Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. augusztus 26., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Beszélgetés Vadász Sándor történésszel A francia forradalom két- századik évfordulójáról Párizsban látványos ünnepséggel emlékeztek meg. A művészetek huszadik századi központjában ezekben a hetekben a történelmi múlt állt az érdeklődés középpontjában. Vadász Sándor, az egykori kaposvári diák, az ELTE új- és legújabbko- ri egyetemes történelem tanszékének docense is részt vett a történészek világ- kongresszusán. Vele beszélgettünk. — Hogyan került a kaposvári kisdiák Párizsba, a forradalom bicentenáriumá- ra? — A kérdés látszólag egyszerű, de valójában nagyon nehéz rá válaszolni. A kaposvári kisdiák 1948-ban bekerült az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemre. Már középiskolás koromban nagyon szerettem a történelmet. A Somssich gimnáziumban nagyszerű tanáraink voltak. Az egyetemen Gerő- né Fazekas Erzsébet hívta föl a figyelmemet a francia forradalom történetére. 1967-ben közreadtam egy kötetet A francia forradalom dokumentumai címmel, ami hamar elfogyott, és megmondom őszintén, indokoltnak tartanám — éppen a könyvtárosok jelzései alapján — ennek a könyvnek az újbóli kiadását. Történelmet források nélkül nagyon bajos dolog tanítani, sőt, nem lehet. Jó lenne egy újabb forrásgyűjteményt kiadni. A kérdésre válaszolva, az utóbbi években gyorsult fel a francia forradalom kutatása a bicentenárium miatt. Személyes és erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy én most minden erőmet erre a feladatra koncentráljam. — A gyereki kíváncsiság, a kalandvágy vitte közel a történelemhez? Vagy éppen az átélt történelem? Mert a történelem néha mese, néha meg véres valóság, amit átél az ember. — Valóban fontos kérdés. Az én nemzedékem — nem szabad elfelejteni — 1945-öt már erősen kamaszfejjel érte meg. 15 éves voltam, és azt hiszem, egy kicsit mi megéltük 1945-öt, ami nagy élmény volt. A történelmet valóban könnyű tanulni, mert részben mese, részben nem. De a történelemcsiná- lás közvetlen élményét valóban semmi nem pótolhatja. Az én generációmnak két nagy élménye volt a tör- ténelemcsinálásban. Az 1945 és 1948 közötti időszak, amikor még olyan is előfordult, hogy Kaposváron a Szabadság parkban éjfél után, és még utána is, vitatkoztunk. Tessék csak a pártok küzdelmeire gondolni. Tömeg- gyűlésekre mentünk, hallgattunk neves szónokokat, közöttük a kisgazdapárt szónokát, Varga Bélát, Fehér Károlyt hallhattam. Benne voltunk a sodrásban. Ezt semmi más nem pótolja. A másik nagy történelmi élmény természetesen az 50-es évek, amikor már egyetemistaként a rendszer összes tobzódásait, vargabetűit megéltük. Nekem az a kivételes szerencse jutott, hogy van egy harmadik nagy élményem is a történelemcsi- nálásban, és ez már Párizshoz kapcsolódik. 1968-ban jártam először Párizsban. Nyolc hónapot töltöttem ott és pont kifogtam a nagy diáklázadások idejét. 1968 a történészeket is lelkiisme- retvizsgálatra és meditációra késztette. Éjjel-nappal talpon voltam, mentem a diákokkal, mert roppantul érdekelt, mi történik. Rengeteg tüntetésen vettem részt, tudom, mi a könnygázgránát, láttam rendőrrohamokat, láttam a rohamrendőrség támadásait, láttam a diákok felbuzdulásait. Láttam egy óriási megmozdulást, ami úgy nézett ki, A fényben úszó emberáradat egyik szereplője elsöpri De Gaulle rendszerét. Mellettem egy szeméttartó tetején egy melós állt. Azt mondta, úgy érzi, mintha hályog esett volna le a szeméről. Nem felejtem el ezt az idős munkást, összefoglalva: a történelem iránti érdeklődésem részben könyvélményekre vezethető vissza, a jó tanáraimnak, de föltétlenül szerepet játszott benne az is, hogy nagy történelmi korszaknak voltam már ha nem is felnőjt, de viszonylag érett fejjel szemtanúja. — Az eseményeket átélő ember tudja-e hitelesen minősíteni, értékelni a történelmet? — Meg kell különböztetni a szemtanút a történésztől. Én, amikor a fiatalok Képcsokor a látványos felvonulásról dübörgő kórusát hallottam Franciaországban, akkor én mint szemlélő voltam jelen. Láttam valódi barikádot építeni. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Mint történész úgy jutok eredményre, ha beülhetek a levéltárba, odaadják nekem azokat az iratokat, amelyek ezekre az eseményekre vonatkoznak. Különben óhatatlanul szubjektivek lesznek a benyomásaim, a véleményem. Amikor beültem Franciaországban a külügyi levéltárba és kutattam az 1918-as magyar—francia kapcsolatokat, én voltam az első hazai magyar történész, aki láttam a fontos iratokat. Akkor nem szemtanú voltam, hanem egy olyan kutató, aki 50 évvel az események után leült és elolvasta a dokumentumokat. Ott már csak közvetett érzelmeim voltak. A közvetlen élmény föltétlenül megsokszorozza a történész fogékonyságát, de iratok nélkül nagyon nehéz. — Napjaink azt igazolják, hogy a dokumentumok nem vesznek el. Nem lehet igazán meghamisítani a történelmet. Ideig-óráig igen. — Sajnos vannak dokumentumok — nálunk is voltak —, amiket eltüntettek. Ne szépítsük a dolgot. Hadd hivatkozzam saját kutatási tapasztalataimra, ha már Franciaországnál tartunk. Vannak olyan iratok, amelyeket 150 évig nem lehet kézbe venni. Abban feltétlenül osztom a nézetét, hogy hol innen, hol onnan előkerülnek iratok. Itt vannak például a koncepciós perek. Bizony, a belügyben is jócskán maradtak iratok, a kérdés csak az, hogy hoz- záférhetőek-é. Tehát hozzáférhetővé kell tenni őket a nép számára. Ez alapkérdés. A történész másképp nem tud dolgozni. — Az a benyomásom, hogy a jelen története érdekelte, mégis a történelem- „múltjával” foglalkozott. — Talán félreérthetően fogalmaztam. Az én témám változatlanul . egyrészt a francia forradalom, másrészt a nemzetközi munkásmozgalom története. A kandidátusi disszertációmat az első világháború alatti szocialista békemozgalom történetéből írtam. A fő kutatási területeim valóban a francia forradalom és a nemzetközi munkásmozgalom a század- fordulótól a 20-as évek elejéig, valamint a magyar- francia, illetőleg a külföldi kapcsolatok kutatása. Az 1918—19-es Antant és Magyarország kapcsolata például. — Ha nem történészszemmel nézem, mondhatom, hogy a francia forradalom a forradalmak forradalma? — Ez igaz volt 1917-ig. Ezt nem én állapítom meg. Az emberiség számára 1789- től 1917-ig valóban ez volt a forradalom, a forradalmak iskolapéldája. Gondoljunk A diadalív az ünnepség fényében olyan személyiségre, mint Marat, akit a forradalmi éberség megtestesítőjének szoktak nevezni, de kétségtelen, közeli és távolabbi kihatásait tekintve az orosz- országinak nagyobb hord- ereje volt. Nem lehet vitatni, hogy ami 1945-ben létrejött, s nemcsak a szocialista országokra gondolok, hanem egyáltalán a világ összképének alakulására, végső soron visszavezethető az 1917- es forradalomra. A francia forradalom valóban roppant színpompás, hallatlanul izgalmas. Több éven át tartott, óriási egyéniségeket vonultatott fel, a francia forradalom tele van ragyogó személyiségekkel, akik kiváló szónokok, toliforgatók voltak. Iskolapéldáját nyújtja ez bizonyos jelenségeknek. — A 200. évforduló kapcsán milyen benyomásokat szerzett? Hogyan ünnepelte Párizs a forradalom évfordulóját? — Július 14-én került sor a hagyományos díszszemlére. Életemben először láttam. A Concort téren tribünöket állítottak fel, s mint kongresszusi résztvevő, abban a kitüntetésben részesültem, hogy kaptam egy arany sze- géjű meghívót a színpompás eseményre. Mitterrand elnök állítólag azt mondta, ha a terv 5 százaléka megvalósul, akkor is fölülmúl minden eddigit a parádé. A rendező abból az elvből indult ki, hogy valahogy igazán maivá, vidámmá, könnyebbé kell tenni az ünnepet. Lehet vitatkozni a koncepcióján, de tény, hogy nem hivatalos ünnepség volt. Színes, derűs felvonulás, különböző mókás jelenetekkel. Fölvonult vagy 1200 francia, dobokkal, a fejükre illesztett fényforrással. A téren' a reflektorok kialudtak, és nem láttunk mást, mint .egy emberfolyamot, egy fenyáradatot. — A látványossághoz tartozott, hogy különböző nációk is megjelentek. Magyarok is voltak? — Nem. Kelet-Európát csak a szovjetek és a lengyelek képviselték. A szovjetek egy tamburmajor vezetésével úgy vonultak fel a Concort téren, mint mondjuk Moszkvában, a mauzóleum előtt. Az érdekessége az volt, mégis mintha tánclépésben vonulnának. Ezzel is azt hangsúlyozták, hogy ez nem katonai demonstráció, hanem vidám látványosság. Volt egy hatalmas kocsijuk is, amelynek az elejéből kiállt egy ormányféle, ami kicsit a géppuskára emlékeztetett. Havat lőttek ki belőle. — A látványosságon kívül volt-e politikai arculata az ünnepnek? — Egyetlen igazán olyan fölemelő pillanat volt, amikor az ember igazán azt érezte, hogy ez tényleg a forradalom ünnepe. A világhírű néger énekesnő trikolorba öltözve énekelte a Marseillas-t. Nem úgy, mint a megszokottá vált himnuszt, hanem ahogyan keletkezhetett. Az akkori egész forradalmi induló hangulatát visszaadta'. Ez volt az egyetlen olyan, ami kifejezetten a forradalomra emlékeztetett. Az összes többi látványosság volt, laza, könnyed szórakozás, vidámság, móka, ugrálás. — A történészek világ- kongresszusa ellenben a történelemről szólt'. Mit mondott ez a tanácskozás? — összképem nincs róla. Mindenki nagyon komolyan vette a feladatát, ezt lehetett érezékelni. Különösen a fiatalok. Feltűnő volt az ázsiaiak hallatlan aktivitása, a japánoké, a koreaiaké. A nyugati résztvevők azt is firtatták, hogy a peresztrojka, a glaszngszty folyamata hogyan hat a szovjet történészek munkájára, mennyiben segítette elő a munkájukat. Földrajzilag és kitágult az érdeklődés. Űj-Zé- landból voltak, Brazíliából, Argentínából, Afrikából. Nagyon lényeges, hogy nem került sor rossz ízű támadásokra, a múltból ismert heves szócsatákra, amelyekben ma nem a tudományosság szempontja, hanem a szenvedély uralkodott. Ilyen nem volt. — A francia forradalom még mindig kutatható? — 3000 könyv jelent meg eddig róla, roskadoznak a polcok. Nem találnak mindig új forrásokat, az érdeklődés iránya változott. A politikán kívuT a francia forradalom hétköznapi élete foglalkozta ja a kutatókat. Milyen volt a forradalmárok hétköznapi élete, illetve • a forradalom alatti hétköznapi élet, s ebbe bele kell érteni a nem forradalmárokat is, tehát az emigránsokat. Milyen szerepet játszottak a nők. A meglevő forrásokból is lehetséges újat mondani. Még 100 év múlva is. Ez a szép tudományunkban. A történelemtudomány nem üvegbúra alatt fejlődik. A fejlődés mindig újabb és újabb kérdéseket tesz fel, és a tudomány éppen az, hogy megkíséreljen választ adni az új helyzet által feltett kérdésekre. — Köszönöm a beszélgetést. Horányi Barna Egy somogyi Párizsban
