Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

, 8________________________________________Somogyi Néplap _________________ 1989. június 24., szombat n , n •• •■ .• •- , ' % \" ''s' /'/V'/yys\'' m mn n nnjv-> | n $'',/%%*'' ' ' m m m um mmim «v? ^ , n * ,> g $^ <?«, ^ m - ' y <■ g, - /' *, ,/, IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS VENDÉGEK, VENDÉGLŐK, VENDÉGLÁTÓK " -— ' ■■ ■ ■ ■ ■ - ' ' ■■■ ■■ ■■ . .■■■■'■ i ■ $ VADKERTY SZARVASA Együtt iszogatott színész és közönsége Teleki Sándor grófról az idősebb Dumas, mint a magyar D’Ar- tagnanról emlékezett meg, és holtig tartó barátságban voltak, ö volt, akinek köl­tői kastélyában vendégeske­dett a „nászútján” Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Teleki élete valóságos ká- landregény. 1835-ben a ti­zennégy éves zabolátlan, de igen jó képességű fiúnak Táncsics Mihály volt a ne­velője. ö alapozta meg a gróf későbbi jakobinus-né­zeteit. Egyetemistaként be­utazta Németországot, 1841- ben Spanyolországgal ismer­kedett. Liszt Ferenccel bo­lyongta be Itáliát. Telekit vörös grófnak is hívták — gunyorosan — el­lenségei. Közismert Petőfi­vel való, szinte anekdotás- könyvbe illő megismerkedé­se. Amikor bemutatták őket egymásnak, a költő a maga szarkasztikus modorában vá­gott feléje szavával: — Te vagy az első eleven gróf, akivel találkoztam ... — Mi­re Teleki, nem kevésbé gú­nyos hangon kérdezte: — Ugyan miért? Döglöttel ta­lán már volt érkezésed?... A szabadságharc már ide­haza érte. Előbb közkatona­ként vitézkedett, később Bem tábornok oldalán ezre- dességig vitte. Világos után börtönbe zárták. Titokzatos körülmények között sikerült megszöknie onnan. Haynau pedig távollétében, jelképe­sen — in effigie — felakasz­tatta Telekit. Emigránsként előbb Tö­rökországba, majd onnan Franciaországba és Olaszor­szágba került.’ „Míg Olaszországban emig- ránskodtam — ez éppen ti­zenegy évig tartott —, ab­ban a nagy szerencsében ré­szesültem, hogy az öreg Du­mas minden évben nálam töltött egypár hetet. Rende­sen, ahogy megérkezett, rög­tön hívatta Máriát, a sza- kácsnémat, kivett a zsebéből egy húszfrankos aranyat, s odaajándékozta neki azzal a kérelemmel, hogy ne főzzön" — olvassuk Teleki vissza­emlékezéseiben. Dumas ked­venc időtöltése ugyanis az amatőr szakácskodás volt. Sokfelé eljutott a híre kreá­cióinak, és annak is, hogy regények mellett gasztronó­miai könyvet készült írni. Teleki így emlékezik er­ről: „Éjjel-nappal dolgozott, néha négy-öt különböző tár­gyon is egyszerre ... gon­dolkodott egy nagyszerű sza­kácskönyv megírásán, de mindig azt mondta, hogy ennek megírására nincs elég bátorsága — neki, aki any- nyit mert. Ha nem dolgo­zott, akkor főzött, ez volt a szenvedélye." A Teleki által Dumasnak tulajdonított „szakácskönyv” valójában az 1873-ban meg­jelent konyhai szótár volt; ennek azóta is több kiadása ismert Franciaországban. Érdekes az is, hogy Tele­ki Dumas tanítványának vallja magát a szakácstudo­mányokban: „Nekem az a szerencsétlenségem, hogy van valamim... és nem va­gyok rászorulva a kézi mun­kára, mert ha nem lenne semmim, ma már talán eu­rópai hírneves szakács len­nék, túlszárnyalnám Cara- met, Souyét, Gouffét, s tán még az öreg Dumas Sándort is, aki ebben is mesterem volt." Itthon, Magyarországon — a kiegyezés utáni visszaté­rését követően — is meg­maradt kapcsolata nemcsak az irodalommal, politikával, hanem a kulináris gyönyö­rűségekkel is. Érdekes műveltségtörténe­ti jelentőségű (hiszen csak Teleki leírásából maradt ránk hiteles ételsora) a re­formkori fő- és alispáni me­gyegyűléseknek. Idézzük most „Egyről-másról” c. könyvéből a nagykárolyi „eseményeket”: „A Szarvas vendéglő nagy termében patkó alakú asztal volt felterítve, a kölcsönvett s ez alkalomra bérelt kell- nerek iregtek-forogtak, hosz- szúnyakú üvegekben az Ér- melléki sárgán fénylett, a parádi víz a szuligulival ve­gyesen az asztal közepén sorrendben valának felállít­va, az asztalkeszkenők gó­lyanyakban voltak egybe- oldók a kardot s szegre hajtva, melyekben a ke­nyér fészkelt: mandula- és mogyorótorták i vezeti to­ronyalakban díszíték az asztal közepét, mint meg­annyi monumentumai az al­ispán lucullusi lakomájának, a székek hiányát helyente padok formázták a minorum gentium számára, mi potior nobilitás töltött székeken ültünk. A statusok és rendek szí- ne-java díszmagyarban s kardosán csörtettünk be, le­akasztok mentéiket, kalpag- jainkat a kard markolatára tevők s úgy támasztok a fal­hoz; ebéd előtt mindenki egy pár lyukat eresztett szí­ján. A megyegyűlési traktán, adta légyen azt a fő- vagy alispán, a 42 megyében a menü kevés változattal iker­testvér volt. Kétféle leves, fekete rizs­kásával, s fehér apró gom- bóczokkal; verő malacz ma­karónival s harcsa piros ászpikkal; bélszín befojtva rozsdás lébe, liba vér és ap­rólékkal környezve; tejfe­les töltött s laskás dinsztelt káposzta; mandulás kürtös kalács és pánkó gazdagon czukrozva; a szolgabíró hoz­ta őzgerinc, bornyú vésés s az elmaradhatatlan, zsidók adták hizlalt liba pecsenyék. Mazsola szőllős sárga tál­ba főtt meleg sadó szósz- szál, s reszkető hideg több­színű édes kocsonya rumban fagyasztva. A csemegék a töltött és dinsztelt káposzta között, fő- vagy alispán, há­rom felvonásban ürít poha­rat koronás urunkért, a ki­rályasszonyért, ha van a trónörökesért, s ha nincsen — akkor sem volt — a fel­séges dynásztiáért. Evvel a zsilipet felhúzta: a pohár- könszöntések megerednek, mint víznek árja, tust húz rá a czigány, s a magyar torkokból harsog az „éljen". Álljon most egy sokat idé­zett (még külföldre, franciá­ra is lefordított) Dumas- anekdota Teleki tollából: „Egyszer a nőmmel együtt meglátogattuk Páris mellet­ti villájában, holmi apró nyalánkságokat vivén ma­gunkkal. — Hol van az úr? — kér­dőm Vazili nevű cserkesz legényétől. — Lenn a konyhában, főz. Lementünk. Nem tudta, hogy Párisban vagyunk; rop­pantul örült látásunkon. Nőm átadta neki a cseme­géket. — Neked ördögöd van! — mondá nőmnek (akiket sze­retett, mindig tegezte) —, hogyan találtad ki. hogy andouillettes de T r o y e s-t akartam enni ? Éppen távsürgönyözni akar­tam Chevének, hogy küldjön... De menjünk be! Vazili, fegyverbe! őrt álla- ni a roast boeuf mellé és sűrűn öntözni... Hála is­tennek, ma történetesen nincs senki nálam — jól el­beszélgetünk majd hármas­ban. Asztalhoz ültünk, mint mondá, hármasban. Amint a levest esszük, nyí­lik az ajtó, s beállít egy vastag burger-alak. — Dumas úr, nem akar­tam úgy elmenni Párisból, hogy önnél ne tegyem tisz­teletemet. — Isten hozott, édes ked­ves barátom! Csakhogy lát­hatlak; ülj le!... Vazili, te­rítéket az én kedves bará­tomnak!... Mióta vagy Pá­risban? — Hát otthon hogy vannak? — Természetesen jól... Hála istennek! — Hát a barátok, azok a derék, jó, víg cimborák mit csinálnak? — Persze, azok is jól van­nak ... természetesen! — A termés is jó, nemde, nála­tok? ... A burger felelni akart a kérdésekre, de nem enged­te szóhoz jutni, csak a fejé­vel integethetett mindegyre. Megebédeltünk. Kávé után a burger elbú­csúzott; összecsókoloz- tak, lekísérte a lépcsőn. Mi­kor visszajött, azt kérdé tő­le a nőm: — Ki ez a maga barátja? — Sohasem láttam én ezt az embert máig. — Van nekem ezer ilyen jó barátom; azért nem hagy­tam szóhoz jutni, mert nem tudtam, kit mutas­sak be nektek... 1869-ben Kaposvár lakói­nak száma 6649 volt; a ven­déglátásról pedig két szállo­da — a Bárány és a Korona — egy kocsibeszálló; a me­gyeház melletti városi Nagy­vendéglő és hat kisebb kocs- gondoskodott. Érdemes ezekről is néhány szót ejteni. A később „Disz­nócsárda” néven Ismert kocsma a rég vár helyén volt_A mai Berzsenyi, ak­kor Hosszú utcában két kocsmában, a Fehér Ló és a Vörös kereszt nevűben mérték az italt. A régi bör­tönnel szemben a mai Ipar vendéglő mellett volt az Utolsó garashoz címzetű ivó­hely. Hasonló „színvonalú” vendéglátóhely lehetett a Korona melletti Pityó is. Kedélyesebb volt a Don­ner bácsi tulajdonát képező, Zrínyi utcai vendéglő, ame­lyet a hipnotizáló képessé­géről ismert Prasser Gyula bérelt. Volt a mezővárosnak két másik vendéglátóegysé­ge is: a mai Széchenyi té­ren a Kohn kávéház (itt most cipőraktár van) és Tomics Károly bosnyák cuk­rászdája, a Parapli — a Kö­vecses néven ismert kocsma helyén. Egy másik vendég­látóhelyet — erről később szó lesz — az iparosok, pon­tosabban a céhek tartottak fenn a vándorló legények számára, ez volt a „herberk" és a későbbi Szarvas fogadó helyén állott A „herberk” intézménye Németországból származik, Magyarországon osztrák köz­vetítéssel terjedt el. A ván­dor iparosok ingyen kaptak itt szállást, s itt fogadták fel őket a mesterek. Előtte egy faoszlop állott. A megszálló legények ebbe szögeket ver­tek, ezeket év végén meg­számolták, innen tudták, hogy hányán fordultak meg a városban. A krónikák szerint kedé­lyes, mulatós kedvű embe­rek voltak a kaposváriak. Ezt az „idillikus” — mások szerint álmos — falusias életet zavarta meg a vasút, építése 1871-ben. Kivágták a sétakert háromnegyed ré­szét. Oda épült az állomás és a vaspálya. Méltatlankod­tak is a városlakók! Az élel­mesebbek pedig a vasút környékén kezdtek építkezni a kialakult új utcákban. Ek­kor keletkezett a Pálya ut­ca (a mai Budai Nagy Antal utca és a Zalka Máté utca), és ennek sarkán, a Deák té­ren építette föl új fogadóját egy Neuzer Lipót nevű vál­lalkozó. Korábban a „Szarvas­kert” a herberkkel az ő bir­tokában volt. A Szarvas fogadó 1870- ben épült föl, de csak egy év múlva nyitották meg a vendégek előtt. Tervezője és építője Deckert Krisztián kaposvári építész volt. (Ké­sőbb ő építette a honvéd­laktanyát és a zárdát.) Kezdetben a fogadórész elsősorban az utazóközönsé­get szolgálta. A gazdagabb utazók, főképpen a kupecok kedvelt helye lett. Később „gardin hellyé” avanzsált, amolyan megtűrt bordéllyá, ahová mindenki a kedve szerint vihette fel alkalmi ismerősét. A fogadó udvari részén volt a színkör deszkából ké­szült épülete, ezt sokan arénának hívták. A szomszé­dos épület ekkor még nem volt meg. A színkört 1871. július 22-én nyitották meg Bokody Antal színigazgató társulatának szereplésével. A megalakulás utáni né­hány évben elsősorban a fiatalság látogatta a kerthe- lyiséget. A vendéglőt 1876- tól a híres kisnemes, Vad- kerty bácsi üzemeltette. Ne­vezetessége volt a színkör­nek, hogy a közönség a szü­netekben együtt iszogatott a kosztümbe öltötzött színé­szekkel. A színészek egészen a szá­zadfordulóig ingyen lakhat­tak a fogadó emeleti szo­báikban. Itt tűnt fel egy kaposvári színésznő, Lencsi kisasszony (Lamzer Magdol­na), aki évtizedekig szerep­lője és kedvelt figurája volt a kaposvári közéletnek, és akit — a rossz nyelvek sze­rint — gyengéd szálak fűz­tek a kaposvári polgármes- » terhez is. A Szarvasban hí­res kártyacsatákat is vívtak, mert az ilyen, hazárdjáték­számba menő szórakozást — hallgatólagosan — egyedül itt nézte el a rendőrség. Volt egy érdekes vendégük is, Nagy Jani, az osztopáni birtok kasznára, aki a köz­ismert Beszegődtem Torná­cára bojtárnak című dalt szerzetté... Vadkerty távozása után a fogadót a Lobi testvérek (Imre és Ferenc) üzemeltet­ték. Utoljára Károlyi József birtokában volt, 1951-ig, amikor a fogadót megszün­tették. Lévai József ##Komatálat hoztam" Koppányban komavékát! Komavéka Törökkoppányban — a gyermekágyas asszony­nak szánt ennivalóval A hagyományos paraszti kultúrában a keresztelés ösz- szetett tartalmú szokás. A hiedelem szerint az addig pogánynak tartott újszülött nemcsak az eredendő bűn­től szabadul meg és válik kereszténnyé, hanem a má­gikus, ártó hatalmak vesze­delmétől is. Hogy a gonosz tudomást ne vehessen róla, a keresz- teletlen gyermeket nem volt szabad a már jóval hama­rabb kiválasztott nevén ne­vezni ; picike, nemtudomka, pogányka, nevenincs szavak­kal említették. A névadás­nak is kialakult rendje volt. Az első fiúgyermeket általá­ban az apa, a leányt az anya nevére keresztelték. A névválasztás mellett a legnagyobb körültekintést a keresztszülők — a komák kiválasztása igényelt. A ko- maságot nem illett vissza­utasítani; nagy megtisztelte­tést jelentett, de egyben anyagi és erkölcsi kötele­zettségekkel is járt egész életen át. Vidékenként eltérőek a keresztelőt követő otthoni vendéglátás formái, akár csak az elnevezése: csők, csöröglő, kécsis, komabál, komalagzi, nadalló, poszrik, pamoda, paszita. Kis paszi­tának hívják a keresztelés után azonnal feltálalt regge­lit, amin csak a komaasz- szonyok vesznek részt. A nagy paszita időpontja le­het aznap este, egy-két hét múlva, a születés idejétől függően aratás vagy szüret után, esetleg disznóöléskor. A vendégeket — néhol a papot és a kántort is — a bába hívja meg. Bemutat­ják a gyereket, aztán hoz­zákezdenek az evéshez. Az ebéd bőséges, lakodal­mihoz hasonlít: leves, sült, édestészta, közöttük a koma­asszony ajándéka. Az ételek elfogyasztása után a bába az asztalra tányért, mellé porcelánbabát állít, jelez­vén, hogy a gyerek mezte­lenül jött a világra, pénz kellene a felöltöztetéséhez. Ahol ez kiment a divatból, a pénzt búcsúzáskor csúsz­Draveczky Balázs tatták az anya párnája alá vagy a gyermek markába tették, hogy fösvény ne le­gyen. A keresztelői ajándék, a korozsma, a keresztszülők adománya. A keresztanya adja a ruhát és a takarót, amiben keresztelni" viszik, de adhat egyéb ruhaajándé­kokat, pénzt, fülbevalót, nyakláncot, órát. A kereszt­apától keresztbárány, ma­lac vagy borjú jár; ezzel keresztfia vagyoni gyarapo­dását segíti elő. A kereszt- szülők később is megaján­dékozzák keresztgyermekei­ket: konfirmáláskor, bérmá­láskor, húsvétkor, újabban karácsonykor, név- és szü­letésnapokon, ballagáskor stb. A közösségi összefogás és segítés szép, példája a gyer­mekágyas asszonyról való gondoskodás. Vidékek sze­rint 3—9 napig a komaasz- szonyok felváltva ebédet — néhol reggelit is — külde­nek a beteg asszonynak, aki nem tudja ellátni magát és családját. Ez a komatál, a székelyeknél radina. Nagy gonddal készítik össze; van benne leves, húsok, sültek, tésztaféle, sőt bor meg pá­linka is. Kosárban — mint például Somogybán, Török­koppányban — komavéká­ban, komaszilkében, e célra tartogatott komakendővel letakarva viszik, annyit, hogy az egész háznép jól­lakjon belőle. Volt, ahol ha­gyományos rendje alakult ki a naponta vitt ételeknek és italoknak. Egy Heves megyei étrend: reggelire tejeskávé, kalács, fánk, ebédre töltött nyúk, húsleves, sült hús, mákos rétes, csőröge, bor. Göcsej­ben volt szokás az utolsó nap küldött kalács, a famu közös elfogyasztása. Ilyen­kor jelen volt minden ko­matálat küldő, és együtt et­ték meg a pólyásgyerek ala­kúra és nagyságúra formá­zott tésztát. Ezt a gyermek­ágy jelképes befejezésének tekintették. Ettől fogva az anya már nem szorult segít­ségre; fölkelhetett, és dol­gozhatott. L. K. Dumas és a fakanál ínyenchistóriái

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom