Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
I Somogyi Néplap 1989. július 15., szombn: AZ IFJÚSÁG ELETE Egy magyar „vagány” az USA-ban Kölyökrádió Üveges tánc kólásflaskákkal — Érdekes a történet, nagy szerencsém volt — villantja rám dús bajusz keretezte mosolyát Nagy Zoltán Jó' zsef. A boglári Lelle néptánc- együttes művészeti vezetőjeként már jól ismert fiatalember csaknem fél évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban, a közelmúltban tért haza. Az „érdekes történetről” így beszél: — 1984-ben voltam először az USA-ban egy kaliforniai csoport meghívására. A néptáncegyüttes 80 százalékban amerikai volt, érdekes, vegyes kultúrával találkoztam ott. Büszkék az amerikaisá- gukra, ám mivel származását tekintve rendkívül vegyes összetételű a lakosság, valahol hiányzik az a gyökér — legyen az ír, mexikói, kínai vagy magyar —, amellyel saját kultúrájukat ápolhatják. Amint beszélgetésünkből kitűnt, Nagy Zoltán József a világ számos, igen távoli pontjain — Japántól Svédországig — élesztgette a magyar tánc iránti szeretetet, virtuóz tánctudását megosztotta azokkal, akik ápolni kívánják e népművészeti ág remek hagyományait. — Hogyan került idén az államokba? — 1988-ban megpályáztam a Fulbright ösztöndíjat azzal a céllal, hogy az utazási költségeimet fedezze. Ehhez olyan ajánlóim voltak, mint Tímár Sándor, az Állami Népi Együttes vezetője, No' vák Ferenc, a Táncművészek Szövetségének főtitkára és Philip Balia, a Sorosalapítvánnyal hazánkban tartózkodó amerikai újságíró. Amikor elindultam, csupán annyit tudtam, hogy megkaptam az ösztöndíjat, és az amerikai—magyar folklórcentrum megszervezte az utamat, tehát gondoskodott a szállásról, étkeztetésről és honoráriumról. Semmiféle pontos információm nem volt. — És ennyi bizonytalansági tényező ellenére nekivágott? — Hát, volt egy repülőjegyem Washingtonba! —• mondja nevetve. — Hogy maradtam volna itthon ? — Tehát megérkezett az Egyesült Államok fővárosé' ba ... — Az első nagy meglepetés akkor ért. A nemzetközi ösztöndíjasok tanácsa úgy fogadott, hogy gratulált az ösztöndíj elnyeréséhez, és a kezembe nyomtak 3600 dollár ösztöndíjat és még 2000 dollár értékű repülőjegyet. — Mivel foglalkozott az államokban töltött hónapokban? — Amerikaiaknak hétvégi tánctanfolyamokat tartottam, olyan amerikai tánccsoportokkal dolgoztam, akik csak magyar táncokkal foglalkoznak, és olyanokkal, amelyek nemzetközi táncrepertoárjukat akarták bővíteni magyar táncokkal. Vidéki iskolákban is tartottam farmersrácoknak előadást a magyar néptánckultúráról. Az ötödik terület volt a magyar tánccsoportok tanítása. — Melyik volt a leghálá- sabb feladat? — A farmergyerekekkel nagyon szívesen foglalkoztam. Amerika ellentmondásos világhoz tartozik, hogy amikor a kisdiákok azt sem tudják, hogy Magyarország létezik, Virginiában egy könyvaukción az 1848-as szabadságharcról angol nyelvű könyvet találtam. Az amerikai gyerekek hozzászoktak, hogy az áruházban mindent megvásárolhatnak: ez a „bemegyek a boltba, leveszem a polcról” gyakorlat. Még a farmersrácok is rámcsodálkoztak, amikor mutattam, hogy ez a ruha a birka szőréből készült. A vidéki iskolákban azért volt izgalmas ez a feladat, mert nem „kiválasztott” társasággal találkoztam. Amellett, hogy hazánkról nem tudnak, természetesen fogalmuk sincs a néptáncunkról. Ezek fakultatív programok voltak, s a kezdeti bizalmatlanság azonnal elmúlt, amikor elkezdtem „csörögni”. Nagyon tetszett nekik: csillogó szemmel mondták, hogy „cool!", ami náluk azt jelenti, hogy vagány, vagy — magyar fiatalok nyelvén — báró! Az üveges táncot természetesen coca-colás dobozokkal jártuk. Kétezer kisgyerekkel találkoztam és több helyütt kérték, hogy beszéljek egv kicsit magyarul. Mondhatom, nagy siker volt; csak néztek! — Hány városban, illetve településen járt? — Nehéz lenne összeszámolni, Washingtontól Los Angelesig, Chicagótól Bostonig, úgy negyvenezer kilométert utazhattam. — Hogy lehet ezt bírni öt hónapon keresztül ? — Nehezen, de az alaptermészetem is olyan, hogy dolgozom hetekig éjjel-nappal, aztán egyszercsak „hanyatt- esem". Ott mindig egy friss társaság várt egy friss embert. Ez nem mindig sikerült. Már csak ez a kipako- lok-bepakolok életmód is iszonyúan fárasztó. — A táncoktatáson kívül milyen programja volt? — Felejthetetlen élményeim a kirándulások. Los Angelesből elindultunk a Grand Canyonhoz autóval, és a végeláthatatlan sivatagi autópályán 18 óra alatt több mint kétezer kilométert tettünk meg. Pits- burghből kirándultunk a Niagara vízeséshez és láttam a hustoni űrhajózási központot is. Rövid időre átutaztunk Mexikóba. Colora- dóban pedig az úgynevezett szárazföldi választóvonalat néztük meg. Azért nevezik így, mert ettől a vonaltól, ha északnak állunk, bal oldalon a folyók nyugatra, jobb oldalon pedig kelet felé folynak. — Visszatérve a tánchoz, nehéz volt amerikaiaknak magyar táncot tanítani? — Az amerikai a tánclépéssel, figurával is úgy van, mint a bolti áruval: „ez kell nekem” alapon. Pedig nem a lépést kell megtanulni, hanem azt az érzést, amit egy nő és egy férfi közös tánca jelent. A tánc a testek beszélgetése, s ebben a kommunikációban az amerikaiak — más okokból, mint sajnos ránk is jellemző, életstílusuk, mentalitásuk, szokásaik miatt — igen nehezen vesznek részt. Ott például az érintésnek egészen más jelentése van, más a rangja a hétköznapi viselkedéskultúrájukban. S ezt a szakadékot nehéz áthidalni. — Milyen táncokat tanított? — A magyar nyelvterület táncait, zömében somogyi táncokkal foglalkoztunk. — Volt valamilyen kellemetlen élménye? — Gyomorrontással két napig kórházban feküdtem. A mentő hetven, a kezelés pedig 1300 dollárba került. Még szerencse, hogy az ösztöndíjjal együtt járt a biztosítás. — Tapasztalatai szerint milyenek az amerikai emberek? — Rendkívül nyitottak. Érdekes azonban, hogy fehér embert nem láttam fizikai munkát végezni. Hogy Amerikában mindent szabad, ez nem igaz! Az előfordul, hogy ha az egyik államban valami nem tetszik, átmennek a másikba, ám furcsa törvények mindenhol vannak. — Utazásának volt egy konkrét célja ... — Azzal az ötlettel indultam el, hogy szeretnénk Bogláron 1991-ben egy verseny nélküli magyar táncok nemzetközi fesztiválját rendezni. Ennek a jelentőségét úgy érzem, nem kell ecsetelni. Az utamon számos csoport támogatta ezt az ötletet, s ebben partner a texasi TAB utazási iroda is. A fesztivál megrendezésében — eddigi megbeszéléseink szerint — segítene a bogiári tanács, a Vikár Béla Művelődési Központ és a Bogiári Mezőgazdasági Kombinát. — Kérhetek valamit? — hangzik a hirtelen kérdés. — Természetesen. — Szeretnék köszönetéi mondani a bogiári művelődési központnak, hogy utazásomat támogatták és lehetővé tették, hogy a rám háruló feladatokat a munkatársak elvégezték. Mi is köszönjük! Tamási Rita O már a béke gyermeke A nagymama fotókkal lepte meg katona unokáját. Édesapja — az unoka dédapja — fényképeivel, aki sok évet töltött az ,első világháború frontjain. Büszke fejtartás, jól szabott katonaruha, sugárzó öntudat, mintha több csatái megnyert volna. A fénykép ugyanazt az üzenetet közvetíti, amely szájról szájra járt a családban, mint a nagypapa ars poeticája a katonaéletről: „A katonaság annak való, aki legény a talpán, aki nem ijed meg a nehézségektől, és van becsvágya, hogy ezt be is bizonyítsa.” A kiskatona apja és nagyapja fotói mellé tette a dédapa századeleji fényképét is. Minden bizonnyal összehasonlítást végzett az előtte szolgáló büszke férfiak és az ő esetlen újoncsága között, mert kihúzta magát, övét, zubbonyát megigazította, sapkáját újra fejébe húzta. Megpróbálta arckifejezését is ráncba szedni, de tekintetéből hiányzóit a büszkeség, a harciasság, a haza- fiúi buzgalom. Békésebb, szelídebb az ö tekintete, nincs benne annyi elszántság. ő már a béke gyermeke. A rá váró csaták sem lesznek könnyűek. Katonaerények kellenek hozzá: kitartás, keménység, bátorság, leleményesség, erőfölény, de nem elsősorban fizikai, hanem szellemi. A napi életcsatákhoz is gyakran ember- feletti erő, kitartás kell. Ha békében vívhatja meg narpi küzdelmeit, több győzelemre van esélye, mint családjában azoknak a férfiaknak, akiknek katonaképeit legbecsesebb emlékei között őrzi. Eleinek sokszor kellett újrakezdeni. Most ö is ilyen helyzetbe került, mert amit mi látszólag elvégeztünk, megint elölről kell kezdenie. De ha békében teheti, több kedve, energiája marad a korrekciókra, a reformokra. (zágoni) Kaszti Gyula rajza Hetente háromszor jelentkezik Kölyökrádió címmel az ifjúsági osztály műsora. Készítésében a felnőttek mellett gyerekek is részt vesznek. Képünkön: Martos Eta műsorvezető, Fenyő Katalin felelős szerkesztő, valamint Knizncr Péter és Gál Bori diákok. (MTI-fotó — Hámor Szabolcs felvétele; Hasznosításra ajánlja megyei táborát a Demisz Augusztus »lejéig várják a jelentkezőket A Somogy megyei Demisz is úgy gondolta, elébe megy a kezdeményezéseknek, s maga ajánlja fel közös hasznosításra törökkoppányi és balatonfenyves-alsói táborát. Az elképzelésekről dr. Kovács Lajost, a megyei Demisz elnökét kérdeztük. Mint elmondta, mindkét tábor a KISZ költségvetéséből, állami támogatással épült, temérdek társadalmi munkával. A táborokat eddig kizárólagosan a KISZ — mint a magyar ifjúság egyetlen politikai szervezete —, illetve annak jogutódja, a Demisz használta. Az ifjúságot azonban nem csupán ők képviselik már, s a Demisz felajánlotta, osszák meg ezeknek a táboroknak a kezelői jogát — lehetőleg minél kevesebb súrlódással — a többi ifjúsági szervezettel is. Elképzeléseiket eddig csupán a Fide,sz-szel egyeztették, nekik viszont nagyon tetszett az ötlet, miszerint alakítsanak vagyonkezelő közösséget. Ez hasonlóan működne, mint a kít.-k, részvénytársaságok igazgatótanácsa, ellenőrző jogot gyakorolna. Az ifjúsági szervezeteket jelenleg két csoportba lehet osztani, aszerint, hogy részesülnek-e állami támogatásból, vagy sem. Azok a szervezetek, amelyek támogatást nem kapnak, mint például a Fidesz, vagy az egyházi ifjúsági szervezetek, alanyi jogon kapcsolódhatnának be a vagyonkezelő közösség munkájába, . amelyek viszont kapnak ál lami támogatást, mint például a SZJT, azok anyagilag is támogassák a vagyonközösség munkáját. Az elképzelésekkel a Demisz célja kettős. Szeretnék, ha valamennyi somogyi ifjúsági szervezet használhatná önköltségesen a tábort, tárgyalásokon megegyezve, hogy ki, mikor és mennyit van ott, osztozva az esetleges nyereségen is, melyre a fenyves-alsói tábor esetében mindenképpen számítanak. S jó lenne a jelenlegi kezelői jog helyett megszerezni a táborok tulajdonjogát is, megbeszélésen egyeztetve, melyik szervezet lehetne a tulajdonos. Mindezt azonban sok-sok jogszabály nehezíti. A fenyvesi tábor például állami tulajdonban van, kezelője a Demisz, használója pedig a Somogy megyei Demisz. Gond az is, hogy csak azokkal az ifjúsági szervezetekkel lehet tárgyalni — s ezt nem a Demisz kötötte ki —, amelyek bírósági nyilvántartásban vannak. Nincs még érdemi párbeszéd az ifjúsági szervezetek közt, így azt sem tudni, a többieknek tetszik-e az ötlet. Ha azonban létrejön a vagyonkezelő közösség, az mindenképp nyitott szeretne maradni, lehetőséget adva az újonnan létrejövő szervezeteknek a bármikori belépésre. Ha a tárgyalások eredményesek lesznek, már ősztől az új formában üzemeltetik a táborokat, annál is inkább, mivel a két éve elkezdett felújítási programot minél előbb be kell fejezni, ehhez azonban végleg tisztázni kell, ki a tulajdonos. S az is tény, hogy bár a Demisz-tagok száma a KISZ-éhez képest a felére csokiként, ez nem jelenti azt, hogy ennyivel kevesebb a fiatal a megyében. S valamennyiüknek legyen lehetősége a táborozásra. Sz. £.. Utón az emberség felé Hajdú Judit és Tóth Edit fiatal budapesti óvónők. Balatonszéplak alsón nyaralnak. A napfény és a víz szerelmesei. Már napok óta hívogatta őket a túlpart hegyvonulata, a tihanyi rév hajókürtje. Előző nap délelőtt fél tízkor aztán elindultak. Csak az emberek segítségére hagyatkozva akarták megkerülni a tavat. Délután^fél háromkor már sátruk előtt nyalogatták a fagylaltot. — Nem tudjuk már, melyikünk ötlete volt, de lehet, hogy országos csúcsot állítottunk fel — mondta Judit. — Hét autó segítségével jutottunk visz- sza Széplakra. A legtöbben munkájukról, gondjaikról beszélgettek velünk. Az egyetemi tanár a tó medencéjének régészeti — főleg római kori — érdekességeiről mesélt. Ültünk autómentőben és megszánt bennünket egy újságíró is. A 31. éve Csehszlovákiában élő népművelő modellnek kért fel bennünket a hagyomány- őrző népviseletek bemutatásához. — Kalandnak indult — kapcsolódott a beszélgetésbe Edit —, de sokkal többet adott nekem annál. Űjra visszatért hitem az emberek iránt. (Czene)
