Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
1988. június 17., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Az apám szürke csikókat igent, hogy ne lohadjon beninem a lelkesedés — mondja a Máricz-iarcú gazdaember, Balassa József, és megértő mosollyal pillant vissza az időben. Szerettem a paraszti mimikát, nem akartam otthagyni a főidet, az állatokat; szebbet-joibbat a gazdiaiemiber életénél elképzelni sem tudtam. A lovaikért pedig már gyerekkoromban rajongtam, nem bírtam a szemem levenni rólulk. Jól tudta ezt szegény apám, azért beszélt mindig a szürke csikókról. Az is/koláhan megálltam a helyem, a vizsgákon mindig kivágtam a rezet. Az órákon figyeltem; le tudott kötni a tanítás, otthon csak átfutottam a leckét, és tudtam én mindent. Továbbtanulásra nem gondoltunk. (Akkoriban igen kevesen jártaik Szabadiból polgáriba: a nagyobb gazdák fiai, lányai közül néhányan, meg egy-egy mesterember gyeréke; akadt persze olyan is, mégpedig szegény fiú, az együk jóbarátom, aki a veszprémi pianistáknál tanult, mert papot akartak bellőle nevelni.) Én jól éreztem magam itthoni, a családiban. Nem vett körül bennünket gazdagság, de mindenünk megvolt ahhoz; hogy jól érezzük magunkat. Tizennégy hold föld, szép szőlő, Jó lovaik, gazdasági felszerelés, és ami a legfontosabb: békességben, szeretetben éltünk. Mindig közösen étkeztünk. Ebéd után elmondtuk, hogy „aki éteit-italt adott, annak neve legyen áldott, ámen”. A nagymama ilyenkor az asztal sarkánál állít, s amikor az imát befejeztük, így szólt: „És adj annak is, Uram, akinek nincsen!... Egészségiekre!” Minden étkezés után ezt mondta. Most is hallom a hangját, előttem van az arca. Gers Rozália volt a lánykori névé. 1863-ban született, és 86 éves korában, 1948- ban hadit meg. Az apja Ausztriából jött Magyarországra, magyar lányt vett feleségül, de az asszonya (az én dédanyám) csakhamar magihalt. Az apa akkor visszament Ausztriába; s egy árvaház gondjaira bízta a lányát. Nagymamát nem kényeztette el az ólat, de megküzdött a sorsával, és mérhetetlen sok tapasztalatot gyűjtött. Egyetlen szót sem szólt soha fölöslegesen, de amit kimondott, annak súlya volt. Arra figyelni .kellett. A hajdani kis árva lányból várme- gyeszerte híres főzőasszony lett: lakodalmakra, bérmálásokra, vadászatokra hívták szakácsnőnek. Szinte versengtek érte. Mindössze két elemit végzett, de egy kéziratos szakácskönyvet hagyott a família nőtagjai - ra. (Az unokahúgom őrzi.) Okos asszony volt, meggyőződésem . szerint lángész, és nagy megér;léssel viseltetett az emberi gyarlóságok iránt. Azt hiszem, én voltam a kedvenc unokája. Amikor már legónykedtem és vasárnap délutánonként elindultam a falúba; mindig félrehívott: „Fiam, van elég pénzed ?” Ha volt, ha nem, adott pár pengőt a dugópénzéből. A halála előtti hónapokban emelgetni kellett az ágyban. Apám erős ember volt, de ahogy ő csinálta; az sosem volt jó néki. Hívjátok Józsit! — mondta, és én akármilyen ügyetlenül nyúltam is hozzá, az volt a jó. A legényeiéit igen. tetszett. Akkordban egy falusi legény, ha tartotta magát valamire, arra törekedett, hogy a többiek elismerjék; hogy tekintélyt vívjon ki magénak. Azt néztük, ki miilyen lovat hajt, hogyan bánik a jószággal, helytáll-e .kaszásként a tarlón, hány kilós zsákkal a vállán „szalad fel” a padlásra, s az idő #tájit már sejteni lehetett azt is, hogy kiből lesz majd olyan gazda, akire érdemes odafigyelni a többieknek, mert amit csinál, abban értelem is van. „Kolomposra” mindig szükség volt, s ha alkalmas kolompos akadt, annak az egiész falu hasznát látta. Én .sosem akartam kolompos lenni; életem során mégis előfordult néhányszor, hogy kénytelen voltam valami ahhoz hasonló szerepet vállalni. A háború után a koalíciós időikben nálunk is megpezsdült az élet. Alakítottunk itt, Szabadiban egy balladakört a népi kultúra megismerése, művelése végett, s ennek én. voltam a vezetője. Mólmár István akkor már megszervezte a népfőiskolát Siófokon, s a többi között az általa koreogra- fállít Bíró Máté című népballadát akartuk előadni. Az alkkor felekezeti tulajdonban levő kultúrházban ta'.citottuik összejöveteleintam a szövetkezetét harmadik típusúvá alakítani. A járásiak nem sokat kukoricázitak, vitáztak velem, összehívták a közgyűlést a hátam mögött, és leváltottak. A helyettesem lett az elnök. Tőle tudtam meg másnap. Jól vap, mondtam, de a papírokért gyertek el, mert én nem viszem utárnátok. Egy hónapig halogatták a látogatásit. 59-ben apámmal is aláíratták a belépési nyilatkozatot. Tudtam, hogy nem szívesen tette. Nem akasztották volna föl, ha kívül marad, mondtam neki, de ő a komáira, a szomszédaira hivatkozott, hogy valameny- nyien belépték. Apámnak 2 hold szőlője volt, rajta 8 darab 60 esztendős diófa, pince; kút, egyszóval minden ahhoz, hogy egy idős parasztember jól érezze magáit ott. Valaha úgy gondolta, a szőlőjében tölti majd élete alkonyát. Történt pedig, hogy 62 éves korában fölültették egy szekérre, kezébe adtak az ostort, „no öreg, hajthatod a behozott lovaidat!” Ma is rossz érzés fog el, ha rágondolok. A szőlőjét pedig eldózerol- ták, a 8 gyönyörű, 60 esztendős diófával együtt. Mostanában sokszor mondják, jó lenne hegyközséget szervezni. Hát igen, jó lenne, de hol?! Egyedül gazdálkodom. Ez itt a tanyám (inkább farmnak lehetne nevezni), másfél kataszter szőlővel; gyümölcsössel. Húsz esztendeje megvan. Nincs messze a lakásomtól (odalátni), azt is szőlő és gyümölcsös veszi körül. Kétezer öl. Ezenkívül még öt holdat művelek. Van traktorom és mindenféle fölszerelésem. Évekig disznóhiziialással is foglalkoztam, egy korszerű NSZK-rend- szer segítségével. Most már csak 17 malacom van. Adom-veszem a malacokat. És természetesen lovakat tartok. Jelenleg két csikóm vám; az egyikért 120 ezer forintot ígértek, de ha nem viszik most el, tavaszra kétszázezer lesz az ára. H olstein - vona 1, Fernaindo-csikók. A lovaim Európa több országába eljutattak (sokat neveltem exportra) ; volt úgy, hogy egyszerre nyolc állt az istállómban. Szent a ló! Legalábbis az én szememben. Sökan állítják, hogy értenek a lóhoz, de t— higgye el — aki a leghango- sabban mondja, rendszerint az ért hozzá a legkevésbé. Aki valóban ért a lóhoz, az nem beszél róla, nem szól semmit, ha megdobban a szíve egy csikó láttán, csak nézi, csendesen gyönyörködik benne. És abban is meglátja az igazi táltost, amelyik éppen rozzant állapotban van, mert a gazdája elhanyagolta. Sokait lehet itt dolgozni... de az értelmes munka, ha fáradságos is, testnek-léleknek jólesik. 67 éves vagyok. Sosem' érdekelt a rang, a pénz. Főnököm sem volt soha. Ha elvégzem idekinn a munkámat, bebújok a kuckómba, és előveszem Tolsztojt*. Aztán Kodolányit, Szabó Pált, Sínkét. Ók a kedvenceim. Velük beszélgetem át a telet. Rendszerint koránt lefekszem, hogy legyen idő álomra is. Gyakran álmodom szürke csikókról, és apám szőlőjéről, a 60 esztendős diófáikkal, Szapudi András Szabadiban szabadon két, de a kör teljesen szabadnak, felekezet- hez és párthoz nem tartozónak vallotta magát. Minden érteillmes embert meghívtunk előadást tartami, akár kommunista volt, akár kisgazda, katolikus vagy evangélikus. Végül azért ebrudaLtak ki bennünket a házból, mert függetlenek voltunk. Én akkor már bejártam a népfőiskolára. Molnár István volt a mesteriem, aki a mai Csülök vendéglőben egy sajátos légkörű világot teremtett. Közben elvégeztem a pa- rasztddlgozők középiskoláját is (egy év alatt két évfolyam tananyagát sajátítottuk el), s telente három hónapig magam is a népfő- iskála bentlakó hallgatója voltaim. Mert Molnár István nagyon fontosnak tartotta, hogy éjjel-nappal együtt legyen a társaság. Különböző iskolázottságé, foglalkozású fiatalok éltek ott együtt. Én mellesleg a gondnoki feladatokat is elláttam; disznót, baromfit, tojást, lisztet vásároltam a konyhára. Tavasszal a parasztfiúik visszamentek a gazdaságokba dolgozni, s olyankor főként értelmiségiek, diákok foglalták el az ágyakat. Molnár ilsitván a népi kultúra egészére nyitott ablakot, s rendkívüli egyénisége mindenkit lenyűgözött. Tűzbe mentünk volna érte. Azt tartotta: a népfőiskola küldetése, hogy mindenkit a saját foglalkozásában tartson és erősítsen meg. Azt akarta elérni, hogy mindenki találja meg a saját foglalkozása értelmét, szépségét, s hasznos, tartalmas életet éljen. Ezt a Molnár István-! elvet elfogadtam, s azóta sem bántam meg. Sokszor mondta: nincs aiábbvaló annál, aki magát (a tálemtumát) aprópénzre váltja. Ezt is elfogadtam, s életem során volt módom tapasztalni: valóban nincs annál aiábbvaló lélek... (Persze az elmúlt 40 évben a faluira erőltetett ,jkólómposok” közül nem egy volt olyan, akinek föiiváitani valója sem akadt.) 1947 végén megszüntették a népfőiskolát, s nékem minden hivatalos papír a kezemben volt: Dániába megyék, hogy az ottani szövetkezeti életet tanulmányozzam. Molnár István, pedig Békéstanhosra készült, azt ígérték neki ugyanis, hogy ott folytathatja a munkáját. Erősen akarta, menjek vele, segítsék néki. Mondom: nagyon szerettem, igen jó barátságban voltunk, nem tudtam néki nemet mondani. így aztán nem utaztam el' Dániába, de Békéstarhosból sem lett semmi. Maradtam az apám gazdaságában. Anyámnak volt egy régi vágya, sokszor elmondta: .„Ha nekem egyszer padlós szobám volna, amit csak súrolni, kell; s olyan konyhám, aminek a kövét föl lehet törölni...” Mert talán mondanom sem kéne: a szobánk, (konyhánk földes volt, s a házunk nádfedelles. Azt mondtam, mielőtt megnősülök, ezt a vágyát teljesítem az anyámnak, összedőntöttük a régi házat, és felépítettük az újat. Szegény apám... Sosem felejtem el... Ott állt miniden kellék, anyag az udvarunkon, ő mégis szomorúan, aggodalmasan szólt: „Mondd, fiam, lesz nekünk még egyszer házunk?!” Jó giazda, példás családapa volt, de valahogy félt az efféle vállalkozásoktól... Megnősültem, jött a beszolgiáltetásos világ, s jött megint Molnár István is, áki.t a Budapest Táncegyüttes vezetésével bíztak meg. Autóval érkezett, egyenesen a határba, a tarlóra, mert arattunk éppen. „Gyertek fői Pestre, a táncegyüttesbe!” (A feleségem is jó táncos volt, az én mozgásommal sem volt elégedetlen a mester.) „Most menjünk, amikor a munkai dandárja van?!” Molnár István segíteni ákairt (már gyűlitek a viharfelhők a falu felett), s megígértél te velünk, hogy ősszel Pesten leszünk. Eladtam két lovat, egyiknek az árát az .apámnak adtam, a többi pénzzel pedig elindultunk Budapestre. Nem mentünk az együttesbe. Én egy gyárban helyezkedtem éli, présgépen dolgoztam, segédmunkásként 1300 Ft-ért havonta (még újítottam is), a feleségem .pedig egy vállalatnál volt gépko- osdélőadó. Nem bírtuk sokáig ezt az életformát. Októberban mentünk fel, de februárban már hazafelé készülődtünk. A H aileron vettem egy lovat (elvégre egy ló árával jöttem fel), hazafcüldtem a hajcsárral, s mentünk utána mi is. Lakást béreltem, hogy külön legyünk a szülőktől, mert így könnyebben mozoghattam: nem volt tulajdonom, más elbírálás alá estem, mintha lett volna. Az akkori rendszerben semmi logika; következetesség nem- volt, s éppen ezért könnyen megtalálta az ember a kiskapukat. Gondolom, nehéz elhinni, hogy az 50-es években, amikor mindenki menekült a földitől; én kb. 50 hold bérleten gazdálkodtam, s mellesleg még az apámnak is segítettem. Különböző neveken szerepeltek ezek a bérletek, felsoroihatatlanul sokféle machinációra, fandorlaitosságra volt szükség, de amit tettem, az törvényes volt, csak éltem a lehetőséggel Akkor már három gyermek kért enni, nem várhattam ölbe tett kezeikkel a szebb jövendőt Mint mondtam, apámnak is segítettem, de akkor az volt a fontos, hogy az ő 14 holdas gazdaságához hivatalosan semmi közöm ne legyen. (A feleségem apja pedig osztályidegen lett a cséplőgépe miatt. Három-négy holdja volt, meg a cséplőgép, amivel dolgozott. Valami elszámolási hiba miatt — pár kiló gabonáról volt szó — hat évre ítélték. Másfél esztendőt le is húzott Sopronkőhidán.) Ezután — 1953—57-ig — tszcs-elmök voltam. Az egyes típusú szövetkezet olyan volt, mint ma egy szakcsoport. A járásiak agitáltak: ha belépsz, elengedjük az adódat. Eltűnődtem: huszonötezer forint nem csekélység. Beléptem. És mindjárt megválasztottak elnöknek, pedig váltig mondogattam: „hagyjatok békében, nincs nekem időm ilyen bolondságokra”. Az adót mégis meg kellett fizetni, mert a kedvezmény — a járásiak rosszul tudták — csak a hármas típusú tsz-tagokra vonatkozott. Mindegy. Megcsináltuk a tszcs-it, és 56-ban sem mentünk széjjel Köziben felépítettem a házamat Négyezer négyszögöl területet bekerítettem, telieültettem gyümölcsfáival; szőlővel (később a városrendezéskor kétezer ölt lelkerítettek belőle), s ott van. most az én lakásom. Kora ifjúságom óta az volt a vágyam, hogy egyszer olyan lakásom legyen, ahol munka után jólesik a pihenés, ahol a ikedves néprajzi tárgyaim, könyveim vesznek körül. Megadatott. 56-ban került tető alá az otthonunk, s az első vendégeink közé tartozott a tanácselnök és a vb-titkár. Azokban a lázas napókban ... Nem hiszem, hogy valaki bántani akarta őket, de hát úgy gondolták, „az ördög nem alszik”. A nagymama meg azt tanította; hogy a vendéget mindenkor a főhely illeti meg az asztalnál, és én ehhez tartottam (tartom) magam. 56-os vendégeink később sokszor akartak nekem segíteni. Ne segítsetek, mondtam, de arra kérlek benneteket, hogy ne is bénítsatok. 57-ben leváltottak az elnökségből, mert nem akar-
