Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

Somogyi Néplap 1989. július 22., szombat HM IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Egy a legnagyobbak közül — A 75 éves Tolnay Klári — Tolnay Klári a „Farkasok és bárányok" című Osztrovszkij-szinműben Csak innen Batsányi a vigyázó szeme­ket Párizs felé irányította. Pesten Petőfi lelkes költe­ményben üdvözölte a paler­mói forradalmi megmozdu­lást, mert jól tudta, hogy az ottani eseményék nem közömbösek a mi forradal­munk szempontjából sem. Itália földjén Türr István és az általa szervezett magyar légió katonái nagyon is tisz­tában voltak azzal, hogy tá­voli hazájuk sorsa elválaszt­hatatlan az olasz egységért és függetlenségért folytatott harc kimenetelétől. Győré Imre nem is olyan nagyon rég verset írt egy sugár- szennyezett francia katoná­ról, akit a messzi Mururoa Messze van az a sziget, de szigetén ért el a végzete, a Jacques Buton életét kiol­tó radioaktivitás — lelki ér­telemben — idáig sugároz­hat. Hazánkat tehát sohasem lehetett kiszakítani a világ­méretű összefüggések szöve­vényéből. Aki úgy ápolná ezt az országot, mint valamifé­le környezetéből kiemelt, üvegházi növényt, az a vesz­tét idézné elő. Mert nincs elkülönítő üvegház: egy ha­talmas kert közös talajába plántáltattak a föld népei. A kert különféle ágyásait lehet eltérő módon trágyázni, ka­pálni és locsolni, de a jég­verést lokalizálni nem lehet, hiszen az egyformán sújtja az egész kertét. Védekezni is csak összefogva lehet ellene. A hatékony hazafiság ter­mést ígérő ága csakis az in­ternacionalizmus törzsökébe ojtva foganhat meg. Mellve­rő és szájtépő, önző és el­vakult magyarkodással nem­csak kárt okozunk ma­gunknak, de nevetségessé is válunk a világ szemében. Amikor Unesco-ösztöndí- jas bölcsészhallgató voltam a franciaországi Poitiers- ben, „bennszülött” diáktár­saim fanyalogva tolták el maguktól egy ma is élő, mo- dernkedő magyar költő ver­seit. Megkaptuk ezt már a század elején, a saját költő­inktől — mondták. Ugyan­akkor nagy érdeklődéssel forgatták az itthon provin­ciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi Próbatétel című regényének francia fordítá­sát, mert az olyannak mu­tatta a világot és az emberi természetet, amilyennek csak innen lehet látni. Mint magyar író, akkor vagyok korszerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesz­tem a világkultúra gömbjé­hez, amelyet csak innen le­het odailleszteni. Innen, eb­ből a kicsi országból, ebből a lelki klímából, ennek a népnek a karakterét hor­dozva, ezzel a történelem­mel a hátunk mögött. Minden más csak szó, szó, szó. Vagy éppen néma csend. Baranyi Ferenc Az orvos a lelkűkre kötötte, ne izgassák fel magukat. Az idegrend­szer rugalmas, igyekszik al­kalmazkodni i— bocsánat — a leghülyébb helyzetekhez is. De hatvan körül már nem olyan megbízható. Nép­szerűbb nyelven: bemondja az unalmast. Még nagyobb baj, ha bedobja a törülkö­zőt is. Feddő Andor nem premizálná a doki thumorát. Pedig annak idején zsebből fizetettt. Boruzs Barna hivatalból tiszteli a doktorokat. Min­denkit tisztel, .aki él és mo­zog. Ez az .élet rendje. És a rend kiszámíthatatlan. Amikor a doki elbúcsúzik tőlük, egy kissé feláll. Nem nagyon, mert Feddő elvtár­sunk — mindenki elvtársa, nemcsak az övé — ülve ma­rad. És mivel ágyszomszé­dok, nem szeretné magára haragítani: — Ez a mi doktorunk itt — hatásos tisztelettel néz Feddőre —, hogy úgy .mond­A múlt évadban egy új szerepe volt Tolnay Klári­nak. Csak a harmadik fel­vonásban játszott A hattyú­ban (amelyben, mellesleg, kétszer is játszott már ko­rábbi előadásokban, de min­dig más szerepet, egy-egy nemzedékkel fiatalabbat). A Madách Kamarának ez az előadása nem különösebben sikerült, ám azt csaknem minden színikritikus megje­gyezte bírálatában, hogy felforrósult a színpad, ami­kor a harmadik felvonásban Tolnay Klári jött be: végre belépett vele együtt Molnár Ferenc is. Ilyen pontos ráérzéssel és ekkora eleganciával ma már csak kevesen tudnak Molnár Ferencet játszani. A keve­sek között is első talán a most 75 éves Tolnay Klári. Nógrád megyei falujából, Mohoráról felkerülve a fő­városba, sohasem járt színi­akadémiára: helyette szín­házi akadémiát kapott az­zal, hogy a tehetséges jelöl­tet a Vígszínház szerződtet­te tagjai sorába. Azt a Mol­nár Ferenc-i eleganciát, azt a szakmai lelkiismeretessé­get, azt az utánozhatatlan színészi technikát, amely — elsöprő tehetsége mellett — egész pályafutását jellemez­te, ott tanulta meg. A Francia szobalány cím­szerepe volt Tolnay Klári első kiugró sikere a Víg­színház színpadán, Ráday Imre oldalán. A harmincas évek végére Tolnay Klári már színház­ban is és a filmeken is a nagy sztárok közé tartozott. Ám a Vígszínház műsor­rendjén akkoriban klasszi­kusok és fajsúlyosabb kor- társművek igen ritkán sze­repeltek. Ilyenformán iga­zából csak a felszabadulás után derült ki Tolnay Klá­riról, hogy minden műfaj­jam, tudhatná, hogy Feddő elvtárs nagyon is jól tudja. Mi az, hogy tudja? Kívülről, ebben biztos vagyok. Értem én, tessék elhinni. Nem egé­szen úgy, mint az illető elv­társ a HKI-től. Mondom ne­ki, értse meg, ránk dőlt. Én nem tudom bevakolni. Ah­hoz szakértés kell. Más de­rült ki a végén, a kisszö­vetkezet. Őnekik kiadták, meg várjam a statisztikust, megnézi. Máris rájövök, ez stimmel; nálunk a vállalat­nál Gibicz kartárs — suttog­va hozzáteszi — nem párt­tag, a statisztikus. De meg- jártam Vele, nem a Gibicczel, az a másik volt a hiba. Lét­rát kért, fölmászik rá, és mondja az illető elvtársnak a HKI-től, ide meg oda vés­sék a lyukat, ne máshová. ban, egyszóval klasszikusok­ban és modernekben egya­ránt, minden idők legna­gyobb magyar színésznői közé tartozik. Szeretném kerülni a lexi­konszerű felsorolást, néhány nagy szerepét mégis meg kell említenem. Pirandello Hat szerep keres egy szer­zőt, Arthur Miller Pillantás a hídról, Ibsen Nóra, Ten­nessee Williams A vágy vil­lamosa, Móricz Zsigmond Rokonok, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, Csehov Három nővér, Shakespeare Rómeó és Júliája, Krleza Léda, Edward Albee Nem félünk a farkastól című művekben és Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Molnár Ferenc alko­tásaiban aratta legnagyobb sikereit. Legutóbb, mint említettem, ismét A hattyú­ban lépett színpadra, ezt megelőzően a Maude és Ha­rold című kortárs drámá­ban, amelyben Tolnay nyolcvanéves asszonyt ala­kít, akibe egy huszonéves fiú lesz szerelmes. Ezt a da­rabot Tolnay Klári nem­csak maga kereste meg ön- ' magának, de — angolból — maga is fordította. Tavaly könyv jelent meg róla, Első személyben cím­mel. Életét Párkány László hírlapírónak mondta tollba. Egyébként kötetre való gyűlne össze azokból az in­terjúkból is, amelyet külön­böző lapoknak adott. Pedig ezt a műfajt sem szerette soha. Azt azonban sokkal jobban szerette, ha kritiká­ban elemezték a munkáját. Meggyőződése ugyanis, hogy a színésznek csak a játéka, az alakítása tartozik a kö­zönségre és nem a magán­élete. Következik ez persze ab­ból is, hogy Tolnay Klári soha, egyetlen percig sem Nem megy az olyan köny- nyen. ahogy elképzeljük. Először is bevonul a Kis­szövetkezetből négy fő, mind melós. Elnézést Feddő elv- társ, mi csak így hívjuk őket. Kérdik, járt-e mifelénk a statikus? Mondom neki, csak a statisztikus járt. Három na­pig várták. Elütötték az időt, egy fiatalember horkolt is, így aludt. .Munka az semmi. Erre jön a főnökük, és ki­véstek a falba nyolc lyukat. Az asszony nem győzte sö­pörni a porfelhőt. Majd ide teszi a vasgerendát. Mert ránk dőlt az istennyila pla­fon. Az a mérnökféle, a sta­tikus — nehogy összetévesz- szem — mondja, ez így nem stimmel. Véstek még .nyolcat. Csupa lyuk volt a szobánk. Gondolom is, melyikük lesz Noel Corvard „Alkonyi dal” című színjátéka volt — ahogy ezt a szak­mában egymás közt mond­ják — „nappali” színésznő. Mindig csak este, a színpa­don volt az, nappal egy em­ber a sok közül, a világ legtermészetesebb modorú és viselkedésű lénye, sőt maga a kétlábon járó anti- primadonna. Nő, aki főz, mos, takarít, mint a többi­ek, amellett rengeteget ol­vas is, mint nem is oly so­kan asszonytársai közül, nő, aki kétszer volt férjnél (Rátonyi Ákos filmrendező, illetve Darvas Iván színmű­vész felesége volt), akinek felnőtt lánya van. A Víg­színházban kezdte, s ünnepi éveinek tartja, amikor Vár- konyi Művész Színházában szerepelt, aztán a Madách Színház tagja lett. Ott dol­gozik immár negyven éve. Talán a legjellemzőbb jel­ző rá az, hogy maximalista. Munkájában, azaz művésze­tében mindig a tökéletest próbálta megvalósítani. Barabás Tamás a jó?... Ilyesmi csak az eszébe jut az embernek. Mondom az asszonynak, te, mit szólsz hozzá, hogy szé- delgek én. Vigasztal, ahogy csak bír. Ne gondoljak % lyukakra. A dolgozók meg eltünedeztek... Azt mond­ják, Feddő elvtárs, ez a mi bajunk. Ugye, el tetszik ma­gyarázni, hogy is van ez? Amit a televízió mondogat, a felét se értem. A Parla­mentből se többet. Egy szép napon megint jönnek, és ki­jelentik, jön a statikus. Ak­kor kiabáltam először: csak azt ne! És a szédelgéstől, úgy ahogy voltam, eldőltem. Ak­kor lett ez a kis baj a szí­vemnél. Két hétig tartóztat­tak az intenzív osztályon. Feddő Andor a levegő egyik pontját nézi: — És elkészült végre az az álmennyezet? — Nem az, még mindig úgy áll, ahogy otthagytam. Es Boruzs Barna halkan lecsúszik a székről.... Kautzky Norbert ÁLMENNYEZET Photo Habsburg Fotótörténeti kiállítás A Habsburg név ma jól cseng Magyarországon. Kü­lönösen, ha a család kultúr­történeti emlékeinkkel hoz­ható összefüggésbe. A ma­gyarországi nagybirtokain élt főherceg, Habsburg Fri­gyes és felesége, Izabella családjukkal most egy fotó- történeti kiállítás kapcsán került az érdeklődés hom­lokterébe. Tizenhárom évvel ezelőtt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Nemzeti Fotótárá­nak eladásra felajánlottak több száz századfordulón ké­szült felvételt, üvegnegatí­vokat, papírképeket. A ké­pek szerzője, témája, kelet­kezési dátuma nem volt raj­tuk feltüntetve. S csakhosz- szas rendszerezés, kutató­munka tárta fel, hogy a fo­tók egy részét Habsburg Fri­gyes főherceg felesége, Iza­bella készítette, más része korabeli jó nevű mesterek munkája, s a Habsburg csa­lád tagjait örökítik meg. A nyolcszáz pozitív és hat­száz negatív kép közül hat- vanat válogattak ki a Photo Habsburg című kiállításra, amelyet a Fotóművészeti Ga­lériában láthatott a közön­ség július közepéig. A kiál­lítással egyidőben a Corvina Kiadó elegáns albumot je­lentetett meg 110 fotóval, Heiszler Vilmos, Szakács Margit és Vörös Károly egy- egy tanulmányával. A múlt század utolsó har­madában, amikor a fényké­pezés még drága mulatság volt, a főúri családok tagjai szívesen fotografáltak. Fel­vételeikkel gyakran találkoz­hattak a korabeli újságok lapjain, fotóamatőr-kiállítá- sokon. Izabella főhercegasszony szenvedélyes és tehetséges fotós volt. 1898-ban, a Va­sárnapi Újságban jelent meg először két képe hímző asz- szonyokról. Néprajzi ihle- tettségű felvételein megörö­kítette a magyarországi nagybirtokukon (Mosonma­gyaróváron és Béllyén) fo­lyó paraszti munkákat, a szénahordást, az aratást, a kukoricátörést, meg a sok népviseletét. Amikor már meglehetős jártasságot szerzett a fény­képezésben, a művészfotó le­ié fordult. Sikerrel. Lírai hangulatú tájfelvételeit szaklapok közölték, méltat­ták. 1905-ben, a második nemzetközi amatőrfénykép- kiállításon mutatták be Iza­bella első munkáit. A fényképhagyaték a má­sodik világháború után szétszóródott. Egyes darab­jai gyűjtőkhöz, közgyűjte­ményekbe kerültek. A leg­utóbb előkerült kollekcióval már 1300 fénykép sorsát is­merjük. De ennél jóval na­gyobb volt a családi fény­képgyűjtemény. Csak remél­hetjük, hogy újabb, ma még ismeretlen helyen lappangó fényképek is előkerülnek. {(Kádár) Matyó pár (Mezőkövesd, 1911, Izabella felvétele) Villányi László SPIRÁL 1. Ugyanaz a hang: az elnyújtott zsizsegés, amíg tart a lendület, a töltésről lefelé; bár álcázva hallatom, vidítva fiamat: a régi suhanás kísért, mikor ugyanígy, ugyanitt simult lábam a pedálhoz; mintha nem fékeztem volna soha, fülemben ugyanazzal a hanggail, száguldanék azóta is, kikerülve a gödröket. 2. Bezárt az utolsó kocsma is: muszáj hazatérnie; még csak be sem rúgott, a házba menni mégis ott akar, hol rozsdás kerítés hullámzik; lehet, régen ott volt kapu; vagy egy másik otthon tűnt elő?

Next

/
Oldalképek
Tartalom