellemi környezetszeny- nyezésekröl, az érzelmektől megfosztott emberi kapcso­latokról, az anyagi érde­keltségek által ki- és bemért viszonyokról? Készült-e leltár a megél­hető élet szürkeségéről, a viszonyok sekélyes termé­szetéről, az iszonynk sokfé­leségéről, a kiszolgáltatott­ságokról? Nyilvántartásba vette-e valaki, hogy kik és miért vették el tőlünk a dalt, a táncot, a játékot, a feszültségeket oldó vigassá­got? Észrevette-e valaki, hogy az italozás, a dohány­zás, sok más ok mellett azért ölt pusztító méreteket, mert kiüresedtek a mozdtí-t latok, mert semmi mást nem lehet a nyereségérde­keit szórakozóhelyeken ten­ni, mint a pohár után nyúl­ni és rágyújtani? A pálinkával is megvárta a fiát. — Még délelőtt megke­vertem a levet, nem gondol­tam, hogy estére megjön az eső. A szőlőnek permet kell, mert megint megtámadta a kórság. Ha nem fagyott el, óvjuk meg! De az eső... tönkreteszi a munkámat meg te is fö­löslegesen vonatoztál ide. A lecsónak hamar szétter­jedt az illata. Péter is megmosdott a meleg esőben, többször vé- gigöntötte magát, kiment az álom a szeméből. Leült né­hány percre az apja mellé, a teraszra, még elszívtak egy cigarettát. Az iszonyatos erejű dör­gés megrezegtette az ablak­üvegeket, az ajtó is megcsi- kordult. A két férfi egy­szerre pattant föl az ágyból. Megijedtek, de egyikőjük sem akarta mutatni, inkább csendben várták a követke­ző villámlást. A kékfehér fény megvilágította a ker­tet, éles kontúrt rajzolt a sűrű lombú hársnak, s az mint egy óriás denevérnek látszott, amelyik éppen a présházat akarná megölelni. Néhány másodpercre elült a hangzavar. Észrevették, hogy egy macska vinnyogva ka­parja az ajtót. Péter been­gedte, de a reteszt gyorsan visszacsukta, mintha attól tartana, hogy a macskán kí­vül valaki más is bejöhet. A csöpp állat borzolta a sző­rét, talán még sohasem élt át vihart. Rákezdett az eső, a jókora szemek hangosan csapkod­tak a tetőn s a közben fel­támadt szél a vizet az ab­laknak verte. A hegynek sok ellensége van. Az idén jártak erre vaddisznók, idetévedt őzek meg nyulak. Pusztították a termést és a zsenge hajtá­sokat. A hosszú szárazság idején a partoldalban nem lehet locsolni. A kútgyűrű- ben annyi víz sem marad, amennyi a permetezéshez elég lenne. Ha az eső sokáig nem áll el, akkor a lezúdúló víz rombol. Péter és az apja az ab­lakhoz nyomták fejüket, az eget kémlelték, nem szaka- dozik-e valahol a felhő. A homokos, agyagos talaj ne­Szóvá teszi-e valaki, hogy a léleknek már csak lopva lehet luxusa, eluralkodott, mindent beborított a köz­vetlen és gyors haszon re­ménye, hogy érdek nélkül már senkinek semmi sem tetszik? Miért számolunk minden percet, amit pénz­zel nem mérhető időtölté­sekre „pazarlunk"? Tapasz­talják, hogy elkerüljük a régi, kedves ismerősöket, mert ha összefutnánk, fel kellene idézni a közös em­lékeket, és sorolni az eltelt idő történéseit? Valójában legfőbb £ágyunk, hogy át­adjuk magunkat egy „ha­szontalan” beszélgetésnek, egy érdektől mentes kapcso­latnak, de a nosztalgiázásra nincs idő. hezen szívja el a vizet, az összegyűlt csapadék, mint a higany, úgy folyt, kereste magának az utat. Először csak itt-ott jelent meg né­hány ér, de később össze­kapcsolódtak és a ház mel­letti kitaposott részen tört magának utat a víz. — Hoztam magammal eső­köpenyt, te meg Telveheted a viharkabátot — kiáltotta Péter az apjának és máris előkotorta hátizsákjából . a műanyag leplet. A szerszá­mok hátul, a ház mögött álltak, a fiú egy ásóUTogott, apja a viharlámpa ffnyénél lapátot keresett. A szél a szemükbe vágta az esőt, hi­degnek érezték. A víz be­folyt a nyakuknál, végig- csorgott a hátukon. P áter apjának már eszé­be sem jutott, hogy fölöslegesen permete­zett, a sötétben tapogatózva dobálták a földet, hogy majd abba kényszerítsék az esővizet. A puha, agyagos homok­ba először könnyedén bele- íúródott az ásó, de mindjárt utána meg is csikordult az éles kövekben. Alig halad­tak valamit, közben az ára­dat minduntalan betemette a kiásott gödröt. Szüntele­nül vájni, lapátolni kellett s a görcsös igyekezet hamar kikezdte a két erős embert. A kikapart nagyobb köveket gátként egymás mellé állít- gatták, az egyik oldalról megtámogatták a törmelék­kel. Ügy látszott, hogy ezt az erődítményt már nem tudja kikezdeni a tajtékzó patak. Néhol azért utat ta­lált a víz, átbugvogott a gá­ton. Az eső valamicskét alább­hagyott, a távolból még mo- rajlott az ég alja, s halvány villanások jelezték, hogy a viharfelőket arrébb fújta a szél. Az aprószemű, sűrű eső folyamatosan duzzasztotta a lezúduló vizet, de a folyam nagy kárt már nem tehetett a szőlőskertben. Csuromvi­zesek voltak mindketten. Be sem vitték a házba a ruhá­jukat, mindjárt a teraszon meztelenre vetkőztek. Péter dühösen dobta le magáról az esőkabátot: hiába volt rajta, semmit sem ért a vi­har ellen. Négy óra lehetett, Nem tűnt fel önöknek, hogy ha az emberek együtt vannak, ritkán alakul ki egymásra épülő párbeszéd? Mindenki panaszkodik, mél­tatlankodik, dühöng, nem figyel a másikra, csak mond­ja a magáét? Az elkerülő, az elhárító mechanizmusok­ban kifogyhatatlanul találé­konyak vagyunk. Remek stratégiáink vannak arra, hogyan tudjuk magunktól távol tartani a másikat, ne­hogy beavasson szorongásai­ba, nehogy ránk rakja zűr­zavaros lelke terhét, mert talán nem tudnánk közöm­bösek maradni. Márpedig az empátia, a tolerancia, nem beszélve a szerétéiről, idő- és energiaigényes! Kinek mondjuk el az örö­möt, a bánatot, kinek be­máskor ilyentájt világosod­ni kezd a túlpart felől, most a kezdődő vörösizzás helyett tompa feketeségbe vesztek a gyér fények. A cserepet és a terasz üvegtetejét egyenletesen verte az esű. . A fiú nagyot húzott az üvegből, a tavalyi törköly- pálinka igen erős volt. Meg­borzongott, többször utána nyelt, hogy leküzdje a tor­kán, az ital zamatos volt és azonnal elkezdte fűteni be­lülről. Péter apjának nyúj­totta a laposüveget, majd egy bő pamuttrikót vett ma­gára és egv ugrással az ágyon termett. A lópokrócot a nyakáig húzta, nem tudott azonnal elaludni, karja és lába csak sokára pihent meg. Az égen reggel nyoma sem volt viharnak, bár a le­vegő sűrű volt, harapni le­hetett belőle. A túlpart csak homályosan látszott, a nap átemelkedett a párafelhőn és megvilágította a veran­dát. Péter tüzet rakott az udvaron, szalonnát vágott és előkereste a rozsdamentes acélból készült nyársakat. Az apja csak a fa ropogásá­ra ébredt. A kert siralmas állapot­ban volt. Mindenfelé törme­lékek, leszaggatott ágak, kö­vek. Szerencsére a szőlőt kevésbé tépázta meg a vi­har, az ötvenéves hársról vi­szont egy jókora ágat letört a szél. Éjszakai munkájuk ro­mokban hevert, még jó, hogy nem jött újabb esőhullám, mert akkor megnézhetnék az idei termést. Minden év­ben új csatornát ás Péter az apjával, de a víz kiszá­míthatatlan, biztos, hogy másutt tör magának utat és kikerüli a neki szánt med­ret. Az öreg hagyta fiát, hadd babráljon a reggelivel, ad­dig ő a szanaszét heverő köveket kezdte összerakni. Egy emberes bazalt darab alatt ott feküdt a macska. Barnafehér szőre még min­dig borzolódott, pedig jó ideje megdögölhetett. Éjsza­ka nem is figyeltek rá, ta­lán velük együtt jött ki az udvarra, s a tapasztalatlan állatnak egy guruló kő lett a veszte. A z idős ember egy da­rabig nézte az álla­tot. Még szemét is megtörölte, nehogy meglássa valaki. Az élettelen, hideg jószágot köpenye zsebébe csúsztatta. A ház mögött megkereste az ásót és a ri- bizlibokrok tövébe ásta el a macskát, jó mélyre, hogy a kóbor ebek ne tudják kika­parni. A tiszta esővízben tetőtől talpig megmosdott. — Nem kell lentről cipel­ni a vizet, az már biztos! — ült le a tűz mellé. Pétei^egy karéj zsíroske­nyeret nyújtott apjának meg erőspaprikát, anélkül „nem étek az étek '. Felmér­te a terepet bizony, késő este lesz, mire úszhat egyet. széljük ki a kétségbeesést, a félelmet? A barátunk félté­keny, a munkatársunk irigy, a házastársunk holtfáradt, az orvosunkra harmincán várnak, a szüléink öregek és betegek, a gyermekeink érettségire készülnek és ki­merültek, még éjfélkor is a könyvek fölé hajolnak. Meg­szakad a szívünk azért is, mert tudjuk, ha ötször eny- nyit tanulnának, az is ke­vésnek bizonyulhat a felvé­telin, az életben meg sem­mit sem kezdhetnek vele. Az emelkedő áraknál, az esztelen elvonásoknál, a nyomasztó terheknél is job­ban fáj az emberi minősé­gek elszegényedése. A szel­lem, a lélek nem dáridóz- hat függetlenül a testtől, a tudat a léttől; a romlás jo­Kétszáz éve, 1789 júliusá­ban, amikor még alig volt hagyománya a magyar nyel­vű újságcsinálásnak (az el­ső magyar nyelvű lap az 1780-ban megindított Ma­gyar Hírmondó), Péczeli Jó­zsef református lelkész Ko­máromban merész vállalko­zásba kezdett. Mindenes Gyűjtemény címmel a rit­kán olvasó közönségnek — a kis- és középnemességnek, a parasztoknak s a női kö­zönségnek — ajánlotta tu­dománynépszerűsítő, nyelv­művelő írásokat, hasznos is­mereteket közlő folyóiratát. Programja „a hazai termé­szeti história forrásainak leírása mellett a háztartás­ban, valamint a gazdaság­ban felhasználható hasznos tudnivalókat, a keresztyén virtus példáit, találós mesé­ket, rejtvényeket" ígért. Mindössze hárman szer­kesztették a hetente kétszer megjelenő lapot: Péczeli Jó­zsef mellett Perlaki Dávid evangélikus és Mindszenti Sámuel református lelkész. A lap ígéretéhez híven a kisnemesi, paraszti olvasók­hoz kívánt szólni. Belőlük akarta érdeklődő, támogató, előfizető táborát verbuválni. Ezért adott hangot a nemes­ség önkéntes jobbágyfelsza- badító elhatározásának re­ményéről. Egy pápai mér­nök, Kovács Ferenc, aki gyakran publikált a Minde­nes Gyűjteményben, azt ír­ta a nemességnek címezve: lyamata kölcsönös, egymást gerjesztő. Nézem a hitüksohasem- volt fiatalok ellenséges pil­lantásait. Hitek nélkül gyfit- relmesen nehéz megtalálni a jogos reményeket. Én pesszimista hangulataimból, a reménytelenség állapotai­ból is képes vagyok kilépni, és bízni abban, hogy az em­ber tenger tévedéseiből egy- szercsak partot ér. Körülöt­tem ma még sok minden rácáfol erre a reményre, mégis makacsul kapaszko­dom abba a hitbe, hogy az ember képes lesz — melles­leg kutyakötelessége! — er­kölcsi energiájába és huma­nizmusába vetett bizalmá­nak visszanyerésére, és an­nak felismerésére, hogy er­re megvan minden oka és eszköze, mivel rendelkezik az emberléptékű jövőhöz' vezető út megtalálásához szükséges képességekkel. Zágoni Erzsébet „Ha tehát hazátok boldog­ságának és dicsőségének örültök, ha nemzetetek ki- míveltetését és palléroztatá- sát szeretitek, ha hazátok fiai és polgártársaitok sze­meitek előtt és szívetekben még emberi becsben állnak, adjátok vissza nekik em­beri jussaikat, szaggassátok, tépjétek széjjel láncaikat, oldozzátok fel bilincseiket, töröljétek el nemcsak szív­vel, hanem valósággal és cselekedettel is ama szívet rémítő és leverő boldogta­lan rabi és örökös jobbágyi nevezeteket, és állítsátok vissza mind azokat, mind magatokat emberi jussaitok­ba.” (Ne feledjük, már előt­tünk a példa, a nagy fran­cia forradalom!) Még diákként a Mindenes Gyűjtemény hasábjain fejti ki nézeteit Fejér György, a Tudományos Gyűjtemény későbbi alapító szerkesztője is. Szenvedélyesen foglalko­zott a lap a nemzeti nyelv helyzetével. Péczeli tollából új tartalmú nyelvvédő írá­sok jelentek meg. A nem­zeti nyelv és a nemzet sor­sáról szólva folytatta Ráth Mátyás, Révai Miklós, Bar- czafalvi Szabó Dávid, Ka­zinczy gondolatait. De Pé­czeli fejtette ki először, hogy ha elvész a nyelv, elvész a nemzet is. Ám hiába a korszerű hangvétel, hiába a népszerű és olvasmányos írások, hiá­ba a sok eredeti gondolat, a Mindenes Gyűjteménynek kevés előfizetője akadt. A szerkesztő azt remélte, hogy 1790-re legalább ezer előfi­zetője lesz, ám az olvasók száma ekkor mindössze 137 volt. Hiszen akikhez szólni akartak, azok szegények lé­vén nem rendelkeztek lehe­tőséggel, hogy folyóiratot, könyvet olvassanak, vásá­roljanak. A kezdetben hetente két­szer megjelent Mindenes Gyűjtemény 1790-ben tulaj­donképpen mint folyóirat, meg is szűnt. 1791—92-ben. ugyan egy-egy évkönyvsze­rű kötete még megjelent, de Péczeli József halálával, 1792-ben végleg megszűnt. Szellemét, elképzeléseit há­rom évtizeddel később a Tudományos Gyűjtemény próbálta feléleszteni. A Mindenes Gyűjtemény röv£$l életű folyóirat volt, de alantasa, megjelentetése je­lentős tett a XVIII. század végi Magyarországon. Kádár Márta PESSZIMIZMUSAIM M. optimista véggel Esett az éjjel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom