Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
8 Somogyi Néplap 1989. június 10., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS :> V-í, m 8jP -V, ■/ ' *''/> ; ?fW*$ G LATZ FERENC Művelődés és politika A kormányzati politikában hangsúlyeltolódást ikí váriunk végrehajtani. Nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést kivárnunk biztosítani a humán területnek. Annak a területnek, amelynek stratégiai jelentősége van: amelytől gyermekeink jövője, műveltsége, erkölcsi és viselkedéskultúrája függ. Nehéz örökség A kormány nehéz gazdasági helyzetet örökölt. Nem tud milliárdokat átcsoportosítani egyik napról a másikra, mert azokat a milliárdokat el1 kellene venni az ipari, a m mezőgazdásági és más szféráktól. A munkás-, a panaszt-, a tisztviselőszülőktől kellene elvenni, hogy odaadjuk a gyermekeiket nevelő iskoláknak. A kormány a lehetőségeken belül előnyt kíván biztosítani az oktatásnak, a közművelődésnek, a művészeteknek minden tekintetben. Vonatkozik ez a költségvetési tárgyalásokra ugyanúgy, mint a pártintézmények hasznosítására. Az ország vezető apparátusainak gondolkodását kell megváltoztatni e térem. Vegyük tudomásul: o középszintű vezetők értékmeg- ítélésé.n múlik az új kormány elképzeléseinek megvalósítása. Ök döntenek, hogy mire fordítsák a rendelkezésre álló pénzt; a gyermekeinket nevelő, gondozó óvodákra, iskolákra; egészséges anyákat, apákat adó iskolai sportlétesítményekre, vagy megyei, városi „háttérintézményekre”. A helyi politika átértékelésében, a helyi vezetők gondolkodásának átformálásában a képviselők aktív közreműködésére is számíthatunk. Használják fel a számukra adott fórumokat, a helyi gyűléseket, és választóik indulatait is, hogy ehhez az emberközpontú kormányprogramhoz támogatóikat nyerjenek meg. Az ezredforduló tárlata Az elmondottakból következik, hogy e kormánynak vannak stratégiai elképzelései. Nemcsak az, hogy „nyerő csapat” akarunk lenni, hanem abban az értelemben is, hogy az ezredforduló Magyarországának perspektívájában gondolkodunk. A mostani kormánynak „lábon kell tartani” a magyar gazdaságot, hitelképességünket. El kell kezdenie egy új típusú kormányzati politika kiépítését, kijelölve az ezredforduló kormányzati politikájának új hangsúlyait. Az elmúlt 40 év intézményrendszerének átalakítása és a politizálás hangsúlyainak áthelyezése természetesen nem néhány hónap munkája, hanem éveké. Eredményei pedig szintén évek múlva jelentkeznek majd. Ne feledjük: ezek az átalakítások érdekeket fognak sérteni, azoknak az érdekeit elsősorban, akik kötődnek a régi intézményekhez. Az új kormány az első napokban világos preferenciát biztosított a művelődési és az egészségügyi-szociális tárcáiknak. Ugyanígy a közutakmak. Azzal, hogy a lineáris csökkentésből' e területek kimaradtak. Ugyanakkor hozzáláttunk a kormányzati munka korszerűsítésének keretében a Művelődési Minisztérium hatókörének átalakításához is. A politikai ellenőrző jogköröket a tárca leadja, mert ezek még az ötvenes évek maradványai. Ugyanakkor új helyat keresünk a kormányzati munkában az egyháznak, a kisebbségi kérdés- nekí, a sportnak és fokozni kívánjuk kultúrpolitikánk aktivitását. Új egyházpolitikát kívánunk kialakítani. Az eddigieknél határozottabb, törődést is a magyarországi nem magyar, valamint a határokon túli magyar kisebbségek dolgaival. Az áHamminisz- ternél, illetve a Minisztertanácsnál kisebbségi valamint valláspolitikai kollégiumot hozunk létre, amely e terület elvi kérdéseiben foglal állást, biztosítja az állam magas szintű képviseletét. Ugyanakkor — terveink szerint — a Művelődési Minisztérium lesz „felruházva” az ügyintézéssel miniszterhelyettesi, illetve főosztályi szinten. A művelődési tárcához kerül a sport, különös hangsúllyal a diáksportra és a tömegsportra. A következő évek kormányzati politikájában a művelődési tárca fokozatosan nagyobb szerepet kap; voltaképpen az ezredforduló politikájának humántárcája körvonalazódik előttünk e hetekben. Európa részeseként Magyarország európai „betagozódásáról”, felzárkózásáról beszélni — szépen hangzik. Nehéz azonban megvalósítani. Ismertek a gazdasági nehézségek: a magyar munkaerő és gazdasági infrastruktúra még nem versenyképes Ny ugat-Európában. A művelődési integrálódást azonban nem gátolhatja semmi. (Ezt jelzi művelődési miniszteriként első külföldi utam BruxeJlesben, ahol az európai kulturális miniszterek tanácsának állandó meghívottjaként vettem részt.) A legfontosabb feltétel az idegen nyelvi képzés, amely mind nagyobb teret kap a következő évek művelődéspolitikájában. Az orosz nyelv kötelező tárgyból fakultatív lesz, s igaz, hogy ez csökkenti az orosz nyelvet tanulók számát, de ők legalább megtanulnak oroszul és eredményesen segíthetnek gazdasági-kulturális területen a szovjet—magyar és általában a szláv—magyar . kapcsolatok ápolásában. A nyugati nyelvek elsajátítása a közép- és a főiskoláikon az európai integrálódás elsőrendű követelménye. Bővítjük az angol, német, francia, spanyol, olasz nyelvszakokat, a műszaki felsőoktatási intézményekben is erősítjük ezek oktatását. Mindent elkövetünk az idegen nyelvű, illetve kétnyelvű középiskolák számának gyarapításáért. A Művelődési Minisztériumban most készülnek erre a tervek. Olyan mérnökökkel, akik nem tudnak idegen nyelvet, nem lehet közös vállalatokat, kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni. A szögesdrót felszedése Magyarország nyugati határán, szimbolikus jelentőségű, mert az emberi-kulturális közeledés akadályait is szeretnénk felszámolni, és ösztönözni az egyéni, vállalati, iskolai, helyi kapcsolatrendszerek fejlődését. Mindezt összekapcsoljuk a magyar kultúra külföldi megismertetésével: újabb magyar intézetek nyitása mellett különösen a hungarológiai tanszékek alapítását szorgalmazzuk nyugaton—keleten egyaránt. Új koncepció előtt A „humán-program” részeként új oktatáspolitikai és oktatásigazgatási koncepciói fog a tárca kidolgozni, amely ősszel kerül tárgyalásra. E koncepció a kisdedóvástól a posztgraduális képzésig átfogja az annyiszor agyonreformált magyar oktatási rendszert. E rendszer központjában a gyermeknek kell állnia. Tartalmilag e tervezet világos, szigorúan számonkérhető törzsanyagra alapozódik. Egyeztetve mindezt az európai normatívakkal, felkészülve arra, hogy a mai kisdiákoknak az európai kultúrában, gazdaságban otthonosan kell mozogniuk majd. Az igazgatás terén világos, áttekithető rendszert kívánunk kialakítani, amely elkerülhetővé teszi az évről évre ismétlődő érettségi és egyetemi felvételi anomáliákat. A kultúra azonban nem azonos az oktatással. A művészetek pénztámogatásának emelésére a kormány nem tud ígéretet tenni a jelenlegi helyzetben. De a szinten, tartást és a belső tartalékok kiaknázását, az értékek megmentését kiemelt kormányzati feladatnak 'tartjuk. Különösen a helyi szervek, tanácsok tehetnek sokat e téren. Az például, hogy a helyi pártoktatási intézmények a kultúra hatókörébe kerüljenek, a helyi vezetőkön múlik. Örömünkre szolgál, hogy a főtitkár elsőbbséget kíván biztosítani az oktatásnak és a művelődésnek az épületek átadásánál! Mutatja: a párt egyetért a kormány hosszú távú stratégiai elképzeléseivel! Kádár János és Nagy Imre Szellemi életünk a politikai átértékelés élén halad. Így van ez rendjén. Néha felvetődik a kérdés, olvasva az újságokat, nyilatkozatokat, vajon nem csap-e át néha anarchiába, kapkodásba az új órtéknormák keresése? Ugyanakkor társadalomtudományunk lépést tud-e tartani a sajtó és gyűlések nagy iramával? És hagyunk-e magunknak időt, hogy közvetlen múltunk értékeit reálisan, sokoldalúan nézzük és becsüljük meg? Különösen aktuálisnak érzem az elmúlt 40 esztendő két jelentős á.l- lamférfiánaik, Kádár Jánosnak és Nagy Imrének reális értékelését és becsülését. Nagy Imre a magyar nemzeti történelem jelentős alakja, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom teoretikus egyénisége volt. Mint hamarosan itthon is megjelenő beszédei, írásai mutatják: szembe tudott fordulni a sztálini politika néptőL-idegen- ségével, melynek korábban maga is részese volt. Marxista volt, annak is tartotta magá.t, és kommunista. Párt és állam viszonya, egyes társadalmi osztályok érdekei a szocializmus építésében, a termelő és fogyasztói szféra, különösen a mezőgazdaság tekintetében — mind olyan kérdések, amelyekben Nagy Imre írásai, beszédei korának jelentős reformkommunistáját állítják elénk. Igen sokra kell becsülni azt az erkölcsi bátorságot, amelyet miniszterelnökként, majd félreállítva, vitairatok ké- szítőjeként tanúsított a sztálini rendiszer 'lebontásáért folytatott harcban. Azok az alapelvek, amelyeket megfogalmazott a sztálini rendszerrel szemben, a törvénytelenségekről, ,a szovjet—magyar őszinte baráti viszonyról, a szocialista országok kapcsolatrendszerérői, a társadalom demokratizálásáról, a nemzeti sajátosságokról, tehát ezek az alapelvak, az 1960 utáni politikában a reformszárny irányadói maradtak anélküli, hogy rá hivatkoztak volna, vagy a gyakorlati politikában ismerték volna írásait, alapelgondolásalt. Halálra ítélése, kivégzése körülményeit sürgősen tisztázni keli, de nem túlzás azt kimondani máris: Nagy Imrét törvénysértéssel ítélték halál-/ ra, ez „justiz mord” volt. Nagy Imre a magyar nemzet, a magyar kommunista mozgalom nagy halottja, mártírja! E reformpolitika kiteljesítése még napjainknak is feladata. Képviselője az 1960— 70-es években az a Kádár János volt, akit ma lépten-nyomon szembeállítanak Nagy Imrével, a reformkommuniistával. Hogy milyen személyi ellentétek feszültek közöttük az 50-es években, a moszkovita Nagy Imre és a hazai mozgalom képviselője, Kádár János között, azt majd a történetírás fogja tisztázni, S hogy Kádár János menynyire volt „fogoly” abban a nemzetközi rendszerben, amely behatárolta Magyarországon a politikai cselekvést 1956 után, azt is a jövőnek kell tisztáznia. Egy biztos — ahogy arra legutóbb Willy Brandt, az európai munkásmozgalom nagy alakja rámutatott —: Kádár János megmentette az országot az anarchiától, egy brezsmyevi, már- már hidegháborús légkörben remek taktikai érzékkel kormányozott, védte személyes tekintélyével érdekünket. Míg Nagy Imre a stratégia, Kádár János a taktika nagymestere volt. Nevéhez kötődik a 60— 70-es években az ország belpolitikai és anyagi konszolidációja, a sztálini politizálás lassú felváltása egy társadalomérdekű politizálással. A korszakban a házaikba épített tégla, az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás és a megélhetés apró örömeinek megteremtése, a gépkocsiprogram, a hétvégiház-progr&rn és így tovább, mind a Kádár-politikához kötődik! Az egyetlen olyan szocialista országok- béli államférfiként emlegették a 70-es évek végén, akit népe titkos szavazással is elsöprő többséggel megválasztott volna. Történészeknek kell majd mérlegelni, hogy a nagy mulasztásokban — többek között a Nagy Imre örökséggel való szembenézés — mekkora szerepe volt Kádár elvtársnak és a nemzetközi körülményeknek. Amit ma látunk, az elsősorban a késedelmeskedés a 70-es évek végén. A Kádár nevéhez kötődő politikában nem volt erő a váltáshoz. És a mai válságos gazdasági és társadalompolitikai helyzet jórészt ennek következménye.. Mindez azonban, nem homályo- síthatja el Kádár János államférfiúi érdemeit, aki épp a napokban ünnepelte 77. születésnapját. A magyar vidék A helyi tanácsi igazgatáson igen sok múlik a tekintetben is, hogy mennyire sikerül csökkenteni a vidék—város, illetve Budapest—vidék közötti életkörülmények különbségét. Szándékosan nem életszínvonalról, hanem életminőségről beszélek. Az elmúlt 3 évtized egy rendkívül pén.zközpontú és anyagi javak központú gondolkodást alakított ki. Természetes reakció ez a korábbi korsz,aik egyenlősdi elveivel szemben. De igényeink között sajnos háttérbe szorult az élet, sorsunk kulturált megélésének igénye. Előttem az 1990-es évek olyan Ma- gyarország-iképe él, amelyben az emberek a jelenleginél (többet adnak fiziológiai állapotukra, szabad idejükben a sport, az egészséges életvitel, a könyv, a szinházkul- túra. sokkal nagyobb helyet kap, s a közösségi élet kereteinek, a klubéletnek, egyleteknek, spontán, 'kezdeményezéseknek nagyobb megbecsülés jut. Egy olyan társadalom, ahol az embertársaink iránti tolerancia érvényesül! Es nem utolsósorban ember és természeti környezet harmonikus együttélése, a természetszeretet. A jövő Magyarországa egy sokszínű városi, területi autonómiák Magyarországa legyen. És ezek az autonómiák ne legyenek azonos szabályúak. Jusson érvényre a helyi kulturális és egyéb szokásbéli sajátosság is ezen autonómiák politikájában. A sztálini modellben a helyi vezetés nem tehetett egyebet, mint — úgymond — lebontotta a központi szervek politikai akaratát. Egy új demokratikus kormányzati politika az országos és a helyi érdekek harmóniáján nyugodhat csak. A helyi vezetéseknek viszont meg kell ■tanulniuk a vezetés mesterségét. Magyar- országon 'évszázados hiány a helyi vezetés találékonysága, az autonómiák önállósága. Ne csodálkozzunk, ha most még visszásságok tucatjait találhatjuk. A nyugati demokráciák, Franciaország, Anglia, vagy a kis államok, az NSZK, Ausztria évszázadok alatt izzadta iki a helyi politizálás normatíváit. A helyi politikai fórumoknak valódi eszmecserék, viták fórumainak kell lenniük, hogy ezelken kialakuljon egy önálló gondolkodású és cselekvőképes „garnitúra”. Professzionista politikusokra van szükség, akik nem feltétlenül azonosak a hivatalnokokkal! Az életminőség javításának első számú területe a művelődés. Az oktatás és azon túlmenően a közműveltség színvonalának emelése. Ha ma egy megyei, városi vagy akár községi vezetés sokat tehet polgárai érdekében, akkor azt a művelődés területéin keresheti. Az ország fejlettebb vidékei az életszínvonal anyagi tartalmát tekintve nincsenek Budapest mögött. Ám az életminőség tekintetében nagyonis! Ellátja-e megfelelő szinten a helyi vezetés a művelődé,sigazigatást? Jó és értő gazdája-e az iskoláknak? A tömegsportnak, az egészségügyi-szociális gondoskodásnak? V,an-e egyáltalán olyan színvonaLú művelődésigazgatási szakembergárdánk, akik a helyi könyv-, színház-, filmkultúra helyzetét képesek áttekinteni? Tesznek-e megfelelő javaslatokat, van-e erejük azok keresztülviteléhez? És a tanácsok vezetésében vajon elegendő megbecsülést kap-e a kultúra? Sokan munkatársaim közül — meg kell mondani — ezekre a kérdésekre pesszimista tagadással válaszolnak. Bízom abban, hogy megszűnik az ország vezető testületéiben a „praletkultos” munkamegosztás, m^ly szerint a kultúra a „felelős- rendszer’’-ben és a preferenciában is valahol az utolsó helyek egyikét kapja. A kormány stratégiai jellegű váltása, az erők átcsoportosítása a humán-szférára, ma a helyi vezetések kezében van. És bízom abban, hogy a centralizálás híveivel szemben nekem lesz igazam, aki úgy állítja fel a tételt: ha nem szoktatjuk hozzá a helyi vezetéseket az önállósághoz, vagy ha nem adunk az iskolaigazgatónak önállóságot, akkor az nem érzi az ügyet magáénak és soha nem ,i,s fogja megtanulni, hogyan kell élni az önállósággal.
