Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

Somogyi Néplap 1989. július 22., szombat KÖZGAZDASÁGI, MŰSZAKI ÉLET Egy NSZK-beli kereskedő cég is érdeklődik képességvizsgá­latoknál alkalmazott pszichológiai műszerek után a Struktúra Szervezési Vállalatnál, amelynek ez az első exportszállítmá­nya konvertibilis elszámolású piacra. A készülékhez elektro­nikus számolóegység és komplett szoftver-csomag is tartozik. (MTI-fotó — Balaton József felvétele) ALAGUTAK SZELLŐZÉSE Egy korszak kezdetei Százmilliók ültek világ­szerte a képernyők előtt 1969. július 21-én, hogy megtekintsék minden idők legmesszebbről * sugárzott egyenes televíziós közvetíté­sét. Az elmosódott, világos- sötét foltokat nézve legföl­jebb csak sejteni lehetett azt a mozdulatot, amely történelmi lépésként vonult be az emberiség történel­mébe. Sokunkat, akik mind­ezt láttuk, az azóta eltelt évek is figyelmeztetnek az idő múlására: bizony, már húsz éve, hogy először járt ember a Holdon. A tervnek két olyan alap­vető műszaki problémát kel­lett megoldania — termé­szetesen sok egyéb újdonság mellett —, amit korábban még egyetlen űrrepülésnél sem próbáltak ki. Az egyik a hordozórakéta volt, amelynek elég tolóerővel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a hatalmas tömegű Apollo űrhajót föld körüli pályára állítsa, majd útnak indítsa a hold felé. Az űr­komplexum másik különle­gessége a holdraszálló egy­ség volt, amit nálunk hold­kompnak neveztek el, az amerikaiak pedig közönsé­gesen csak bogárnak hívták —furcsa „lábai”, antenna­csápjai. ablakszemei után. Első ízben készült olyan űr­szerkezet, amelyet kizárólag légüres térben végrehajtan­dó űrrepülésre kívántak fel­használni, ráadásul rendel­keznie kellett azzal a kü­lönleges képességgel is, hogy saját hajtóművei segítségé­vel lehetővé tegye az aszt­ronauták visszatérését a Hold felszínéről. Apollo néven, 4-es szám­mal jelölve 1967 novembe­rében indult az első űrhajó föld körüli pályára. Az első, legénységgel fellőtt Apollo űrhajó a 7-es volt. A nagyszerű feladat Neil Armstrongnak,' az Apol­lo—11 parancsnokának ju­tott ... Az Apollo—9 aztán 1969 márciusában végrehajtotta mindazokat a feladatokat, amelyek a leszállás tökéletes végrehajtásához kellettek. A leszállás főpróbáját az Apol­lo—10 személyzete hajtotta végre. Az utolsó Hold-expedíció 1972 decemberében indult útnak. Az első holdra lépést követő három évben tehát összesen tizenketten jártak a szomszédos égitest felszí­nén. Évtizedekre elegendő kutatási anyagot gyűjtöttek A hegyek gyomrát átsze­lő, a folyó- és tengerfenék alatt haladó, a mély talaj­rétegekben húzódó hosszú alagutakat nemcsak meg­építeni nehéz, de a későbbi üzemben tartásuk is sok gonddal jár, s olyan prob­lémákat vet fel, amelyeket már a tervezés és létesítés során meg kell oldani. Ilyen gond például a kielégítő szellőzés biztosítása, hiszen akár a járművek folyama­tos haladása, akár feltorló­dása. megrekedése esetén emberi belégzésre alkalmas levegőnek kell lennie az alagút teljes hosszában és keresztmetszetében. Az alagutak szellőztetésé­re sokféle technikai megol­dás van, rendszerint óriás ventillátorokkal létrehozott légmozgás formájában, a természetes „huzat” ugyanis csak igen rövid alagutak légcseréjét biztosítja. A le­vegőt tisztító állandó lég­áramlás létrehozására több­nyire — egymástól megfele­lő távolságra elhelyezett — függőleges aknákat készíte­nek. Az úgynevezett kereszt- irányú szellőztetésnél a kör- keresztmetszetű alagút alsó szeletében vezetik be a friss levegőt, a magától fölemel­kedő elhasznált levegőt pe­dig a felső szeletben szívják el (ezzel az eljárással a köz­lekedés szempontjából fö­lösleges alagútrészeket is hasznosítani lehet). A hosszanti szellőzésnél szokták azt is csinálni, hogy az alagút egyik végén befe­lé irányított légsugárral megtolják, az alagút másik vége előtt pedig egy mel­lékjáraton keresztül meg­szívják az alagútban levő levegőt. Az Alpokban levő Bren- ner-alagút egyik bejáratá­nál például egy tűzeset al­kalmával, amely robbanást követően az alagútban tört ki, nagy teljesítményű, tö­kéletesen működő szellőző­berendezést kapcsoltak be a sűrű füst eltávolítására. Véletlen katonai balesetek A hír már hetek múltán nem igazán hír. Elvesztette frissességét — aktualitását annál kevésbé. Emlékezte­tőül: július elején a Len­gyelország területén állomá­sozó szovjet északi hadse­regcsoport egyik repülőegy­ségének MÍG—23-as vadász­gépe szokványos gyakorló­repülésre indult. Ami rö­viddel a start után történt, egyáltalán nem mondható szokványosnak. Feltehetően a hajtómű meghibásodása miatt — még lengyel légtér­ben — a gép pilótája kata­pultált, a MÍG—23-as azon­ban valamiképpen „önállósí­totta magát”, és automati­kus műszereinek segítségé­vel nyugati irányban foly­tatta útját. Az NSZK és Hollandia felett nagy ma­gasságban átsuhanva — mintegy 99 kilométert meg- téve — Belgiumban zuhant le. Ilyen eset — állítják a szakértők — eddig még so­hasem fordult elő; eleinte maguk sem akarták elhin­ni, hogy egy „fantomgép” így elszabadulhat. Azt per­sze majd a tüzetes vizsgálat deríti ki, miként következ­hetett be a baleset. Dehát efféle váratlan, véletlen szerencsétlenség fordítva is bármikor előadódhat. Márpedig a korszerű fegyverekkel telezsúfolt Európában — akár az egyik, akár a másik oldalon csúsz- szék hiba a katonai gépezet működésébe — bármilyen „rendkívüli eseménynek” előre ki nem számítható sú­lyos következményei lehet­nek, hiszen adott körülmé­nyek között egyik fél sem tudhatja, véletlenségről van-e szó, avagy valami egészen másról. Egyértel­műbben fogalmazva: a nagysebességű harceszközök korában hallatlanul megnö­vekszik a kockázat, ha a NATO és a Varsói Szerző­dés szervezete — megfele­lően koordinált információs és hírcsatornákkal — nem áll szoros kapcsolatban egy­mással az azonnali, késede­lem nélküli kölcsönös tájé­koztatásra, az események haladéktalan tisztázására. Mostanában — és ez talán a nyíltabb hírközlésnek kö­szönhető — egyre gyakrab­ban szerzünk tudomást ka­tonai balesetekről, atomten­geralattjárók „rejtélyes” el­süllyedéséről, rakéták fel­robbanásáról, légiinciden­sekről és így tovább. Még régebben elég sűrűn olvas­hattunk az Egyesült Álla­mok hadászati csapásmérő erőinél elrendelt „vakria- dókról”. De mi történt volna ak­kor, ha — tegyük fel — az elektronikai láncolatban nem veszik észre időben a hibát; ha nem sikerül visz- szaparancsolni a levegőbe emelkedő bombázókat? Manapság, amikor rakéta- nukleáris korunk minden eddiginél bonyolultabb biz­tonsági kérdéseivel kerül szembe a világ, egyáltalán nem tűnhet szónokinak a kérdés: vajon bármelyik atomhatalom határozott po­litikai akaratától függetle­nül — pusztán valamilyen műszaki-technikai hiba foly­tán — kirobbanhat-e a há­ború? Ezzel a roppant ve­szélytényezővel Moszkvában és Washingtonban egyaránt számot vetettek, ezért is ír­Változás előtt a nyugellátási rendszer A nyugellátások helyzete kritikussá vált Magyaror­szágon. A még jelenleg is működő rendszer ugyanis arra a megfontolásra épült, hogy a járulékokból az el­látások biztonsággal fizet­hetők. Ez addig igaz is, amíg az aktív laikusság ■ lé- lekszáma és reáljövedelme növekszik, illetve a nyugdí­jasok száma az aktív járu­lékfizetőknél kevésbé gya­rapszik. Nálunk viszont ép­pen fordított a helyzet. Az elmúlt 30 esztendőben sóikat változtak a nyugdíj- fölyósítás feltételei. A leg­markánsabb differencia, hogy míg 1960-ban még 600 ezer nyugdíjas volt az or­szágban, addig tavaly kis híján két és félmillió. A bő­vülés persze nemcsak abból származott, hogy az életkor megnövekedett, hanem abból is, hogy a társadalombizto­sítás lényegében ma már minden állampolgárra kiter­jed, szemben a három évti­zeddel ezelőttivel, amikor például a szövetkezeti tagok vagy a kisiparosok és kis­kereskedők nem részesülitek ilyen ellátásokban. Akár­hogy is, a nyugdíjrendszer hamarosan fizetési nehézsé­gekkel fog küzdeni, hacsak át nem alakítják egész rendszerét. Tízmilliárdos hiány árnyéka A szakemberek egybe­hangzó véleménye szerint a jelenlegi módszerek további alkalmazásával 1990-ben legalább tízmilliárd forint hiánnyal zárja majd az évet a nyugdíjbiztosítási rend­szer. S ez a hiány a későb­biekben csak növekedhet. Mit lehet hát tenni, hogy ez ne következzék be, azaz a nyugdíjasok minden hónap­ban pontosan megkapják a pénzüket, s ma is nehéz sorsukat még egy újabb, rajtuk kívülálló okokból származó baj ne tegye ne­hezebbé ? Kézenfekvőnek tűnik, hogy meg kell emelni a nyugdíj- járulékokat, s eképpen fe­dezni a növekvő kiadáso­kat. Igen ám, de sem a la­kosság, sem a vállalatok nem képesek több terhet el­viselni. Már ma is minden 100 forintnyi bér után 43+ 10 forint a társadalombizto­sítási járulék (43-at fizet­nek a vállalatok, 10-et a ke­resők). S ebből az 53 száza­lékból éppen 30 jut a nyug­ták alá 1987-ben a kölcsö­nös nukleáris kockázatok csökkentését célzó közpon­tok felállításáról szóló két­oldalú egyezményt, s kor­szerűsítették a „forró dró­tot”. Vajon — s erre egyebek között a MÍG—23-as esete még csak nyomatékosan fel­hívja a figyelmet — nem jött-e el az ideje annak, hogy a két európai katonai szövetség közötti „válság- központot” állítsanak fel? Ügy hírlik, a belga kormány e tárgyban javaslatot készül kidolgozni, noha ebben az ügyben nyitott kapukat dönget, hiszen a Szovjetunió már korábban indítványozta ilyen központok megszerve­zését. A jelek szerint azonban most az elzárkózás talán feloldódik és belátható időn belül lehetséges lesz a NATO és a VSZ megállapo­dása egy európai kockázat- csökkentő rendszer létreho­zásáról. Minél előbb kerül sor erre, annál jobb, hiszen nincs semmiféle garancia arra. hogy a szovjet „fan­tomgéphez” hasonló baleset bármikor ne következzék be ismét. Serfőző László katonai szakértő díjakra. A többiből kellene fenntartani az egészség­ügyet, fizetni a gyes-t, a gyed-et stb. Az összes befi­zetés óriási összegre rúg, több mint 250 milliárd fo­rint. Részben ez is magya­rázza, hogy súlyos gondo­kat kell megoldani, hiszen egyénenként 100 forint nyugdíjemelés 3 milliárd forint többletköltséget jelent a társa da 1 ombi z to s í tá s na k Más elképzelés szerint meg kellene emelni a nyug­díjkorhatárt, így csökkenne a nyugdíjba vonulók szá­ma, többen maradnának • a járulékot fizető aktív dol­gozók. Ez is logikusnak lát­szik. Ám mégsem hibátlan. Részben, mert akkor, ami­kor a munkanélküliség ré­me is fenyeget általánosam, munkában tartani egész korosztályokat, szerfelett veszélyes. Részben pedig azért, mert igazságtalan volna egy ilyen rendszer egyik napról a másikra be­vezetése, hiszen a nyugdí­jasok már évekkel előbb el­kezdik a fölkészülést arra az időre, amikor befejezik aktív pályafutásukat. Ennek, érdekében megtakarítanak, beruháznak, átprogramoz­zák életüket. Hirtelen külső beavatkozás ezekbe a folya­matokba beláthatatlan kö­vetkezményekkel járna. Ezért hát csak lassan, foko­zatosan és rugalmasan le­hetne a korhatármódosítást bevezetni. Pontosabban szól­va nem az életkor-határon, hanem a kötelezően letöl­tendő szolgálati időn kelle­ne változtatni. Akinek meg­van a harminc, negyven, esetleg ötven év munkavi­szonya, annak megfelelően kapjon nyugellátást. És ha valaki 55 évesen éri el a megszabott szolgálati idejét, az akkor mehessen nyug­díjba, aki meg csak 65 éve­sen, az csak akkor. Nem népszerű változtatási javaslatok Ehhez kapcsolódik, hogy a nyugdíjfolyósításhoz szük­séges, kötelezően előírt szol­gálati idő hosszát a szakér­tők szerint a jelenlegi tízről hamarosan húsz esztendőre kell változtatni. Valamint arra is szükség lesz, hogy NYUGDÍJASOK megváltozzék az úgynevezett nyugdíjskála is. E szerint ma a munkában töltött el­ső évek után még kettő, az utolsó évek után már vi­szont csak fél százalék nyug­díjemelés jár. Az elképzelé­sek szerint ezután viszont minden egyes évben egy százalékkal növekedne a nyugdíj. Ezzel párhuzamo­san szükség van arra is, állítják a szakértők, hogy az induló alapot az átlagkereset 53 százalékáról 48 százalék­ra mérsékeljék. Ez azoknál, akik 25—30 évet dolgoztak, akár 10—25 százalékkal is csökkenthetné a nyugdíjat ahhoz képest, mint amit a jelenlegi rendszerben meg­kaphatnának. Ám az állam­nak az így kialakult ellátá­sok értékmegőrzésére garan­ciát kellene adnia. A túl magas nyugdíjak Sokakat irritál, hogy szá­mosán igén magas nyugdíjat húznak. S gyakran ezt nem munkájukkal érdemelték ki, hanem az utolsó aktív évek­ben végzett különféle manő­verekkel. Ezt a jövőben meg kell akadályozni! Az egyik elképzelés szerint egy bizonyos kereset feletti ösz- szeget már nem lehetne be­számítani a nyugdíj össze­gének kialakításába. Igen ám, de kérdés — s erről ma nagy vita folyik —, hogy a járulékot a teljes fizetés után, avagy csak a határig kell jen-e fizetni. Mert ha elengednék a befizetéseket, az azonos lenne a fizetés- emeléssel, s így megint csak a magas jövedelműek járnának jól. A nézet kép­viselői szerint viszont az, akinek a jövedelme átlép egy bizonyos határt, ne ve­hessen részt a hagyományos társadalombiztosításban, ha­nem magánbiztosítást kell­jen kötnie. Egyébként ez a gyakorlat volt érvényben a harmincas években Magyar- országon. Végül is ma a Társada- 1 o mb i z tos í t á s i Fő i ga z gatós á g szakemberei úgy vélik, hogy 1990-ben meg kellene álla­pítani a minimális és maxi­mális nyugdíjakat, illetve azt a rendszert, ami a kívá­natos ellátások határait ga­rantálná. ÉS A NYUGDÍJ 1970 1980 A nyugdíjak összege 1987 1988 (mFt) 12 958 55 979 A nyugdíjasok száma év végén 110 055 129 066 (ezer fő) 1 453 2 082 A népesség százalékában 2 374 2 422 14,0 19,4 Egy főre jutó átlagos havi 22,4 22,8 nyugdíj (Ft) 765 2 267 3 990 4 515 Meixner Zoltán Auditív szemüveg Pierre Antonetti francia or­vos Antibesben bemutatta találmányát: egy auditív szemüve­get, amely a fényeket és a színeket hangokká alakítja. Ez az eszköz elsősorban vak gyermekek számára készült, hogy meg tudják különböztetni a színeket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom