Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-18 / 90. szám

1989. április 18., kedd Somogyi Néplap 5 Öten, önként —- ötletesen Akik többet tudtak a Szovjetunióról A kisasztalt hatan ülik körbe. A tanár úr, Zetz Jó­zsef tanár úr és öt II A osz­tályos diák — a kaposvári Munkácsy gimnázium ta­nulói. Előttük a Szovjetunió című képes magazin példá­nyai; most már csak azért, hogy az emléket könnyebb legyen felidézni. Ök hatan félszavakból is értik egy­mást, hiszen az elmúlt hó­napokban nem akadt olyan nap, melyben ne „gyötörték volna” egymást és önmagu­kat a siker érdekében. A siker nem is váratott magára. A megyei, majd területi döntök után Buda­pesten a Pataki művelődési házban megrendezett Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedő országos döntőjén ötödik helyezést értek el. Kutatom az okokat. Mi ösztönözte őket arra, hogy belevágjanak e maratoni versengésbe, lemondjanak az amúgy is kevés szabad­időről. S miért éppen ők öten? Hogyan találtak egy­másra? Kérdéseimre mosoly az első válasz. A póttag, László Zsuzsa szólal meg: — Több tényező is befo­lyásolta a döntésünket. A legelső az volt, hogy a Zetz tanár úr elkapta Tamást — az egyetlen fiút a mezőny­ben — a folyosón, hogy in­dítson az osztály egy csa­patot. A tanár úr tanítja nálunk a történelmet, is­mert bennünket, tudja, hogy jó a tanulmány eredmé­nyünk. Orosz speciális tago­zatra járunk, s gondolom, ez is közrejátszott a kivá­lasztásban. — Nem emLékszem már arra, hogy mit válaszoltam — védekezik Tamás, és ki­tért a további válasz elől. — Hosszú évek tapaszta­latának eredménye volit ez a felkérés — veszi át a szót Zetz József történelem— földrajz szakos tanár. — Is­kolánk mindig szép ered­ménnyel végzett a 15 éve meghirdetett versenyeken, és most itt volt a lehető­ség is, hogy kijuthattunk a Szovjetunióba . . . Tudtam, hogy a II A-ra számíthatok egy csapat erejéig. Megélénkülnek a gyerekek is. Kiderül, hogy Hegedűs Mariann jelentkezett először az osztályfőnöki órán, aztán Tamás felajánlotta a pót­tagságát, majd besorolt So- mogyvári Mariann is és Tóth Filoména... — Mert jólnevelt kislány, és szót fogadott — szúrja be a csípős, derűt keltő megjegyzést Filoménáról Vörös Tamás, a csapat ké­sőbbi „hajcsára”. — Amikor az iskolai ver­senyt megnyertük, elvállal­tam a póttagságot — zárja a bemutatkozás sorát László Zsuzsa. S ettől kezdve újra „együtt vannak” — az em­lékek idézésében, a humor­ban, játékban. Alig győzöm őket hallgatni. — A magyar—szovjet mű­szaki együttműködés 40. év­fordulója jegyében születtek meg a verseny kérdései — mondja Tamás. Ö és Zsuzsa reálérdeklő­Bizonytalan az ÁISH sorsa Králikné Cter Erzsébet nyilatkozata Megszűnik az ÁISH — kijelentés és kérdés formá­jában is többször elhang­zott ez a mondat az utób­bi időben. Sokan már tud­ni vélik, hogy mi lesz a sorsa ennek a sokat és sok­szor bírált hivatalnak, má­sok csak találgatnak, jó néhányan pedig azt szeret­nék, ha ifjúsági miniszté­riumként működne tovább. Az ÁISH sorsa lényegében hosszabb ideje bizonyta­lan, s emiatt nem feltétle­nül az ott dolgozó szakem­bereket, munkatársakat okolják. Mind szélesebb körben, s egyre erőteljeseb­ben vetődik föl: kíván-e egyáltalán 3 kormányzat intézményesített formában foglalkozni az ifjúsággal? Mi lesz tehát az ÁISH-val, milyen nézetek ismereitesek erről, s főként az ifjúsági ügyek kormányzati kezelé­sének lehetséges módjairól — kérdezte az MTI mun­katársa Králikné Cser Er­zsébetet, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal elnökhe­lyettesét. Az ÁISH jövőjéről mind ez ideig nem született dön­tés, hiszen ez is a kor­mányzati munka korsze­rűsítésétől függ — szögez­te le elöljáróban, nem cá­folva, de nem is megerő­sítve a hivatal megszűné­sének lehetőségét. Az vi­szont igaz — mondotta —, hogy nagyon sokféle el­képzelés alakult ki az ÁISH jövőjét illetően. Ezek ská­lája azonban túl széles ah­hoz, hogy bármelyik is megerősödhessék, legalább­is ebben a pillanatban. Mindegyiknek lenne bizo­nyos előnye és hátránya, ám az is biztos, hogy va­lamennyi rövid távra szóló taktikai megoldást, csak a feszültségek tompítását eredményező szervezeti változást jelentene. Az elgondolások többsé­ge valamelyik minisztéri­umra bízná az ifjúságot. Egyesek a Belügyminiszté­riumra, ahogyan tették ezt a tanácsokkal is. Ök azon­ban nem gondolnak arra, hogy a Belügyminisztérium a közvéleményben első­sorban még mindig a rend- fenntartó szerepét töltik be. Mások a Művelődési Mi­nisztériumot tartják rá al­kalmasnak, hiszen az okta­tás valamilyen formájá­ban mintegy kétmillió fia­tal vesz részt. Abban iga­zuk van e vélemény kép­viselőinek, hogy így job­ban felhívhatnák a figyel­met az ifjú korosztályokra, de nem veszik figyelembe, hogy az oktatásra eddig is milyen kevés pénz jutott, s hogyan mentek végbe a tervezett reformok. Ugyan­ilyen felemás megoldást hozhatna, ha a Szociális és Egészségügyi Minisztéri­umhoz csatolnák vagy lét­rehoznának egy Ifjúsági és Munkaügyi Minisatériumot — bár ilyen nézetek is vannak. Felelőse lehetne a kormány hivatala, vi­szont ott az ifjúsági tanács vagy kollégium csupán egy lenne a már meglevők kö­zött, így ez a lehetőség nem szolgálná az ifjúsági ügyek kezelésének fölér­tékelődését. Az viszont világos — hangsúlyozta az elnökhe­lyettes —, hogy az ÁISH a jelenlegi feladatait a ren­delkezésére álló eszközök­kel, hatáskörrel nem tudja végrehajtani. S ha a ten­nivalók változatlanak ma­radnak, akkor ezek meg­oldásához legalábbis kor­mánybiztosi szintű jogosít­ványok szükségesek. Ang­liában például van olyan lehetőség, hogy a parla­ment, végsősoron a nemzet szempontjából fontos ügyek — mint nálunk egyebek között az ifjúság — képvi­seletére parlamenti állam­titkárt neveznek ki. Az ő joga, hogy közvetlenül ja­vaslatokat tegyen a parla­mentnek, illetve a Minisz­tertanácshoz forduljon. Ná­lunk, Magyarországon ez a funkció a kormány és az Országgyűlés összekötője- ként is elképzelhető lenne — mondotta. Az elnökhelyettes a to­vábbiakban kifejtette: az ÁISH jövőjére vonatkozó döntés befolyásolhatja — és nemcsak időpontját il­letően — az, hogyan ala­kulnak a politikai erővi­szonyok, s azok hogyan mó­dosítják a kormány és a parlament összetételét, mű­ködését. S akkor már az ifjúsággal kapcsolatos kér­déseket is másként kell föltenni. Egyebek között azt: akarják-e a hatalom birtokosai a társadalmi folytonosságot tudatosan szervezni? Ha igen, akkor ez hosszú távú stratégiát és annak megfelelő esz­közrendszert igényel. Ez a felfogás — amelynek egyébként vannak hívei — ,akkor válhatna gyakorlat­tá, ha a kormányzat a szü­letés pillanatától a pálya­kezdés első három évéig „figyelne” a felnövekvő generációkra. Ebben az esetben egy, társadalompo­litikával foglalkozó szer­vezetben — egy népjóléti minisztériumban is — len­ne értelme a fiatal korosz­tályokkal foglalkozni. Ez azonban feltételezi, hogy a kormány különböző szer­vei elvégezzék a rájuk há- - ruló feladatokat — gondolok itt a lakásgazdál­kodásra, az oktatásra és a foglalkoztatásra. Egy másik lehetőség, ha a kormányzat csupán a fiatal korosztályok meg­szerveződő részét tekinti az ifjúságnak. Ezt elitifjúság • nak szokták nevezni, mert képes hallatni a hangját, befolyásolni a belpolitikai életet. Ez azonban rövid távú politikai, taktikai megközelítés. Ám ebben az esetben az ifjúság szerve­ződéseinek erős jogosítvá­nyokat kell adni, s azok él­ve a lehetőségekkel — po­litikai harcok, állásfoglalá­sok révén, a kormányon vagy a parlamenten ke­resztül érvényesítik az ál­taluk fontosnak tartott, ki- érlelődött és képviselhető ifjúsági érdekeket. Ez is egy nézet — mondotta befeje­zésül Králikné Cser Erzsé­bet. désü, a többieket inkább a humán tárgyak vonzzák, de állítják, hogy az átlagos szintű ismeretek birtoklása elég volt éhhez a sikerhez. — A földrajz mindig ki­húzott bennünket a csává­ból — folytatja Tamás. — Dr. 'Kovács Lászióné taní­totta ezt a tárgyat, és min­den segítséget megadott, hogy szépen szerepeljünk, akár csak az osztályfőnö­künk, Jusztusz Erika. Hegedűs Mariann még most is nehezen tudja meg­bocsátani Tamás egyik bak­lövését. A területi döntőn, állítólag, azért értek el „csak” 98 százalékos ered­ményt, mert Tamás váltig erősködött, hogy Vatu a ne­ve annak a szovjet város­nak,- ahol a brahmin írás emlékeit megtalálták. A va­lódi név Tuva lett volna ... — Ma is lóg még a túró­tortával, amiben fogadtunk — dohog Mariann. Abban azonban egyetér­tenek, hogy ha nem a ver­seny előestéjén utaznak ha­za az NDK-ból és kipihen­hetik magukat, talán meg is nyerik a vetélkedőt. A tíz csapat közül az ötödik he­lyet; szerezték meg, és Nyer­ték egy ötnapos leningrádi utazást is. Hogy mit adott nekik ez a verseny? Tudást, élményt, elsősorban s nemcsak a Szovjetunióról, hanem min­denről, ami az együtt mun­kálkodás örömét jelenti szá­múkra azóta is. Várnai Ágnes TV-NÉZÖ LAGZI LAJCSI CERUZÁJA Nézem -a Televízió kettes műsorát, ahol Kudlik Júlia beszélgetőtársa egy Buenos Aires-i hölgy. A zenéről van szó, s arról, hogy mi abban Kodály és Bartók or­szágaiként nagyhatalom va- ' gyünk. Argentínai vendé­günk beszél magyarul, így még érdekesebb a társalgás, hiszen szem- és fültanúi va­gyunk, amikor lelkesen ke­resi a megfelelően árnyalt szavakat, hogy kifejezze csodálatát a magyar zenei hagyományok iránt. Meg­tudjuk azt is; a Zeneakadé­mián tanít, s emellett egy kórus vezetője. Dél-ameri­kai és reneszánsz dalokat dolgoznak föl. A magyar népzenéhez még kevésnek érzi a tudását, így ezt a te­rületet csak tiszteli, de nem műveli. Kudlik Júlia végtelenül udvarias. Nem beszél ven­dégének a magyar ének— zenei oktatásról, nem emlí­ti meg, hogy a fiatalok nagy része már Flipper öcsin, és nem a Kodály-módszeren nevelkedett. Meghagyja a hölgyet abban a tévhitben, hogy nálunk minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. A közelmúltban — zenei nagyhatalomként — még új műfajjal is megis­merkedhetett az ország: a lakodalmas rockzenével. A 3+2 nevű együttes betörése és térhódítása csak a Beat­leshez hasonlítható, de mi­előtt ezt a jobbérzésű ze­nerajongók kikérnék ma­guknak, említsük meg in­kább a tatárjárást. Nagy vita folyt annak idején saj­tóban, rádióban, televízió­ban a dologról, s amolyan kelet-európai kultúrmocsok- ké»t könyveltük el. Mindvé­gig bíztunk azonban abban, hogy előbb-utóbb megszű­nik ez a „zenei áramlat”, s amilyen gyorsan jött, el is tűnik. Nem így történt. A 3+2, a Betli duó, Kadlott Károly és társaik művei ma is nagy számban fogynak. A szülő otthon fölteszi a lemezt, hallgatja, esetleg énekli, hallja a gyerek is, s mivel a család egy nagyon-nagyon szép dolog, közösen táncol­hatnak is a csipkés kombi- néra. Majd másnap ének­órán a tanár próbálja ráve­zetni a kölyköt, hogy mi az igazi érték... Az egész dologban az a legelkeserítőbb, hogy már a Magyar Televízió és társául szegődött a lakodalmas rock apostolainak. Persze, tudom: aki meg tudja fizetni a rek­lámot, az képernyőre kerül­het. Ennek ellenére nekem volnának olyan ötleteim, amelyeket akkor sem lát­hatna a széles nézőközönség, ha Rockefeller nevű ke­resztapám dollárban szava­tolná a kifizetést a pár per­ces reklámért. , Lagzi Lajcsinek is bizto­san van keresztapja, s an­nak ellenére, hogy azt nem Rockefellernek hívják, jól fut a fiú szekere. Ha már ott tartunk, hogy mije van Lajcsinak, feltétlenül említ­sük meg a ceruzáját, ami­vel esténként a nézők egy részét ámulatba ejti, máso­kat pedig őrületbe kerget. Higgyék el nekem: nem olyan egyszerű dolog a ka­rosszékből felugorva a má­sodperc tört része alatt ki­kapcsolni a televíziót, ha ba­rátunk föltűnik a képer­nyőn. Sajnos, többször elhi­báztam én is, így „nagy örömmel” oszthatom meg önökkel Lagzi Lajcsi mag­vas, gondolatébresztő szöve­gét: „Van nekem egy csíkos gatyám, abbá hordom a ceruzám, minden este írok vele, mégse kopik el a he­gye. Es a szlogen: „Van sze­rencsém! De önnek is lesz, ha kazettát Lajcsitől vesz”! Ha rám hallgatnak, nem veszik, meg. Most már tud­ják, hogy miről maradnak le. Nem kell igyekezni! Berzeviczy Zsolt Kaposváron a „Hyde parkiban Amikor a Kilián György Városi Művelődési Köz- pontpan megpillantottam az ízlésesen berendezett termet, amit az első kaposvári „Hyde park” helyszínéül je­löltek ki, nemigen hittem, hogy itt bárkit is rögtönzött emelvényre ugorva állva hallok szónokolni. A felkí­nált lehetőség kihasználásá­ra vállalkozók között sem láttam amolyan hordószóno­kot. tA lassan szállingózó ér­deklődők nagyon is csende­sen várták a két jeles vita­vezetőt: Krausz Tamás tör­ténészt, a Párttörténeti Inté­zet munkatársát és Z. Kar- valics Lászlót, az ELTE ta­nárát. ök vállalkoztak ugyanis arra, hogy a tisz­telt publikumnak egy kissé megvilágítsák a sztálinizmus lényegét és a Baloldali Al­ternatív Egyesülés alapvető céljait. Majdnem ez lett a „Hyde park” veszte. Egy óra hosz- szat az a veszély fenyege­tett, hogy a két történész — különösen az elemében levő .Krausz Tamás — vé­gigbeszéli az estét. Nem mintha szellemi sziporkázá- suk nem lett volna érdekes, hiszen Krausz Tamás — a téma szakértője — minden­ki számára érzékletesen mu­tatta be, hogyan lett a sztá­lini struktúrából önpusztító folyamat, amelyet időnként kitalálói — maga Sztálin is — megkíséreltek lefékezni. (Vigyázat, tehát a struktú­rákkal, mert ha egyszer be­indulnak ... !) Szóval, a kis­sé hosszúra nyúlt előadások alatt többen el is indultak haza, gondolván: nem egé­szen ezt értik „Hyde park”-on. Ám ahogy a bevezető előadások véget értek és a hallgatóság szóhoz jutott, egy csapásra megváltozott minden. Felállt valaki és nyomban leszedte a kereszt­vizet a magyar szocializmus eddigi tevékenységéről. A történész a fejét csóvál­ta, és visszabeszélt. Nem oda ■Buda! És kezdte kifejteni saját nézeteit. A felszólaló megint felállt és közbevá­gott: — Többpártrendszer kell; ez a biztosíték. — A többpártrendszer még nem biztosíték arra, hogy kilábalunk a bajból. Először is jó program kell! De hol vannak a megváltó progra­mok? S többpártrendszer mellett is kialakulhat az ép­pen uralkodó párt veszedel­mes bürokráciája, és az el­különült apparátus rákény­szerítheti hatalmát környe­zetére és a tömegekre. — De megóv a törvény­telenségektől — szólt közbe a vitapartner. — Ezért támogatom — így a történész. Hamarosan a kapitalizmus is megkapta a magáét. Va­laki ugyanis azt mondta, hogy csak a kapitalizmus ké­pes garantálni a fejlődést. — Egy pillanat! Nyolcvan év állt rendelkezésre a ka­pitalizmusnak, hogy iparilag fejlett országot csináljon Magyarországból. * Miért nem csinált? Ehelyett a Horthy-rendszerben három­millió koldus országává let­tünk. Az is igaz viszont, hogy a szomszédos Ausztria a világ élvonalába került. — Hol van a baj? — Talán ott, hogy a ma­gyarok elvetnek minden ke­mény diktatúrát, de nem tudják gyakorolni a demok­ráciát, hogy minden kelet­európaiban ott szunnyad egy kis diktátor, akit a génjei­ben hordoz? Ki tudja a pontos választ a kérdésekre? Kinek van igaza? Ez a majdnem éjfél­be nyúló „Hyde park”-ban sem derült ki. Kétségfelen azonban, hogy a vita hevé­ben sok kérdésben közeled­tek egymáshoz a nézetek. Ta­lán éppen ezért mondhatjuk, hogy a „Hyde park” egyik legjobb eredménye az volt, hogy érzékeltette: a törté­nelmi eseményeket, folya­matokat sohasem szabad egy szempontból nézni. Min­den leegyszerűsítés veszé­lyes. Nem született meg azon­ban a világmegváltó nagy ötlet ezúttal sem. Majd a legközelebbi „Hyde park”-on! Ha ott sem, hát az se baj. A vitát, a párbeszédet érde­mes folytatni, minden ilyen összejövetellel — nevezzük bárminek — ismereteink gyarapodnak. Erre pedig nagy szükség van. Szegedi Nándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom