Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szirmay Endre KÁNTÁLTAM IGAZÁN Az álmok jégvert mezőin C9ak fekete virágok nőttek és véreres lábnyomok mutatták az utat a későn érkezőknek; az emlékek kútásó fiai tündérlányokról énekeltek sorsunk árva koporsóinál halottlátó vének térdepeltek; pedig te ismerted a homlokomon egyetlen tüzes hamu-jelem a „memento homo” néma imája a mindétig szigorú szerelem; az utak végén mégis vártak a bánat kocsiján vitték anyám s mikor csillagútra tért a négy kerék a dalt csak én. kán.táltam igazán. Rózsa Endre A NYÁR FESTŐJÉNEK Hatalmas nyár zúg: >zöld rengés lfortyog, égig tírvénylö jegenyelombok tölcsére szívja ^madarastól <a tájat magába; hullong szárnyuktolla. Csapkodnak mélyén gyümölcsös ágak; zöld ágyúgolyók 'bolygókként szállnak, — tnind iszükebb körben, fnind hevesebben őrület őröl a dongós kelyhekben. Térés mezőn, hol minden kihalt-kék, tarjagosul már Van IGogh-i tajték, lendkerék-varjak hajtják a tornyot, vízimalom jár, résre rács tforr ott — Vincent! Az ember túl sokat szenved. Értünk is jó vagy, míg magad mented. Ne félj, \ű tenger \harsog,\hisz \süket: köszöni szépen,imegvan nélküled! Búghat Imór |—i halljuk! — elhagyott \partján a véres kagyló: levágott füled ... Takács Imre Hold, csillag, üstökösök Hajnalban nem kelhet föl a telehold, Ezért hát fölösleges a vad érzet; Rossz alkonyok és esték pedig nem látnak el odáig, Zenitre se figyelnek, hol pedig áll a Vega. Mis-más az élet, miskárolt, Átszikrázni. csak nagyritkán tud Robogó vonat egy másikhoz — Igyekezvén baleset nélkül csiholni A gyorsan hamvadó csillag-üstököket. A XX. SZÁZAD SZEMÉLYISÉGEI Yousuf Karsh az örmónyországi Mardin- ban született 1908. december 23-án. Nagybátyja, Georg Nakásh 1924-ben Kanadába vitte. Rövid ideig a québeci Sherbrookban járt iskolába, majd három évig a bostoni John Garónál tanulta a mesterséget, aki nemcsak portréfotográfusnak volt kiváló. 1932-ben Karsh megnyitotta máig is működő stúdióját Ottawában. 1941 decemberében nemzetközi hírnévre tett szert, a sir Winston Churchillről készített émléke- zetes portréjával. Néhány évvel később hét országban — köztük Nagy-Britanniá- ban, az Egyesült Államokban és Kanadában — bocsátottak ki Churchill-emlékbé- lyeget Karsh fotójával. Világszerte számos portré és kiadvány viseli az ismerős jelzésit: „A szerzői jog tulajdonosa az ottawai Karsh”. Karshról számos cikk jelent meg napilapokban, divatos magazinokban, fotóalbumokban és szaklapokban a világ különböző részein. Műveit állandó kiállításokon mutatja be a New York-i Museum of Modem Art és Metropolitan Museum of Ant, valamint a világ számos nagyhírű múzeuma. 1989- ben, életének 81. évét betöltve Kársh továbbra is fáradhatatlanul dolgozik. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az elmúlt fél évszázad után Yousuf Karsh oly sok portrét készített azokról a férfiakról és nőkről, akik korunkra s mindannyiunk életére döntő hatást gyakoroltak. Yousuf Karsh kiállítása a budai Vár Munkásmozgalmi Múzeumában látható. Szepesi Attila AZ ERDŐ A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg suáárkévéjében porszemek vibrálnak. Telehinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. Esetleg csak , érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb. A zöld kárpitok és arany- barna törzsek fényjátéka alkonyaikor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az erdő még a maga előidejét éli: a fák páf- rányszerűek, nyers-zöldek, mint a teremtés első pillanatában. Délben a lombok felett megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység — minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszbnt csupa mélység, felület nélkül. Ezért- dimenziótlan. De alkonyatkor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk. „Ha olyan varázsló jönr ne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Periklész-ko- rabeli athéni ember szemébe rajzolt, és azután azt a kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután, ha mi magunk mennénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernők fel benne sem az egyik, sem a másik képet.” — írja Egon Eriedell. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka. De: a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldön vigasztalan fatömegeket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazán erdővé lehetnének. Mert kell hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdalból, patakcsobogásból, rovarok percegéséből és szélzúgásból állnak össze — meg még valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és az elmúlásnak is van valami együttes zenéje; a rügyek fakadásá- nak, meg a kéreg poriadásának. . Az erdőnek középpontja nincs. Ahogy az ember elbarangol benne, mindig úgy érzi, közeledik hozzá, mégis mindig valahol másutt van a törzsek és lombok elképzelt. középpontja, sosem ott, ahol megállunk. Túl egy bokorcsoporton, egy kiugró sziklán, egy patakparti cserjén. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, bekukkant a sziklák és a bokrok mögé, ott sem leli az elképzelt középpontot, az erdő lelkét. Az mindig velünk együtt tovamozdul — nem távolodik, nem is közeledik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majdnem itt van, és mégsem. Találhat az ember egy vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy-egy mohos követ, barlangkürtőt, medveforma sziklát, vagy avar alól kicsorduló forrást — de egyik sem középpont. .Az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan, ami több, mint a részletek együttese, amit elemezni nem lehet. E gy rét, egy folyóparti liget, egy pusztai legelő havonta változhat. Tavasszal elönti a zöld- ár és eknocsarasodik. Felüti fejét rajta a nád, ellepik a vadmadarak. Nyáron aztán kiszárad, sivatagossá kopik. Szinte el sem hinnéd, hogy ahol tavasszal békák és vadkacsák közt cuppogott a csizmád, most sóvirágot szedsz a sziken. Az erdő változásai ennél sakkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a fák vándorlása, ahogy eltűnnek egy hegyoldalról, amit korábban elborítottak, odébb meg birtokba vesznék egy rétet, ahol korábban nyomuk se volt. Az erdő rétegei, a fények és a hangok minősége szerint háromfélék, de egymástól elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban élnek a bot- ló, percegő, zizegő pará- nyok. Feketék és nyálkásak. Ez a mélyvilág, az erdei inferno. Középen: a fatörzsek és a szempárok régiója. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg önmagukat a kegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot — maguk is napfényből és ásványokból valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sökristá- lyok sokasága. Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. Mert felismered a vörösbegy hangját, a harkályét, a csuszkáét meg a csalogányét, a szajkó rikácsolását, és az ölyvek vijjogását — aztán megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem hallottál még. És ha a sárba-rajzolt nyomokat figyeled, olyanokat is látni fogsz, amelyek gazdáiról nem hitted volna, hogy jelen vannak. Ók az erdő rejtezői, akikről a szakkönyvek is elbizonytalanodva írnak: nem tudni, kivesztek-e már, vagy éppen terjedőben vannak, pedig korábban nem élték itt. Thoreau írja: „Ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Messze benn a szárazon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudomány elkezdte feljegyezni az árvizeket. M indenki hallotta a történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt Ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztal lapjából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, később Massachusett- ben, de a petét, amelybői kikelt, az élő fába még an - nál is régebben rakták le,, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegéssel kirágta magát a szabadulásba! Talán egy fazék véletlen melege köl-' tötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a hallhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?” Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfinomodás és az első vegetáció érdessége, neszek és fények, Madách szép szavaival : illat és mathesis — mindez együtt, ' amit erdőnek leftqt mondani. A képek a várbeli kiállításon készültek Csobod Péter összeállítása
